A filmszínész

James Darren amerikai színész, rendező és énekes, az Időalagút című televíziós science fiction sorozat egyik főszereplője, dr. Anthony Newman alakítója. Posztsorozatomban az ő életét és pályáját mutatom be, különös tekintettel többé-kevésbé feledésbe merült, de nagyon jó filmjeire, amelyekről kifejezetten ez a bejegyzés szól. (Itt találod a korábbi, első, illetve a második részt.)

James Darren, a filmszínész

Az öt pompás mozi közül (1), amelyet Darren a Gidget után forgatott, az elsőt 1959 decemberében mutatták be. A The Gene Krupa Story életrajzi dráma a dzsessztörténet egyik legfantasztikusabb dobosának fiatalkoráról. Érdekessége, hogy élő emberről készült: Krupa (1909-73) maga is közreműködött a film készítésében, s valamennyi dobszólót vele vették fel. Darren a dobos gyerekkori barátját, Eddie Sirotát, a dzsessztrombitás énekest játssza, aki mindvégig biztos hátteret nyújt zseniális, ám démonaival küzdő barátjának. Ő vezeti a bandát, amelyben Krupa felfedezi a tehetségét, ő áll a dobos mellé, amikor özvegy édesanyja papi szemináriumba küldené, s kezdő zenészként együtt próbálnak szerencsét New Yorkban. Eltűri barátja minden tapintatlanságát, bátorítja, segíti: végül pedig átengedi neki a lányt is, akit szeret, mivel rájön, hogy Ethel immár Krupába szerelmes. Gene azonban szó nélkül átlép rajta, elcsábítja a partik, az alkohol és a gazdagság világa, míg ellenségei kábítószeres botrányba nem keverik, amiért börtönbüntetést kap. Ekkor mindent elveszít, megvetés övezi, ám Eddie ismét mellé áll. Eléri, hogy egykori közös zenekaruk vezetője vállalja a kockázatot, s felléptesse a bukott sztárt, s ő közvetít Ethel és Gene között is. Végül Gene visszatér a csúcsra és elveszi Ethelt: Eddie-nek egy hálás kézfogás jut a film végén. E rövid összefoglalóból is kiderül, hogy Eddie Sirota fő foglalkozása, hogy ő a nagybetűs Jó Barát. Meseszerűsége nem csoda: valójában szinte az egyetlen kitalált karakter a filmben. Darren minden tőle telhetőt megtesz, hogy a kedves fiatalember szerepében legalább érdekes legyen, a filmet azonban - joggal - a tragikusan fiatalon meghalt tehetség, Sal Mineo uralja, lenyűgöző Krupa-alakításával, továbbá az Ethelt játszó Susan Kohner, akit Golden Globe-ra is jelöltek munkájáért.

A The Gene Krupa Storyban a lánynak döntenie kell a két barát között: James Darren (Eddie), Sal Mineo (Gene Krupa) és Susan Kohner (Ethel)

James Darren filmográfiájában ezután két újabb jó film következik 1960-ban. A korábban bemutatott All the Young Men a koreai háború idején játszódik, s benne egy megtizedelődött osztag megmaradt tagjainak küzdelmét kísérhetjük figyelemmel. A téli támadás során halálos sebet kap a hadnagy is, s haldokolva, utolsó szavaival két egyenrangú őrmestere közül Towlernek adja át a parancsnoki feladatokat: ő azonban - fekete. A katonák legnagyobb része Kincaid őrmesterre néz fel valódi vezetőjeként, mivel eszükbe sem jut, hogy egy néger altiszt is elláthat vezetői feladatokat... A társadalmi mondanivalóval rendelkező bonyodalom tehát adott, a Hall Bartlett által írt és rendezett alkotás ugyanakkor háborús kalandfilm is: vagyis a csapatnak az ellenség állandó támadásai közben, egy magányos, hegyi villába behúzódva kell együttműködnie és kitartania, míg segítségük nem érkezik. Darren neve harmadik a stáblistán a két őrmestert játszó Sydney Poitier és Alan Ladd után, a szerepe azonban talán a legkisebb a film fókuszába kerülő tíz katonáé közül. Cotton közlegény nem rasszista, nem navajo, nem fekete, nem zsidó, nem bevándorló, nem zuhan aknamezőre, nem haldoklik, nem kényszerül arra, hogy amputáljon, s nem is őrmester: átlagember, ifjú idealista, mindenki kisöccse, akiből süt az ártatlanság. A filmben tökéletesen a helyén van ez a karakter, de Darren pályáján inkább a háborús tematikával jelentett újdonságot.

Cotton (James Darren) és Dean (Lee Kinsolving) a két őrmester mögött (Sidney Poitier és Alan Ladd)

Nick és az anyja 1.

A másik 1960-as mozi, a Let No Man Write My Epitaph viszont igazi kihívást kínált fel a színésznek.  Igaz, ismét egy fiút kellett játszania, azonban a lecsúszottak nyomorúságával foglalkozó dráma mind témáját és forgatókönyvét, mint karakterformálást tekintve eredeti, erős és megdöbbentő volt. A filmet Philip Leacock rendezte, s egy ártatlanul (vagy mégsem ártatlanul?) villamosszékbe ültetett férfi fiáról szól, Nick Romanóról, akinek a boldogságáért a külváros néhány tipikus alakja szövetkezik: a lecsúszott ügyvéd, a taxisofőr, a prostituált, a fekete bárénekesnő, az újra és újra börtönbe küldött néger, a rokkant újságárus és Nick anyja, Nellie, akik megpróbálják megvédelmezni mindattól, ami körülveszi. Nick zongoristának készül, mindene a zene és a gyakorlás, s abban bízik, ha leérettségizik, felveszik a konzervatóriumba, s más élete lesz, mint a szüleinek. Addig azonban együtt kell élnie rendőrgyilkosságért kivégzett apja emlékével, s azzal, hogy anyját mindenki könnyű nőnek tartja: ő pedig még az öklével sem állhat ki gúnyolódó kortársaival, mivel vigyáznia kell, nehogy összetörje a kezét. Az eseményeket két dolog juttatja forrpontra. Nick megismerkedik az ügyvéddel, aki annak idején az apját védte, s beleszeret a lányába, Barbarába. Közben anyja élete újra és újra összefonódik a gátlástalan Louie Ramponiéval, aki megmentőként és szeretőként bukkan fel az életében, később azonban kíméletlenül és tervszerűen rászoktatja a heroinra.

Nick és az anyja 2. (Shelley Wintersszel)

Véleményem szerint ez James Darren legjobb mozifilmje és legtehetségesebb filmes alakítása. Nick szerepében egyszerre sebezhető tinédzser és villámgyorsan felnőtté váló, kétségbeesett férfi. Nick két világ között egyensúlyozik: szabadulni akar, vágyik a belvárosi, békében élő gazdagok közé, ám őszintén szereti az anyját, a pártfogóit, s hálás nekik. Ahhoz túl becsületes, hogy egyszerűen szégyellje vagy elhagyja őket, az viszont elviselhetetlen teher a hátán, ahogy fokozatosan ki kell ábrándulnia gyerekkora szereplőiből. Iszonyú dilemmájához hozzájárul, hogy bár nem tudja, hogy Nellie rászokott a heroinra (azt hiszi, az anyja iszik), teljesen tanácstalanná teszi érthetetlenül megváltozott személyisége. Darren megrázó és minden pontjában átgondolt alakítása professzionálisan használja azt a színészi eszköztárat, amelyet az eltelt öt évben kialakított magának. A dac és elveszettség, ami Jimmy Smigelskit jellemezte, az önfeláldozó, tragikus lemondás, amelyet először Johnny Ricóként vállalt magára, a mélységes, komolyan vett moralitás, amely már Eddie Sirotában is ott volt, az őszinte, ártatlan báj, amellyel Jeffrey Matthews szeretett: mindez ebben a filmben, Nick Romano szerepében tökéletes egységbe forr és új színekkel gazdagodik. A fiú, aki piszkos arccal, kinyúlt pulóverben, egy ócska konyhában zongorázik, s megpróbál egy pillanatra mindent elfelejteni, ami körülveszi, de hiába - olyan szerep, ami ma akár Oscar-jelölést is érhetne. (2) 1960-ban azonban sajnos hamar feledésbe merült a filmmel együtt, amely merészelt egy "közönséges", így kellemetlen és sötét témát és világot megrajzolni.

Színezett lobbykártyán Shelley Wintersszel és Burl Ivesszal

Darren pedig folytatta pályáját egy újabb háborús mellékszereppel: ma a legtöbben erről ismerik. Az 1961-es Navarone ágyúit (The Guns of Navarone) valószínűleg senkinek sem kell bemutatni: az Alistair MacLane könyvéből írt történet egy második világháborús különítmény bátor bevetését mutatja be. Franklin őrnagy, Mallory kapitány, Miller, a robbantásszakértő, a görög Stavrou ezredes, s két fiatal katona, Brown, a Barcelonai Mészáros és a görög származású Spyros Pappadimos (Darren) azért indul lehetetlen küldetésre, hogy megsemmisítse Navarone, a kis égei-tengeri sziget német ágyúit. A hat különítményes közül végül csak hárman élik meg a sikert és a film végét: az ifjú görög természetesen nincsen köztük... James Darren megküzdött azért, hogy részt vehessen a filmben: J. Lee Thompson rendező ugyanis afféle színészkedő popénekest látott benne, s először kockázatosnak találta, hogy neki adja a szerepet. Szerencsére a producer-forgatókönyvíró Carl Foreman gyakorlatiasabb volt, mondván, ha tinibálvány is, bevonzhatja a filmre a rajongótáborát. Így kapott lehetőséget, hogy ismét megmutassa, mit tud, ő pedig nagyon sokat dolgozott, s igen alázatosan. (3) Később mindig nagy szeretettel és tisztelettel emlékezett a forgatásra, ahol olyan sztárokkal volt alkalma együtt játszani, mint Gregory Peck, David Niven, Anthony Quinn vagy Irene Papas. Mindig a legmelegebb szavakkal dicsérte a rendezőt is, s sosem rótta fel neki, hogy 1961-ben egyetlen filmjét, még a szívének kedves, s az előző évben készült Let No Man Write My Epitaphot sem ismerte, így fogalma sem volt róla, milyen tapasztalt színész is ő.

Fontos jelenet a Navarone ágyúiból Irene Papasszal, Anthony Quinn-nel és Gia Scalával

A Navarone ágyúi volt Darren harmadik filmje, amelyben a karaktere meghalt, hamarosan azonban következett egy újabb. Az 1962-es Diamond Head volt az utolsó előtti munkája a Columbiánál: egy különös, sokkoló témájú dráma szerelemről és rasszizmusról. A film főszereplője Charlton Heston, aki a gazdag King Howlandet alakítja, Hawaii egyik legrégibb ültetvényes családjának a leszármazottját, leendő szenátort. A férfi rendkívül nagyvonalú és barátságos Hawaii őslakóival, amíg arról van szó, hogy segíti és patronálja őket. Ám minden civilizáltság lefoszlik róla, amikor a húga, Sloan bejelenti, nemcsak beleszeretett Paul Kahanába (Darren), a család hawaii származású barátjába, de hozzá is akar menni feleségül. Úgy tűnik, Howland erkölcsei szerint lefeküdni le lehet egy alantasabb rasszba tartozóval, de hozzákötni az életünket - botrány. Ennek megfelelően neki is "bennszülött" szeretője van, az ázsiai Mai Csen, amikor azonban kiderül róla, hogy gyermeket vár, King elhagyja. A nő bátyja bosszút akar állni, tőrével Kingre támad, Paul Kahana King segítségére siet, s végül ő marad holtan a földön. Paul egy új, fiatal generáció tagja, aki olykor-olykor képes elhinni magának, hogy joga van a szerelemhez és ahhoz az élethez, amit elképzelt, másfelől azonban olyan kiszolgálatottságban és alárendeltségben nőtt fel, amely mégis arra szocializálja, hogy "fehérek" jelenlétében még a létezéséért is bocsánatot kérjen. Az izgalmasnak indult karakter azonban nem tud igazán kiteljesedni: Pault a film közepén megölik, így a kérdés megválaszolása, helyet követelhetnek-e az életben az olyanok, mint ő, filmbeli bátyjára, Deanre (George Chakiris) marad.

Fekete-fehérben tökéletes pár: csak egy színes filmkocka mutatja meg Sloane (Yvette Mimieux) hófehér és Paul barna bőrének ellentétét

Hogyan tovább?

A fenti öt filmben közös, hogy James Darren valamennyiben fiatal, tiszta, erkölcsös, nemes lelkű fiatalembert játszik. Négyben fennáll a veszélye, hogy az őt körülvevő világ áldozatává válik, háromban a film egy-egy pontján szégyellnie kell, hogy az, ami, kettőben megölik. Emellett minden filmben megjelenik valahogyan a zene. Legfontosabb és legszimbolikusabb a Let No Man Write My Epitaphban, ahol Nick zongorajátéka nemcsak a tehetségét bizonyítja, de érzéseit is tolmácsolja, s képes megmenteni őt a gyűlölettől és a rossztól. A The Gene Krupa Story Eddie-je trombitál, s a film az ő melankolikus, az életet ünneplő dalával kezdődik, a Let There Be Love-val (4). Meglepő módon Cotton közlegény is énekel. Az All the Young Men fiatal katonái behúzódva a menedékükbe beszélgetéssel és zenével múlatják az időt: ekkor kezd bele Darren a film éthoszát megtestesítő dalba, az All The Young Menbe, amelyben benne van egy generáció összes fájdalma, akik szerelmet érdemelnének, nem háborút. S bár a komoly Paul Kahanához nem illik, hogy dalra fakadjon, a film közepén szereplő partin, közvetlenül azelőtt, hogy meghalna, szó szerint eljárja a szerelem és az élet táncát Sloannal a hawaii dobzenére. (5)

A forgatási fotó semmit sem tükröz a filmjelenet feszültségéből: csak tánc

A legérdekesebb azonban, hogy Darren a Navarone ágyúiban is énekel: Pappadimos csatlakozik a dalolókhoz a görög lakodalomban, mielőtt valamennyiüket elfognák a németek. Hangja szép, szomorkás és iskolázott, mégis, ha valaki nem tudja kívülről a színész életrajzát, valószínűleg egyáltalán nem azzal nyugtázza az előadását, hogy egy népszerű énekes produkcióját hallotta. A fiatal görög, akinek a múltjáról a filmben annyit lehet tudni, hogy "született gyilkos", s tíz évvel azelőtt azért küldték Amerikába tanulni, mert ő volt családja fekete báránya, ebben a rövid jelenetben hazatalál és boldog.

Képkocka a Navarone ágyúiból: Spyros énekelni kezd (a képen Gia Scala, David Niven, Anthony Perkins)

Ennek a sok, önmagában megkapó zenének és dalnak azonban volt egy másik jelentése is Darren nézőpontjából: hogy Jimmy Darren, az énekes minden alkalommal ott lebeg a filmesek szeme előtt, amikor James Darrennek, a színésznek szerepet adnak. Így csökkentette zenei munkásságát: 1963-ban öt kislemeze jelent meg, 1964-ben mindössze egy, s ekkor szerepelt utoljára az Oscar-díj-átadón énekesként. Majd hétéves szerződése lejárta után megvált a Columbiától, reménykedve abban, hogy máshol másmilyen szerepek várják majd. Jellemző módon utolsó ottani munkája az volt, hogy felénekelte Maci Laci Ven-E, Ven-O, Ven-A című, melankolikus dalát a Hahó! Megjött Maci Laci! (Hey There, It's Yogi Bear, 1964) című animációs filmhez.

Stúdióportré

1964-ben James Darren huszonnyolc éves volt. Másoknak ekkor indult a karrierje: mögötte kilenc évnyi színészi pálya állt, tizennégy filmmel, mintegy húsz nevezetes tévés showmegjelenéssel, négy nagylemezzel, óriási népszerűséggel és sokezer rajongóval. Másfelől az eltelt időben Darren férfivá érett és tudatos művésszé vált, amivel a stúdiója egyáltalán nem foglalkozott. Filmjeiben nemigen léphetett ki az ártatlan és kedves fiúk skatulyájából, dalai pedig még mindig tinédzsereknek szóltak. Nagy bátorság kellett hozzá, hogy változtasson, s bizonyos szempontból mindentől megváljon, amit elért, mégis megtette. A Universal Studióhoz szerződött, s énekesként is igyekezett megújulni. Azt azonban bizonyára egy percig sem hitte volna, hogy filmszínészi karrierje ezzel majdnem le is zárult...

Ha James Darren pesszimista volna, napjainkban, túl a nyolcvanon akár élete egyik nagy tévedéseként is emlegethetné a pillanatot, amikor úgy döntött, máshol és másképp folytatja (de sosem tesz ilyet, mert optimista). Bár senki sem tudja, hogyan alakult volna filmes pályája, ha a Columbiánál marad, mégis ott a kérdőjel: vajon nem érte volna-e utol harminc körül végül mégis egy olyan filmes ajánlat, amelyben "felnőttként", új szerepkörben is bizonyíthat. Másfelől az, hogy Darren még a T. J. Hooker forgatása (1983-86) idején sem nézett ki harmincöt-negyvennél többnek, azt sejteti, hogy ha folytatja a Columbiánál, talán még egy évtizedig is képtelen lett volna kibújni a túlkoros tinédzser vagy a fiatal jó barát szerepköréből, ezalatt pedig véglegesen elhasználták volna az arcát ahhoz, hogy másféle szerepeket kapjon. Vagyis minden valószínűség szerint bármennyire is karriergyilkosnak tűnhet döntése, végül mégis ez hozta el számára az új színészi lehetőségeket: csak éppen a televízióban...

1960-ban, Görögországban, a Navarone ágyúi forgatásán (mellesleg eközben volt a rövid nászútja is)

A posztsorozat következő részében James Darren leforgatja az Időalagút harminc epizódját, továbbá kiderül, mivel töltötte a hetvenes éveket.
 
Megjegyzések
(1) Ezekről a filmekről is olvashatsz még az Elfelejtett filmklasszikusokban.
(2) Ugyanez egyébként hatványozottan igaz Shelley Wintersre is, aki az anya, Nellie szerepében egyszerűen felejthetetlent játszik...
(3) A szélesvászonnak köszönhetően még olyan jelenetekben is rendre akadt tennivalója, amelyekben szöveg vagy igazi cselekvés nem volt számára, a nagy látószög miatt ugyanis a fiatal görög a főszereplők számos párbeszéde közben szerepel a háttérben. (Ez is egy olyan dolog, ami minden kortárs, hasonló film között kiemelkedővé teszi a Navarone ágyúit: ahogyan minden jelenet hátterében ott vannak és reagálnak, tevékenykednek, élnek a többi szereplők...)
(4) Ez az 1940-es szám egyébként Darren első, 1959-es albumán is rajta van, a The Gene Krupa Storynak viszont szimbolikus dala, s a fikció szerint Eddie saját szerzeménye.
(5) Emellett James Darren énekelte a Diamond Head című, a filmhez írt dalt, de nem mint Paul Kahana, hanem mint önmaga...

Linkek
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 1. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 2. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 4. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 5. rész