Gyorsan megválaszolva a címben feltett kérdést, James Darren amerikai színész, rendező és énekes, az Időalagút című televíziós science fiction sorozat egyik főszereplője, dr. Anthony Newman alakítója. Azonban valószínűleg a mozi- és tévénézők három olyan, egymással nem feltétlenül érintkező halmaza is ismeri őt, akik soha hírét se hallották az Időalagútnak.

A huszonöt éves Darren játssza ugyanis a Navarone ágyúi című klasszikus moziban Spyros Pappadimost, a fiatal görögöt, Stavros ezredes (Anthony Quinn) segítőtársát: az Oscar-díjat nyert, s további hat Oscarra jelölt világháborús film különösen népszerű ma is. A kilencvenes évek Star Trek-rajongóinak biztosan emlékezetes Vic Fontaine, a Star Trek: Deep Space Nine nyolc epizódjában is feltűnő hologram, aki Frank Sinatra stílusában énekel szomorkás dalokat a mulatóban, s segít összehozni a sorozat szerelmeseit: ha beugrott, ki ő, ismered James Darrent... Ha pedig a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján nézted T. J. Hooker nyomozásait, a harmadik évadból valószínűleg emlékszel Jim Corrigan rendőrtisztre, Stacy társára, akit szintén James Darren játszott: egyébként a negyedik és az ötödik évadban is, de ezeket tudtommal nálunk nem vetítették.

Jim Corrigan, Spyros a Navaronéból és Vic Fontaine

Persze az 1936-os születésű színész számos további emlékezetes filmben és tévéfilmben szerepelt, többek közt erről szól ez a posztsorozat. Meg arról, az amerikai mozi utolsó nagy aranykorában igen sok jó és kiváló, ám gyakran alulértékelt, vagy mára teljesen elfelejtett film készült: elég csak megismerkedni egy kevésbé ismert színész filmográfiájával, s valódi kincseket találhatunk. De szól másról is: legalábbis nekem. Hogy ha valaki tehetséges, hogyan képes újra-, újra- és újrakezdeni a pályáját, mégpedig úgy, hogy közben nagy elismerések híján is maradandót alkot mindenhol, s ha csak a fele igaz annak a meggyőződésnek, ami a vele készített interjúkból sugárzik, akkor mindeközben még a lelki békéjét is sikerül megőriznie. James Darren erre is példa. Ami mindenképpen figyelemre méltó, ha valaki a huszadik századi film- és televíziós világban éli le az életét.

Csendesen a csúcsig 

Korai sztárfotó

James Darren 1936. június 8-án született Philadelphiában olasz ősökkel rendelkező, második generációs amerikaiként. Eredeti neve James William Ercolani, művésznevét akkor vette fel, amikor a színészi pályára lépett. (1) Már tizennégy évesen eldöntötte, hogy a zene és a színjátszás érdekli: amatőr énekesként többször fellépett éjszakai klubokban, majd 1954-ben, tizennyolc évesen New Yorkba költözött, s elkezdett színészetet tanulni Stella Adlernél. Nem kellett sokáig várnia a kitörési lehetőségre: az egyik neves fényképész stúdióján keresztül, ahol portfólióképeket készíttetett, összeismerkedett Joyce Selznickkel (David O. Selznick unokahúgával, 2), aki beajánlotta a Columbia Stúdió szerződéses színészei közé. Darren hétéves szerződést írt alá, s 1956-ban eljátszotta első filmszerepét, amely azonnal főszerep volt.

Bár a Rumble on the Docks című, 1956-os dráma viszonylag kis költségvetésű B-film, három dolgot is megmutatott. Az első, hogy a tizenkilenc éves James Darren már kész, született színész volt: a kallódó brooklyni fiú, a tizenhét éves Jimmy Smigelski szerepében olyan rutinosan lépett a kamerák elé, mintha már hosszú évek óta filmezne. A második, hogy megnézve a filmet, azonnal feltűnik, Darren szinte egyedül viszi el a hátán. Az ő nagylelkű-agresszív-csapdába-került-elgyávuló-jobb-sorsot-érdemlő fiatalembere gyakorlatilag az egyetlen igazán kidolgozott és sokarcú karakter a forgatókönyvével egyébként komoly társadalmi kérdésekhez hozzászóló moziban - vélhetőleg nem annyira a szövegnek, mint a színész és a vele rendkívül elégedetten együtt dolgozó rendező, Fred Sears közös erőfeszítéseinek köszönhetően. (3) Mindezek mellett azonban fény derült még valamire 1956-ban: hogy James Darren olyan arc és egyéniség, aki rajongást generál, amerre csak megfordul. A visszaemlékezések szerint a film bemutatója után havonta több száz rajongói levél érkezett a stúdióba, neki címezve...

A Rumble on the Docks külvárosi fiatalembere (Robert Blake-kel)

Bár erre a népszerűségre már lehetett alapozni, a következő években Darren alázatosan és lelkesen végigcsinálta mindazokat a feladatokat, amelyekre hétéves szerződése kötelezte, annak ellenére, hogy több esetben is semmi másra nem volt szükség az adott filmben, csak a fiatalságára. 1957-ben három moziban is játszott. Epizódszerepet kapott a Jack Lemmon főszereplésével készült háborús komédiában, az Operation Mad Ballban, amely azonban felejthető maradt, mint a film maga. Rövid, őszinte fiúalakításával ma is nézhetővé teszi az önmagát rendkívül komolyan vevő, sokat markoló, keveset fogó, egyébként a magyar Kardos László rendezte dokumentumdrámát, a The Tijuana Storyt, amely egy oknyomozó újságíró (Rodolfo Acosta) harcát mutatja be a tijuanai kábítószer-maffia ellen.

Egy kallódó amerikai Tijuanában: Mitch leszólítja a szép mexikói lányt

A harmadik 1957-es Darren-film azonban, bármilyen apró is benne a színész szerepe, figyelemre méltó. A The Brothers Rico három testvér története: Eddie-é, aki még időben jó útra tért, Ginóé, akiből a maffia végrehajtója lett, s Johnnyé, aki nem tud kiszabadulni a gonosz bűvköréből, pedig keményen próbálkozik. James Darren Johnny, a legfiatalabb fiú alakítójaként nem egészen negyedórát van a vásznon, jelenléte azonban szuggesztív és erős. Ha valamiért mindenképpen érdemes emlékezni a Phil Karlson rendezte, Richard Fonte főszereplésével készült noirra, akkor az éppen az a néhány jelenet, amelyben Eddie találkozik fiatalabb öccsével. Darren alakítása nyugodtan odailleszthető a Rumble on the Docks főszerepe után, mint újabb ihletett szerepformálás. Bár a színész még mindig csak alig múlt húszéves, csodálatra méltó jellemző erővel játssza a félig még gyerek, ám máris apaszerepre készülő, s végül bátor, de embertelen választásra kényszerülő Johnnyt. Megdöbbentően biztos és visszafogott alakítása a film talán legjobbja: ráadásul filmes személyiségéből sugárzik a folyamatosan veszélynek kitett, őszinte ártatlanság.

A Rico-testvérek: Richard Conte, James Darren és Paul Picerni

Ezen az imágón alakított egyet 1958-as westernje, A pisztoly igazsága (Gunman's Walk). Benne Darren másodszorra dolgozott Phil Karlson rendezővel, s harmadszor játszott együtt a vele tökéletes párt alkotó Kathryn Granttel. A pisztoly igazsága méltatlanul elfelejtett filmkülönlegesség, amely mindenképpen megérdemli az újra felfedezést. Főszereplője a pályája delelőjén járó Van Heflin, aki Lee Hackettet, a tehetős marhatenyésztőt játssza: a bátor vadnyugati kalandort, aki képtelen belenyugodni, hogy a rettenthetetlen, s olykor fegyverükkel törvényt író frontierek kora lejárt, vagyis fiainak már egy civilizáltabb és békésebb világ polgáraiként kellene felnőniük. Ehelyett vaskézzel uralkodik rajtuk, s egyben (öntudatlanul) vetélytársaiként gyűlöli is őket: különösen az idősebbet, a fegyverek bűvöletében élő Edet. Kisebbik fia, a szinte még gyermek Davy is csalódást okoz azonban neki (őt játssza Darren): elutasítja az erőszakot, rosszul lő, egy félig indián lányba szeret bele, s apja erkölcsi kódexéhez sem hajlandó alkalmazkodni. Ő a jó fiú, az ideális és szerető gyermek, aki azonban csak megvetést és elhanyagolást tapasztal: kialakulatlan jellemű és olykor gyáva fiatalember, ám végül le tudja győzni a gyengeségét. Kiáll a maga jövőjéért és igazságáért: s ezzel kiérdemli, hogy a szörnyű tragédiák összetörte apja végre elfogadja fiának, s olyannak, amilyen valójában. Davy szerepe karakter-mellékszerep, viszont lehetett benne alakítani, játszani, kísérletezni: s a huszonkét éves Darren pontosan ezt tette.

Két testvér nem is különbözhetne jobban: Tab Hunterrel A pisztoly igazságában

Amikor A pisztoly igazságát bemutatták, három éve volt színész, s már az ötödik filmjénél tartott. Úgy tűnt, valóban csodagyerek: ráadásul szerencsés génjeinek köszönhetően még mindig hitelesen tizenévesnek nézett ki. A dús, sötétbarna, majdnem fekete hajkorona, a kifejező, nagy fekete szempár, a hófehéren vakító, elbűvölő mosoly, a 179 cm-es magasság egy leendő jóképű férfisztár sikerét előlegezte, aki ráadásul - több kortársától eltérően - játszani is nagyon tud. Minden rendelkezésre állt egy felívelő üstökös-pályához: már csak egy újabb kiugrás hiányzott. S 1959-ben úgy tűnt, el is jött. Darren leforgatta a Gidgetet.

"Look at me, I'm Sandra Dee": a Gidget egy reklámfotója

A posztsorozat következő részében főleg erről a kultuszfilmről esik szó, és arról, miként alakult ennek köszönhetően James Darren pályája.

Megjegyzések
(1) Különös módon az ötvenes években nagyon kedvelt Kaiser Darrin autómárka adta az ötletet a stúdió embereinek az új vezetéknévhez: Darren annyit tett hozzá ehhez, hogy megváltoztatta az i betűt e-re.
(2) A többször elmesélt történet szerint a tehetségeket felkutató ügynöknőnek elég volt néhány perc egy közös liftút alatt, hogy rájöjjön, kincset talált. Amikor Darren és ő azonos emeleten szálltak ki, s azonos irodába mentek be, s így végül kiderült, hogy a Maurice Seymour fényképész titkárnője által Selznicknek beajánlott, fiatal színészpalánta pontosan azzal a vonzó mosolyú fiatalemberrel azonos, akire épp most figyelt fel, ismeretlenül a liftben, már nem kellett hosszan töprengenie azon, megpróbál-e szerződést szerezni neki a Columbiánál...
(3) James Darren legjobb mozifilmjeiről nemsokára részletesen írok a most induló Elfelejtett filmklasszikusok sorozatban.

Linkek
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 2. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 3. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 4. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 5. rész