Történelmi pillanaton vagyunk túl. Egyelőre még az újdonság varázsával hat, bár előbb-utóbb megszokottá válik majd a helyzet: megjelent a teljes Bernie Rhodenbarr-sorozat magyarul. Augusztus közepe óta bármelyik hazai olvasó a kezébe veheti Lawrence Block teljes betörő-szériáját, olvashatja sorban és felváltva, oda- és visszafelé a tíz kötetet. Valami olyan dolog történt, amit illik megünnepelni: hála az Agave Könyveknek, egy híres külföldi krimiszerző nevezetes alakjának minden kalandja lefordíttatott a mi nyelvünkre. (1) Mondj gyorsan egy másik szereplőt, akivel ez megesett (Agatha Christie nyomozóin és Sherlock Holmeson kívül...)!


És hogy mi volt a baj a tizedik kötettel? Ugyanaz, mint a többi kilenccel: semmi. Pusztán bebizonyosodott, hogy előfeltevésekre nem lehet olvasmányélményeket építeni. Hiszen minden Block-könyv (még akkor is, ha a nálunk kiadottak sorozatba rendeződnek) önmaga, egy-egy sajátos, őrülten-valószerűen-lökötten-tanulságosan lebilincselő egyéniség. Vannak szófukar, sietős, depressziós kötetek közöttük, mint amilyen például a Scudder-széria első két-három darabja (Az apák bűnei). Vannak alkoholtól és bűntudattól bűzlő, groteszken kedélyeskedő könyvek, amilyen számomra A penge élén, még mindig Scudderrel. Egészen mások a Bérgyilkos mellbevágó rövid novellái a maguk siváran ironikus csattanójával, mint a Bérgyilkos célkeresztben paranoiás labirintusjátéka.

És Bernie is mindig más, kötetről kötetre azonos önmagával és mégis egészen eltérő személyiség. Talán azt hibáztam el a tizedik kötet olvasásakor, hogy előre elterveztem, milyen is lesz majd benne kedvenc betörőm. És persze - nem olyan volt. Sokkal jobb.

A betörő, aki parókát viselt (1977) megrajzolta a világ legkedvesebb besurranó tolvajának portréját. Volt benne egy kis Robin Hoodos, csak a gazdagokat megkopasztó attitűd (igaz, minek lopna a szegényektől, ha nincs semmijük...), művelt volt, tisztességtudó és kreatív, megáldva némi egyéni ízléssel, nőhódító külsővel, és vonzó, ártatlanul gyakorlatias cinizmussal. Az ember (asszony) szinte remélte, hogy Bernie legközelebb hozzá tör be... A regény pontosan koreografált kiinduló szituációja egyesítette magában a börleszkes helyzetkomikumot és az "ártatlanul vádolva"-típusú történetek torokszorító drámáját: mit tegyünk, ha betörtünk valahova, és a rendőrség egy valahogy odakerült hulla mellett állva kap el minket? Bernie álcázással, alakoskodással és más alakoskodók leleplezésével töltött regénybeli versenyfutása letehetetlen és megunhatatlan regényt eredményezett izgalmas krimicselekménnyel, szép nőkkel és sok humorral.

Ám már a második könyvben, A betörő, akit szekrénybe zártakban (1978) új elemekkel bővült a Bernie-univerzum. (2) Ez a regény véleményem szerint könnyedebb stílusú, azonban sötétebb világú, mint az előde. A zárójelenet szinte Chandlert vagy Ross Macdonaldot idézi, Bernie befejező elmélkedése pedig cinizmusával közelít a kortárs Scudderek felületesen mélyreható, kétségbeesetten közönyös világlátásához. Ezzel szemben A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni, (1979) bennem már-már derűs könyv benyomását keltette, ráadásul ebben lett Bernie-nek antikváriuma, s ebben ismerkedett meg szeretni való, hihetetlen egyéniségű, ráadásul leszbikus barátnőjével, Carolynnal. Az olvasóra annyi új elem zúdult rá (például a könyvesbolt: vajon mit fejezhet ki egy betörő életében az irodalom- és könyvszeretet? és egy regényhős, könyvhős betörő életében?), hogy elsőre talán fel sem tűnt: Block épp berendezte betörője világát.

Ettől kezdve minden Bernie-könyvben fontos szerepe van - az antikváriumon és Carolynon kívül - az intertextualitásnak: az áthallásosságnak, az utalásoknak és az idézeteknek. Az amerikai, nyugati, nyugat-európai kultúra újabb és újabb határjelzői tolulnak be Bernie békés életébe az újra divatba jövő, rasszista avagy posztkolonialista Kiplingtől Spinozán és a numizmatikán (A betörő, aki Spinozát olvasott, 1980) és Mondrian festményein át (A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian, 1983) a baseballkártyákig (3) (A betörő, aki eladta Ted Williamst, 1994), Humphrey Bogart emlékétől és a film noirtól (A betörő, aki Bogartnak képzelte magát, 1995) Agatha Christie és John Dickson Carr klasszikus bezárt szoba-detektívfeladványain keresztül (A betörő, akit temetni veszélyes, 1997) J. D. Salinger lelki-testi valójáig és a Zabhegyezőig (A betörő, aki zabot hegyezett, 1999).

És e főtémák mellé mellékszálként odakerül Rider Haggard, az antiszemitizmus, Woody Allen, Sartre, az ortopéd cipőbetét, Dashiell Hammett, a feminizmus, Michelangelo, az FBI, Norman Mailer, az angol betűszó-mánia, az összeesküvés-elméletek, a Ku-Klux-Klan, a terrorizmus, Raymond Chandler, a házassági tanácsadás, Molnár Ferenc, a tévésorozatok, a pozitív gondolkodás, a mozibevételek alakulása... Megannyi kulturális marker, ami nélkül nem lennénk ugyanazok, de itt egy szépséges, ám alig átlátható színes kaleidoszkópban rendeződnek elénk. Ezekben a könyvekben ott terebélyesedik és terjeng mindaz, ami a mi világunkból jó és rossz, emlékezetes és érdektelen, nagy horderejű esemény és jelentéktelen tényecske. Miközben a kötetek hossza egyre nő, a krimiszál egyre ötletesebbé, utalásosabbá és - lényegtelenebbé válik. A szöveg, az emlékezés, a szabad, könnyed, mégis teljesnek ható megörökítés mindet beterít.

És ez az, ami számomra elsődleges minden Bernie-regényben: a mestertolvaj imád beszélni. Szövegel, dumál, tájékoztat, kioktat, ironizál, filozofál, informál, parodizál, beszél álmában és ébren, magában és társaságban, a késői könyvekben még - nagy detektívhez illően - kriminológiai záróelőadásokat is tart az egyes - egyre firlefáncosabban bonyolított - ügyekről. Lassanként mindent elnyel a szöveg, a beszéd, a narratíva, ami esetünkben Bernie egyes szám első személyű, folyamatos monológja. (4) A tizedik kötet, Block harmadik visszatérése a sorozathoz (5) ebből a szempontból is kiemelkedő. Kedvenc betörőnk ugyanis - szokásos cinikus módján, pszichológiai elméletek parafrázisaival körítve - saját személyiségén és életének mozgatórugóin is elelmélkedik. Már csak ezért is érdemes elolvasni a könyvet.

Talán ez a legfantasztikusabb Blockban: egy szöveg- és szövegalkotás-központú irodalmi világban olyan szöveg- és szövegalkotás-központú könyveket ír (látszólag félkézzel), amelyek nem mellesleg nagyon élvezetes, borzasztóan vicces krimitörténetek. Nyelvük és utalásrendszerük sűrűbb szövetű, mint egy Umberto Eco-regényé, hangvételük és referenciáik azonban a populáris kultúrában és a szórakoztató irodalomban gyökereznek. Miközben olvasunk, irodalmi akrobatika tanúi lehetünk, mesterfokon, eközben azonban halálosan élvezetes könyveket kapunk. Valahogy így képzelem a jövő szépirodalmát, ha még szükség lesz szép- és szórakoztató irodalom megkülönböztetésére.

Addig marad a teljesen szubjektív értékítélet: vannak jó és rossz könyvek. Bernie, a betörő kalandjai pedig biztosan az előbbiek sorába tartoznak. Block - bármily kellemetlen is lehet neki - élő klasszikus. A betörő pedig, aki szeretett beszélni, bevonult a világirodalomba.

Teljes magyar kiadásjegyzék itt.

(1) Na jó, ha jól tudom, két novella még kiadatlan.
(2) Ezzel a könyvvel mutatkozott be nálunk Lawrence Block a Magvető Albatrosz sorozatában 1984-ben (Betörő a szekrényben), úgy tudom, kis sikerrel. Számomra annak idején ki sem derült a kiadásból, hogy egy sorozat második könyvét olvasom.
(3) Lásd erről nálunk legutóbb a Két koppert Bruce Willisszel, ezt a csupa idézet-utalás filmet.
(4) Míg a Bérgyilkos sorozatban inkább az abszurd-reális párbeszédek szolgálják ezt a célt.
(5) Bernie szériája 1983 és 1994, illetve 1999 és 2004 között szünetelt.
A csodás borítókat Kuszkó Rajmund tervezte, a könyveket Varga Bálint fordította.

Más krimiszerzők a blogon:
Agatha Christie
Ross Macdonald
Georges Simenon
Joe Alex és Tom Wittgen