Amikor antikváriumok közelében járok, szeretem megnézni a "turkálókat", szégyenpolcokat és ömlesztett dobozokat. Igazi kaland a már megjelenésükkor nevetségesen elavult munkásmozgalmi segédanyagok, a hatodosztályú magyar ponyvaszerzők amerikai lektűrnek álcázott szexkönyvei és a töredékek és félkötetek halmaza közepette valami igazi kincsre bukkanni. Detektívregények, krimik, sci-fik és a régi Modern Könyvtár kötetei gyakran végzik az ilyen dobozokban, sokszor azért is, mert néhány antikvárius - szerencsére - csak a külsőt nézi, a belsőt nem. Így sikerült már ötven-kétszáz forintért olyan Maigret-történetet vásárolnom, amelynek negyven éve nincs új kiadása és szemfüles használtkönyv-boltban ezreseket is elkérnek érte. Így került a házba Edgar Rice Burroughs ritka Mars-sorozatának kezdő és - szinte beszerezhetetlen - zárókötete. Így sikerült megszereznem fillérekért egyik kedvenc könyvem, Joyce Carol Oates Luxusvilágát. És szintén ez a története a csúf borítóképpel rendelkező ritka Asimov-könyvemnek, Az istenek is... címűnek. Ezekről a rejtekhelyekről sikerült összeállítanom két elfelejtett, de nagyon jó krimiszerző műveiből álló gyűjteményemet is, amit e bejegyzésben a hozzám hasonló lelkes "turkálók" figyelmébe ajánlok.

Joe Alex - Az angol, aki lengyelnek született
(1922-98)

Maciej Słomczyński élete is kész regény. Apja a híres-hírhedt Merian C. Cooper amerikai pilóta és filmrendező volt (ő készítette az 1933-as King Kongot). Anyja egy angol nő, aki végül egy lengyel férfihoz ment hozzá. A Varsóban született író fiú mostohaapja vezetéknevét viselte. Huszonévesen részt vett a lengyel ellenállásban, majd a Honi hadseregben. 1944-ben a németek elfogták és koncentrációs táborba zárták, sikerült azonban megszöknie. Franciaországba menekült és belépett az amerikai hadseregbe. Kiválóan boldogulhatott volna "angolként" vagy "amerikaiként", 1947 után azonban visszatért Lengyelországba. Így aztán a kommunista hatalomátvétel után megvádolták azzal, hogy angol kém, letartóztatták, meghurcolták. Ő azonban továbbra is maradt, aki volt: mindent túlélt, s folytatta írói és fordítói pályáját. Neki köszönhető a lengyel nyelvű Ulysses és Shakespeare valamennyi színművét is átültette hazája nyelvére. 1959-ben kitalálta detektívhősét, Joe Alexet, akinek kalandjairól Joe Alex álnéven, egyes szám első személyben (amolyan Ellery Queen módjára) nyolc olyan kötetet írt, amelyek nyugodtan beillenének az angolszász krimiirodalom legjobb alkotásai közé.

Joe Alex könyveket ír. Ám nem egy vasfüggöny mögötti, folyton eltiport ország bármikor meghurcolható írója, hanem elismert angol detektívregény-szerző, akinek számos befolyásos ismerője és tisztelője akad, még a legfelsőbb körökben is. Kalandjaira többségében elkíséri szerelme, a csinos, önálló és önfejű régész, Caroline, valamint a kedves, bátor, cseppet sem nehézkes, ám barátját mégis mindenekfelett tisztelő Parker felügyelő, akit Alexszel a közös második világháborús pilótamúltja is összeköti. A hármasnak pedig olyan klasszikus krimihelyzetekben sikerül megállni a helyét, amelyek olvastán bármelyik angol krimiszerző elégedetten dörzsölné a tenyerét. Akad színpadon elkövetett gyilkosság, egyetlen repülőút alatt megtörtént és kinyomozott bűneset, és bezárt szoba rejtélye. Elénk lép ördögtől rettegő ódon família, India-mániákus kiplingi öregúr és egy egész krétai régészexpedíció. Minden regény mottója valamilyen klasszikus irodalmi idézet, amelynek fontos szerepe lesz a történésekben. A stílus humoros és lebilincselő, a könyveket érdemes újraolvasni. S mivel Joe Alex rettenetesen sokat ad a logikára, a történetek feladványként is működnek: logikus és paradox összefoglalókat, félmegoldásokat és feltételezéseket rakosgathat össze az, aki a detektívregényeket nemcsak olvasni akarja, hanem megoldani is.

A Joe Alex könyvek a szocialista országban írt legjobb krimik közé tartoznak. Nem véletlen, hogy olvasásra érdemesek jóval a vasfüggöny felszakadása után is. Közép-Európában a második világháború előtt a kriminek nem volt igazi hagyománya, a hazai szerzők, ha krimit írtak, egyszerűen utánozták a külföldi írókat, s közülük is elsősorban Edgar Wallace fantasztikus gengszterszervezeteket felléptető kalandregényeit (kivételt talán a csehek és a magyarok képeztek, például Eduard Fiker és Havas Zsigmond egyéni hangvételű könyvei). A kommunista hatalomátvételek után a detektívregény tíz-tizenöt évre a süllyesztőbe került, mint a bűnös tőkés világ ponyvája. Nem csoda tehát, hogy a hatvanas évek irodalmi olvadása után, amikor már lehetett hazai krimit írni, szinte egyik országnak sem sikerült kitermelnie az olvasható, egyéni szocialista krimit. Joe Alex a kivétel: a különös gyökerű, lengyel-angol-amerikai szerző meg sem próbálta a "tipikus mai lengyel" krimi megalkotását, helyette olyan világot teremtett, ami ma is képes meghódítani az olvasókat. Könyveit egykor 13 nyelvre fordították le. Érdemes őket újra kézbe venni. Én A halál beszél helyettemet szeretem a legjobban.

Művei az 1991-es Cicha jak ostatnie tchnienie kivételével mind megjelentek magyarul.
1959 Ki lesz a gyilkos? (Fekete Könyvek)
1960 A halál beszél helyettem (Fekete Könyvek)
1960 Ördögi játszma (Fekete Könyvek)
1962 Szárnyatlan szárnyalással űztem (Fekete Könyvek)
1965 A Labirintus Úrnője (Fekete Könyvek)
1968 Ahol nincs tízparancsolat (Albatrosz Könyvek)
1975 Magam vagyok a pokol! (Fekete Könyvek)

Tom Wittgen - A hölgy, aki krimiírónak született
(1932-)

Ha Joe Alex az identitáselrejtés egyik mestere, akkor Tom Wittgen a másik. Sok magyar könyvtár és könyvlista még ma sem tartja számon, hogy ez a Tom - hölgy. Pedig a név a szerencsére még ma is élő és alkotó német írónőt, Ingeburg Siebenstädtet takarja. Akkor vette fel, amikor más művei után krimiírással kezdett foglalkozni. A vezetéknév szülővárosa, a Chemnitz melletti Wittgensdorf nevéből származik, keresztnevet pedig úgy választott, hogy a nyugat-európai, telített krimipiacon is elfogadják szerzőként - sajnos a hatvanas években tanácsosnak látszott, hogy a megszülető új krimiszerző-identitás férfi legyen... Első krimikönyve 1967-ben jelent meg, s további harmincnégy követte. Dolgozott a rádiónak és a televíziónak is, számos forgatókönyvet írt. Tom Wittgen elismert név lett, s nemcsak a szocialista országok egyik első számú bűnügyi szerzőjévé vált, de a vasfüggönyön túl is népszerűségre tett szert. A két Németország egyesülése és a rendszerváltás után is az élvonalban maradt. Németországban gyakran nevezték az NDK Agatha Christie-jének, 1994-ben pedig krimiszerzőként megkapta a Friedrich Glauser-díjat (melyet más kategóriákban például Bernhard Schlinknek, A felolvasó szerzőjének vagy épp Ingrid Nollnak, A patikusnő írójának is odaítéltek már).

Magyarul megjelent könyveiben több kedves, visszatérő alakjával is találkozhatunk. A németek legjobban talán Simosch főhadnagyot szeretik, aki magyarul két, nagyvárosi témájú regényben szerepel. Ezeknek a könyveknek jellegzetes, mélabús hangulata van, a rendőrség nagy igyekezettel teszi a dolgát, de olvasóként érezhetjük, hogy kicsin múlik (azon, hogy a főhadnagy okos és empatikus), hogy el nem mennek a lényegtelen, apró részletek mellett. Az én kedvencem Georg Eiserbeck, az Amerikát is megjárt magánnyomozó, aki az egzotikus, elsőre szinte mesevilágnak tűnő Bajorországban nyomoz szomorkás családi bűnügyek után. Aranyos, dzsúdót tanuló titkárnőjének problémái és Eiserbeck helyenként marlowe-i fanyar humora remekül ellensúlyozza a sötét, szinte tragikus történeteket. Az idilli falusi világ ugyanis annyi elfojtást, kegyetlenséget és érzéketlenséget rejt, hogy még nyomozónk is alig tud vele megbirkózni. Az intimszféra (az egyik könyv német címével szólva) ebben a világban túlságosan is megközelíthetetlen, titkos, s boldogtalansággal és csalódottsággal van tele.

Számomra ez teszi nagyon jó olvasmányokká Tom Wittgen regényeit. Rengeteg érzelemről, átélhető, köznapi emberi sorsokról és szomorúságokról szólnak: de egy cseppet sem giccsesen. Példaként kedvenc könyvem, a Magánélet kezdő szituációját említem: eltűnik egy lány, kedves, nem túl okos, átlagos, hétköznapi szépség a Bajor-erdő egy falucskájából. Eiserbeck egyszer már találkozott vele a "jósló" Szent Hermann szobrocskánál: a lány arról jósoltatott magának, vajon férjhez megy-e hamarosan, a kis figura pedig igent sejtetett. Amikor jobban megismerkedik a lány körülményeivel, rájön, három férfitól is azt remélte, feleségül veszi őt. De vajon ki tüntethette el? A nőcsábász házasember elnyomott, szomorkás feleségével és nagy hangjával? Az ijedős városi hivatalnok, aki csak az előléptetésére tud gondolni és retteg, hogy visszakerül az elmaradott, gyűlölt faluba, ahonnan elmenekült? Vagy a falusi férfi, aki eljegyezte, de elhagyta a lányt, amikor rájött, hogy Gerda meddő? S miért nem kell Gerda még az anyjának sem, aki újra férjhez menni készül, de a hagyományok vastörvénye miatt sokkal jobb volna felnőtt, pártában maradt lánya nélkül lépnie a házasságba? Mindez olyan keserű, hogy már izgalmas. Ráadásul a hozzá tartozó rejtély bonyolult, meglepő és fortélyos. Tom Wittgen is olyan szerző, akit jó olvasni és jó újraolvasni. Próbáld ki!

Magyarul öt könyve jelent meg.
1973 Magánélet (Georg Eiserbeck) (Fekete Könyvek)
1975 A szolid lányka (Simosch) (Albatrosz Könyvek)
1981 Őszi kikerics (Simosch) (Albatrosz Könyvek)
1982 A hamis Madonna (Georg Eiserbeck) (Fekete Könyvek)
1983 A Fekete Péter játék (bűnregény) (Fekete Könyvek)

Más krimiszerzők a blogon:
Agatha Christie
Ross Macdonald
Georges Simenon
Lawrence Block