Sztárfotó a korszakból

James Darren amerikai színész, rendező és énekes, az Időalagút című televíziós science fiction sorozat egyik főszereplője, dr. Anthony Newman alakítója. Posztsorozatomban az ő életét és pályáját mutatom be, különös tekintettel többé-kevésbé feledésbe merült, de nagyon jó filmjeire. Ez a második rész az 1959-es Gidget készítéséről szól, és arról, mi lett belőle... (Az első részt itt találod.)

Énekes és kamaszbálvány

A karaktert Frederick Kohner író alkotta meg 1957-ben Gidget: The Little Girl with Big Ideas című regényében, saját lányáról mintázva, s emléket állítva, de egyben inspirációt is adva az ötvenes évek vége egyik ifjúsági szubkultúrájának, a szörfösökének. A Columbia két évvel később filmesítette meg a regényt a tizenhét éves Sandra Dee főszereplésével. Ő játssza Francine-t, akit a barátai csak Gidgetnek becéznek (1), s aki csinos, bátor, keresi a kalandot, ám a szülői elvárásoknál és a férjfogásnál sokkal jobban érdekli a szörfözés és a szabadság. A parton két férfival is megismerkedik. A kisfiús mosolyú Moondoggie kiválóan szörfözik, kimenti Gidgetet a hínáros örvényből, s dacos vonakodása ellenére egyértelműen a legideálisabb jelölt arra, hogy egy fiatal lány beleszeressen. A kiábrándult koreai veterán, a volt vadászrepülő Burt látszólag maga a cinizmus és a veszély, ám valójában semmi mást nem akar, csak ismét megtalálni önmagát. Gidgetnek az az ötlete támad, hogy felhasználja Burtöt, hogy féltékennyé tegye Moondoggie-t...

A Gidget háromszöge: James Darren (Moondoggie), Sandra Dee (Gidget), Cliff Robertson (Burt)

A végül természetesen happy endes történet egyszerre lett a korszak emblematikus tinédzserfilmje, s jelentett kiugrást mindhárom főszereplőjének. A Burtöt alakító Cliff Robertson teljesen új oldalát mutatta meg a filmben, új szerepek felé indult el, s 1968-ban majd Oscart kap a Charly (Virágot Algernonnak) főszerepéért. James Darren pedig Moondoggie-ként beköltözött a lányszobákba: az ötvenes-hatvanas évek fordulóján kamaszéveiket élő amerikaiaknak ő mindmáig a kisfiús, csupasz mellű, fogpasztamosolyú fiatalember, aki olyan ellenállhatatlanul énekli a There's No Such Thinget - és ezt tökéletesen meg lehet érteni akkor is, ha az ember lánya csak később született...

Tökéletes tengerparti parti (Sandra Deevel)

Moondoggie szörfdeszkával

A Gidget azonban sokkal jobban meghatározta Darren pályáját, mint azt bárki gondolni merte volna 1959-ben. Először is hosszú időre tinibálvánnyá tette, aki után sikoltozva rohannak a fiatal lányok, s meg akarják érinteni, meg akarják csókolni, netán hozzá akarnak menni feleségül - továbbá felírják a telefonszámukat a ruhájára, rátörik az üvegajtókat, nekiszorítják a falnak az utcán, és vadul próbálnak tőle autogramot vagy valamilyen relikviát szerezni. Az effajta rajongásnak számos sztár vált valósággal betegévé a hatvanas évektől: elég csak a koncertezéstől végül elzárkózó Beatlesre gondolni. Az optimista Darren azonban, úgy tűnik, elbírt a népszerűség terhével: minden tolakodó lesifotós számára volt egy elbűvölő mosolya, a legostobább interjút is angyali türelemmel csinálta végig, s ha olykor meg is ijesztette, hogy egyszerre húszezer torok sikítja a nevét (2), vagy hogy a rendőrségnek kell kimenekítenie egy elszánt lánycsapat kezéből, akik magukkal rángatják, hogy tincseket tépjenek a hajából, megtanult a dologgal együtt élni.

Az első három nagylemez

Sztárfotó az évtized végéről

A második, egész pályáján meghatározó jelentősége a Gidgetnek az lett, hogy kiderült, Darren elképesztően jó énekes. Bár már tinédzserként voltak amatőr fellépései, elsősorban színész akart lenni, így 1954-től teljesen felhagyott az énekléssel. A Gidget forgatásakor az eredeti terv szerint csak tátognia kellett volna a mással rögzített anyagra: ő azonban merészen kérte, hallgassák meg egy zongora mellett, tegyék próbára, mert szerinte maga is fel tudná énekelni Fred Karger dalait. A bizonyítás olyan jól sikerült, hogy nemcsak a filmben hallani az ő hangját, de a következő év folyamán (3) már hét kislemeze jelent meg, amelyek közül többet forgalmaztak az USA-n kívül az Egyesült Királyságban, Ausztráliában, Új-Zélandon, Svédországban, Dániában és Olaszországban is. Még 1959-ben kiadta az első nagylemezét (fantáziátlan, ám reménykedő címén a James Darren: Album No. 1.-et), 12 számmal, amelyet további nagy- és kislemezek követtek. Utóbbiak remekül szerepeltek a különböző slágerlistákon, öt is Top 10-es lett, az 1961-es Goodbye Cruel World Grammy-jelölést kapott, s hat héten át élen járt a Billboard toplistáján. Mindez a Gidgettel kezdődött... (4)

Képkocka a Man About Town tv-felvételéből: mai szemmel a dal közben cigarettázás is nagyon jellegzetes

Shelley Fabaresszel a Donna Reed Show-ban

Mindennek azonban volt egy nem várt és csak fokozatosan kibontakozó mellékhatása. James Darren huszonhárom évesen tinédzserbálvánnyá és lenyűgözően sikeres énekessé vált. Fellépett a Donna Reed Showban, közös lemezeket adott ki olyan kamaszsztárokkal, mint Shelley Fabares és Paul Petersen. Ő lett Jimmy Darren, a finom arcú, szép mosolyú fiú, aki mindig jól szabott öltönyben, szándékoltan kissé félszeg mozdulatokkal kísérve énekel dalokat a kamaszkönnyekről, a fiatalságról, a nagy álmokról, meg arról, hogy mást választott a szerelme. A kedves fiú volt a szomszédból, a bájos mosolyú udvarló, akibe a mama is szerelmes lenne, ha még tizenhét volna, a dacos fiatalember, aki nehezen viseli, ha a felnőttek semmibe veszik, a jólfésült diáktárs, akit elhagyott a lány egy rámenős hódító miatt, a jó, az ismerős, az ártatlan... Ez az imágó azonban, amely részben Darren korábbi filmes szerepeiből, részben a magánéletéből és derűs, szerethető személyiségéből, részben viszont a dalai szövege által mesterségesen kialakított fiatalságképből építkezett, szépen, lassan elkezdett eluralkodni egész filmes pályafutásán...

Jimmy Boy James Darren ellen

Darrennek egyértelműen át kellett gondolnia, mit is vár a karrierjétől. Egyfelől remekül viselte a váratlanul hatalmasra nőtt népszerűséget, tisztelte a rajongóit és szeretett énekelni. Másfelől úgy érezte, kész nagyobb kihívást jelentő, változatosabb szerepeket eljátszani, kockáztatni akar és kísérletezni: nem kíván örökre Jimmy Boy maradni a vásznon. Ám miután ilyen szépen befutott szörfös srácként és kamaszénekesként, vajon ki bízott volna rá a Columbiánál olyan szerepet, amelyben, mondjuk, ok nélkül gyilkolnia kell? Vagy esetleg pszichopata lesz? Egyáltalán: amelyben negatív karaktert kell megformálnia? Még a történelmi filmek is elkerülték, hiszen a stúdió alapvetően tipikus mai fiatalnak mutatta be: soha többé nem játszott westernben, s bár amíg a szerződése tartott, a Columbia gyártott bibliai, kalóz- és Verne-mozit is, soha szóba sem került, hogy Darren eljátssza valamelyik ifjú mellékszereplőjét...

Énekesként sikerei csúcsán (kép)

Ehelyett ő lett az örökös Moondoggie: a Gidget ugyanis olyan hatalmas sikert aratott, hogy 1961-ben folytatást kapott. A Gidget Goes Hawaiian mindenkinek nagy örömet okoz, aki újra szeretné látni, hogy egy szőke (vörös) lány és egy fekete (barna) fiú szörfözik, sétál a parton, énekel, táncol, összevész és kibékül. Egyebekben azonban mindent nélkülöz, ami a Gidgetben még benne volt: nincs igazi konfliktusa, nincs Burthöz hasonló érdekességű és mélységű szereplője. Van azonban benne a szörf mellett vízisí, még több dal, még több helyes fiú és csinos lány - s van benne James Darren. Hogy mennyire ez volt az egyik fő vonzerő, azt mutatja, hogy ez a film annak ellenére hozott az elődénél több mint háromnegyedmillió dollárral több pénzt a stúdiónak, hogy nem szerepelt benne az időközben a Universalhoz átszerződött Sandra Dee, helyette a címszereplőt az elsőfilmes, teljesen ismeretlen Deborah Walley alakította, akinek később sem sikerült a bikinis tinédzserlány szerepcsapdájából kilépnie.

A második és harmadik filmre már csak a kép fele maradt: de az is elég volt... (Sandra Deevel 1959-ben)

Gidget a Columbia-években mindvégig Darrennel maradt: utolsó, a stúdióval forgatott filmje a széria harmadik, záró darabja lett, az 1963-as Gidget Goes to Rome, amelyet már kifejezetten utált. Ennek ellenére nem hagyta cserben rajongótáborát: Moondoggie (vagyis Jeffrey Matthews) ebben az olykor szatirikus, olykor bolondos európai kalandban is pontosan ugyanolyan kedves, nagylelkű, fiús és megértő maradt, épp olyan jól énekelt, s épp olyan alázatos türelemmel jelent meg mindig a legjobb pillanatban, hogy megmentse Gidgetet saját butasága következményeitől, mint a korábbi filmekben. Mire ez a mozi leforgott, az eredeti Gidget csapatából már csak egyetlen színész, ő volt a helyén (még a szülők is többször lecserélődtek, a címszereplőt pedig ismét egy frissen felfedezett tehetség, a gyakorlatilag soha többé nem forgató Cindy Carol alakította): ám Darren személye és a film nosztalgikus kamaszhangulata még mindig elég volt az első részét bőven meghaladó bevételhez. (5)

Jellegzetes beállítás a Gidget Goes to Rome-ból Cindy Carollal

Közben, 1959 és 1963 között, míg a szerződése a Columbiával le nem járt, Darren kiadott több mint harminc hihetetlenül sikeres kislemezt és négy pompás nagylemezt (az elsőt 1961-ben követte a Gidget Goes Hawaiian - James Darren Sings the Movies, majd 1962-ben a Sings for All Sizes és a Love Among the Young). A Goodbye Cruel World című számért 1961-ben nevezték a Grammy-díjra (Best Rock & Roll Recording kategóriában). 1959-ben pedig az Oscar-díj-átadáson is fellépett előadóként. Az viszont egyre kevésbé látszott, hogy színészként olyan kihívást jelentő, esetleg főszerepeket kapna, amilyenekben reménykedett. Összesen hét filmet forgatott, ezek közül kettő volt a Gidget-folytatás. A legtöbben énekelt is egy-két számot, sőt, 1963-ban vele rögzítették még egy mozi főcímdalát (Under the Yum Yum Tree), egy másik filmben pedig popsztár-önmagát alakította (Because They Are Young, 1960). Ha tehát megelégedett volna azzal, hogy amíg csak tud, húszéves marad a mozivásznon, azután pedig teljes munkaidőben énekessé válik, nem lett volna oka panaszra.

Jimmy Darren a közönségnek énekel a Because They Are Young című film egy kockáján: "Because they're young and in love / Just like me and you..."

Ő azonban szeretett volna olyan szerepeket, amelyekben megmutathatja, mit tud: minden adandó alkalommal leszögezte, ő színész, aki énekel, nem pedig énekes, aki filmekben játszik. További öt filmje viszont (bármilyen kiváló is volt mind) egyértelművé tette, hogy a Columbia számára James Darren, legyen akármennyi idős, mindig csak az ártatlan, jólelkű fiatalember marad... Természetesen ennek rengeteg különféle változatát eljátszotta, s elmondható, hogy mind az öt mozi lebilincselő, mára klasszikussá vált darab, különleges, összetett problémákat vet fel, s Darren bennük olyan sztárokkal forgathatott együtt, akiket ma is jegyez a mozitörténelem. Ám az is igaz, hogy valamennyi közül egyedül a Let No Man Write My Epitaph az, amelyben a színész valóban bonyolult, izgalmas jellemet formálhatott meg: és épp ebben ismét tizenhét évest játszik, mint élete első filmjében...

Komoly sztárfotó

A következő poszt éppen ezekről a filmekről szól: vagyis James Darren filmszínészi pályafutásának legjobb éveiről. Ma már valószínűleg sokan nem ismerik ezeket a filmeket, hiszen én is csak a színész iránti érdeklődésből néztem meg őket először: de rengeteget vesztettem volna, ha nem találnak rám, mivel kiváló mozik.

Megjegyzések
(1) A Gidget kedveskedő összevonása a girl-nek és a midgetnek, vagyis afféle Kicsilány, ami azonban közben a gadget szóra is emlékeztet. Hogy hogyan lett ebből magyarul Csirpe, hagyjuk, én nem szeretném így használni.
(2) Többször felvette magnóra a sikoltozást, azzal, hogy mókás lesz majd lejátszani a gyerekeinek. 1959-re egyébként már kötött egy házasságot, született egy fia, sőt, el is vált... De erről és második, hatvan éve tartó házasságáról később.
(3) Az adatbázisok szerint Darren első kislemeze 1958-ban jelent meg, két számmal: There's No Such Thing, Mighty Pretty Territory. Mivel ezek közül az első a csak 1959 áprilisában bemutatott Gidgetből való, úgy tűnik, a filmhez rögzített egyik dalt már a film bemutatója előtt fél évvel kiadták. (A másik, a Gidget ugyanilyen Colpix kislemezen csak 1959-ben vált elérhetővé.) Mindenesetre ezzel a lemezzel indult Darren énekeskarrierje.
(4) Darren általam legjobban kedvelt dalairól nemsokára szintén írok.
(5) Igazán kíváncsi vagyok, ha Darren nem akar továbblépni, s nem hagyja ott a Columbiát, hányszor játszatták volna még el vele Moondoggie-t, huszonnyolc évesen, vagy még később...

Linkek
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 1. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 3. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 4. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 5. rész