Donna Leon az a krimiszerző, aki véleményem szerint talán a legjobban megosztja a detektívregények kedvelőinek táborát. Meg a kritikusokat is, ugyanis még ők is elolvasták egy-két regényét, Isten tudja, miért. (Igaz, én is tudom: mert először az elit-kult Ab Ovo kiadó kísérelte meg bevezetni Leont Magyarországon és Tandori Dezső fordította le... De erről később.)

Csak válogatásképpen néhány jellemző megnyilatkozás a kilenc eddig magyarul megjelent Donna Leon krimiről:
Pro
Lendületes, hangulatos, atmoszferikus, aktuális, erősen érzékeny társadalmilag, elegáns, szórakoztató, finom, kiváló, ráérősen haladó, olvasás közben magába szippantó, intellektuális, okos, olyan, mint egy jó Agatha Christie-könyv, csak a Maigret-történetekhez foghatóan súlyos.
Kontra
Személytelen, távolságtartó, nehézkes, felszínes, középszerű, könnyed, lassú, elavult, sznob, érthetetlen, olyan, mint egy rossz Agatha Christie-könyv, tucatkrimi, giccs, szar.
Bár biztató, hogy a gyűjtésemben a pro rész hosszabb, mint a kontra, mégis: képtelenség, hogy ez egyszerre igaz legyen ugyanarra az életműre...

Maga Donna Leon egyszerű képlet:
1942-ben született,
angolprofesszor, aki Velencében tanított, míg nyugdíjba nem vonult,
1992-ben írta az első velencei tárgyú detektívregényét (ez a nálunk Méregpohár az operában avagy Cián Velencében címen megjelent kötet),
azóta minden évben írt egy (és nem több) új kötetet, úgyhogy azóta már huszonkettő létezik,
amelyekből tizenkilenc egész estés tévéfilmet csináltak a németek,
számos díjat nyert a könyveivel (a legrangosabb a Felsőbb körökért a Brit Krimiszerzők Szövetségétől megkapott Ezüsttőr-díj),
és több mint húsz nyelven veszik és eszik a sorozatát,
úgyhogy - akarjuk, nem akarjuk - világhírű szerző, még így, hetvenen felül is...

Így hát elég különös, hogy miközben a világban vitathatatlanul elismert író könyvei nálunk is megtalálhatók minden könyvesboltban, és mi is vesszük és esszük - valahogy mégis az egyik legvitatottabb krimiszerző a magyar palettán. (1) Így e posztban, vitázva, először néhány indokot írnék, amiért magam minden aggály nélkül szeretem Leon regényeit, másrészt néhány vélt okot, amiért mások nem.

Az értelmezésemből először is kihagynám a hasonlítgatást. Ki nem állhatom - nincs két egyforma könyv, és amelyik reklámként bevetett név valakinek vevőcsalogató hívószó, a másik potenciális olvasóban előítéleteket, netán viszolygást kelt (de erről máskor). Tehát: Donna Leon nem "velencei Agatha Christie", már csak azért sem, mert Christie neve egyeseknek nem jelent mást, mint klasszikus krimit, márpedig a Leon-könyvek nem a rejtélyfejtős, teljesen lezárt talányt megalkotó világháború(k) előtti szerkezetet követik. Azon kívül a legkevésbé sem puszta bonyolult feladványok, mi több, egyáltalán nem feladványok. Nincs hol szólni a történet során (ahogy Ellery Queen teszi), hogy hahó, olvasó, most már mindent tudsz, kitalálhatod, ki a gyilkos: hiszen e regényekben több bűnügy, több sors, megoldható és megoldhatatlan problémák fonódnak össze. S Leon - bár nem titkol semmit - nem érdeklődik a szorgos rejtély-morzsaszórogatás iránt sem: ha egyszer elindult a megfejtés árja, inkább a szomorkás, tragikus, megdöbbentő, katarzisos "essünk túl rajta" megoldást alkalmazza. Regényei zárásában nincsenek összegyűjtött gyanúsítottak és Poirot-féle kérdezz-felelek játék meg kiselőadás. Csak összeáll a kép és elvesznek az illúziók. Másrészt Brunetti felügyelő nem Maigret (erről is később), és Leon nem a Simenon-féle költői prózát írja, már csak azért sem, mert 1992-ben az ilyesfajta szöveg már csak önparódia és manír lenne.

Ha engem kérdeznének, milyen Leon, akkor azt mondanám, hullámzó. De ezt nem a tehetségére érteném. Annak is igaza van, aki szerint a szövege lendületes és szórakoztató, de annak is, aki szerint ráérősen és lassan szövögeti a szálakat. Ugyanis míg egy Scudder-krimi tempója alapvetően egységes (Az apák bűnei mondjuk egy expresszvonat sebességével száguld, a Nyolcmillió halál pedig lassú, tempós baktatás egyre előrébb, a sötétben), addig Leon könyve olyan, mint egy evezős csónak (netán gondola, jaj, de eredeti hasonlat...). Meg-meglendül, hogy aztán fokozatosan lelassulva fusson a következő evezőcsapásig. Vagyis ha rögtön halálesettel kezdődik, mint például a Méregpohár az operában vagy a Nemesi kisugárzás, senki se várja, hogy fél percen belül megjelennek a helyszínelők és aztán a szupernyomozó szép, egyenletes tempóban, gyorsan eljut a megoldásig. Egy krimi nyilván mindig csal, amikor a világról ír, hiszen benne végül összefutnak a szálak és elrendeződnek a dolgok, nem úgy, mint a valóságban. De ezt kivéve egy Leon-krimi olyasmi, mint egy valódi nap: ahol mondjuk reggel futok a busz után, de délelőtt mégis marad egy üres órám, aztán nagy, hangos, izgalmas, gyors ebéd után magányos és lassan telő a délután. Ezzel a szerkesztési technikával Leon a figurákra fókuszál a történetében, s képes lezárni egy-egy fejezetet a következő részbe az olvasót átvezető ál-hatásos felütés helyett azzal, hogy valamelyik szereplő megvacsorázik és lefekszik aludni. Ettől a természetességtől azonban valahogy valódivá válik az a - mégiscsak - hamis világ, amiben a rejtély megoldódásával végül el lehet rendezni a dolgokat.

Ráadásul öröm olyan krimit olvasni, amiben nem terem ott varázsütésre a nyomozati jegyzőkönyv a hivatali asztalon, csak mert öt perce már kérték; amiben a felügyelő időnként feltesz funkciótlan kérdést is, mert zavarban van, de akar valamit mondani; és amiben az empatikus és emberi nyomozó néha együtt ebédel egy tanúval (aki mellesleg a barátja) és nem mindjárt bekísérteti. Különben is nehéz volna, bármilyen, akár helyszínelős velencei krimiben elképzelni az amerikai rohanást nyomozás közben, amikor kanyargós csatornákon motorcsónakozva és lépcsőkön fel-lefutkározva lehet csak megközelíteni a tetthelyeket, a hivatalok munkarendje meg köztudottan a csigák napi beosztását követi.

A szerkesztés mellett a második jó pont a tényleg létező hangulatért adandó. Donna Leon piszkosul jól ismeri Velencét, a kis államot az államban. Cinikus-ironikus-atmoszferikus látleletet ad erről a mini-Olaszországról, arról, mi a különbség venét és toszkán nyelv, velencei és déli származás, velencei és olasz konyha és velencei meg "nem-európai-uniós" állampolgár közt. A kis és nagy előítéletek, mulatságos és sznob szokások mellett persze az idegenforgalmi Velencét is megismerhetjük - szépségeit, titkait, templomait, utcáit, kerületeit -, de az is kimondatik, hogy a legszebb részek lassanként már csak turistacsalogatóként működnek, mintha a "normális" velenceiek mind kiköltöznének onnan, vagy szuvenírboltot nyitnának: ennyit a látszatról és a valóságról. Nem csodálom, hogy Donna Leon egyetlen nyelven nem engedi kiadatni a regényeit: olaszul.

Ettől azonban még mindenféle nagy garral történő leleplezés hiányzik a könyveiből: az általam olvasott kilenc nyomozás mindig csak kerülgeti a maffia témáját, inkább azt mutatja meg, mi van a nagy stíl alatt - természetesen a kisstílű bűnözés -: korrupció, uzsora, környezetszennyezés, prostitúció, mélyszegénység (annyira mély, hogy a házak földszintjén csak szociális szükséglakások vannak, mert a falakban felszivárgó víz kiűzhetetlen még az első emeletről is, nem is beszélve a téli áradásról, az aqua altáról), kábítószer-, és árucsempészet, valamint rendkívül finom rasszizmus. Tényleg társadalmilag érzékenyek ezek a könyvek, de olyan különösen, hogy a lóláb sosem lóg ki. A Bíbornál is sötétebb és a Halál idegenben például a veszélyes hulladékoknál kezdi és a halálos baleseteknél és kormányzati érdekeknél végzi, mégis, az eszméket és elméleteket szereplők képviselik mindkét kötetben, Brunetti pedig nem foglal állást: csak nyomoz, töpreng és az olvasót juttatja el felismeréshez, nem magát, írói szócsőként.

Már sokadszor jutottam el Brunetti személyéhez: így ideje róla írni. Ő a harmadik érv amellett, hogy Donna Leon jó író. Aki szereti a könyveket, Brunettit szereti, akinek nem tetszett egy Leon-regény, valószínűleg a felügyelő miatt olvasta mégis végig. Brunetti, az értelmiségi, jogot tanult, de rendőrfelügyelőként dolgozó főszereplő telitalálat. Okos: szabadidejében ókori klasszikusokat olvas Xenophóntól Homéroszig, és egy angolprofesszort vett el, Paolát, aki a férje mellett Henry James összes műveivel él együtt. Emberi: imádja a feleségét, aggódik a lányáért és a fiáért, utálja az apósát. Kispolgár-polgár: büszke a lakására, amely gyönyörű, de majdnem száz lépcsőn kell felmászni hozzá, jól keres, de amit kap, el is költi a családjára, így van közte és a gazdagok közt egy éles határvonal. Életszerető: imád enni, élvezi az italokat, szereti Velence utcáit, és ideális a kapcsolata a feleségével, akit - mint írtam - imád. Végül intelligens és töprengő: nem csak akkor, amikor nyomoz, de akkor is, amikor beszélget, gondolkozik vagy próbálja a tetteit etikai távlatból szemlélni. A névtelen velenceiben például, ahol először úgy tűnik, egy transzvesztita kurva az áldozat, Brunetti csípőből elítéli rendőrtársa macsó és homofób véleményét - aztán viszont azonnal elkezd töprengeni, vajon ő hogyan érez: nyilván nem ennyire nyíltan, és erős erkölcsi gátak mögé rejtve, de talán, mégis van benne ennyi brutalitás és előítélet? Vagy mégsem? Lehet, hogy van, aki számára Brunetti túl elit, túl polgár, túl jóllakott, számomra azonban biztos pont. Nem ideális boldog ember, de valaki, aki mégis a boldogság lehetőségét felvető életet él.

Nos, aki szerint Donna Leon könnyed, felszínes, sznob vagy giccses, azt valószínűleg ez zavarja. Azt elviseljük, hogy Maigret boldog kispolgár, aki reggelente csukott szemmel, alvást tettetve várja, hogy a felesége kiosonjon, mert ugyan mindig felébred a zajra, de nem szeretné, ha ezt a felesége is megtudná, mivel boldogtalan lenne tőle. Maigret-t egyszerűen így fogadjuk el: reggel kilép a lakásból, Madame Maigret a nyakába akasztja a sálját, rákönyörgi a felöltőjét vagy a hócipőjét, aztán nekiindulhat a szomorú, a negyvenes évektől már egyre kevésbé alvilági, sőt, egyre inkább polgári bűnügyeknek, aztán délben hazatelefonálhat azzal, "ma nem otthon ebédelek"... Megszoktuk. De Brunetti, aki sötét és elkeserítő ügyek között nyomoz, a mai valóságban, és mégis boldog családi életet él - vérhólyagot operál a lánya lábáról, morog, mert a fia elhordja a pulóvereit, örömmel marad ágyban reggel a feleségével, csak még egy kicsit, ínyenc módra eszik és nem hajlandó megtanulni kezelni a számítógépeket (legalább is 2006-ig nem tette) -: botrány. Túl boldog, túl élettel teli, túlságosan széles a vigyor az arcán. Annyira alapvető, hogy a jelen problémáiról a hard boiled szól, elátkozott, magányos, tévelygő főhőseivel, hogy ha találkozunk egy boldog emberrel, az szinte irritál. Vagy szarnak minősítjük a sztoriját, mint az egyik magyar kritika teszi.

Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy mindennek megvan a létjogosultsága. Donna Leon például a Vérző kövekben megengedi magának, hogy ne legyen igazságtétel a kötet végén. Ilyet én még Blockban sem olvastam: hogy meglegyen a szép, teljes megoldás, de mindenkit futni kelljen hagyni. Igen, volt, akit Scudder elengedett, és volt, akit - kivégzett, szép rendesen, a rendőrség bevonása nélkül. De a rossz pusztult az utcáról és a világból. Ha viszont Leon olyan sötétséget akar ábrázolni, amit nem lehet egy suhintással napsütésessé változtatni, akkor legalább a hős feje fölé kell egy kis napot festenie. Én ismerek egy boldog rendőrfeleséget, még itt, most, nálunk, Magyarországon is. Miért ne létezhetnének olyan rendőrök a távoli Velencében, akik a világ mocskossága elől időnként a szép, tiszta, normális - épp ezért folyton fenyegetett - családi életükbe menekülnek vissza? Biztos, hogy ez giccs? Vagy csak úgy megszoktuk a hard boiled állandó - és sok esetben páratlanul igaz - mocskát, hogy inkább kötelező manírként is elfogadnánk, csak nehogy valaki azt higgye, hogy mi közben, magunkban halványan azt reméljük, hogy még van olyasmi is a világon, ami nem ennyire piszkos...?

A másik indok, amiért egy Donna Leon könyvben csalódni lehet, a nyelv. A probléma két szálra bontható: van, akit az olasz szavak idegesítenek, van, akit egyáltalán, a fordítás. Ami engem illet, kifejezetten élveztem a szövegbe szövődő olasz kifejezéseket, a comissario, signor, signorina, dottore megszólítást, az ételneveket (mint a lasagne, a peperoncino, a pasta e fagioli, az insalata caprese vagy a fave - melyeket gondosan meg is magyarázott a szövegben az írónő), a Puttana Eva! felkiáltásokat a meglepődéskor. Mivel ezek az eredeti, angol szövegben is olaszul szerepelnek, mókásnak éreztem azokat a kritikákat, amelyek ezek "lefordítatlansága" mellett ágáltak, s egyszerűen nem hiszem el, hogy ha egy kötet egy magyarázattól kedzve a kézi, művészi üveggyártással foglalkozó üzemet következetesen, mindig fornace néven, a mobilt telefoninoként, a rendőrség irodáját pedig questuraként említi, mit nem lehet ezen érteni. A néhány elszórt olasz szó hangulatot teremt, és néha ironikus. Kedvencem talán ez a beszélgetés a Vérző kövekből: meggyilkoltak egy vélhetőleg szenegáli mozgó táskaárust, ám - korrektség ide vagy oda - egy "ilyen" halála senkit sem érdekel. Még Brunetti lánya is "csak egy vu camprà"-nak nevezi (amely szóról Leon beleszövi a történetbe, hogy az efféle árusok "vuole comprare - tessék, vegyen csak!" francia-olasz kevert szövegéből velenceisedett szlengkifejezés). Ezután folytatja Brunetti és Paola a következő beszélgetést:
"- Tudod, hogy afrikai fekete volt, azt is tudod, hogy vu campràként dolgozott, vagy akárhogyan is nevezzük őket manapság.
- Venditore ambulante vagy extracomunitario (mozgóárus vagy unión kívüli) - javasolta Brunetti.
- Körülbelül annyira hasznos meghatározások, mint az operatore ecologico - felelte Paola.
- Az mi?
- Szemetes - fordította le a szót Paola." (2)

Ennyit az érthetetlen szavakról. Maradt viszont egy probléma, a fordításé. És itt kell kicsire összehúzni magamat és előre bocsánatot kérni. Sőt, idézni Tandori Dezsőt, az első két magyarul megjelent kötet, a Méregpohár az operában (korábbi címén Cián Velencében) és a Halál idegenben fordítóját. Ő a DIA-n is olvasható Raszternyakban ezt a mondatot szövi prózájába: "Óriási térképek a Dolomitokról, Velence (ó, Velence, mostanság egy imádott könyvsorozat fordítása hozza Velencét, s milyen jól! „Brunetti felügyelő”! de erről itt most ne, Donna Leon könyveit – mind több, mint krimi! – nagyon ajánlom, majd), Róma, Firenze, Svájc… amit csak akarunk. " A Beszélő online kiadásában 2005-ben írt jegyzetében pedig, ahol saját prózájáról és prózai fordításairól, illetve a bezáródó kánonokról ír, így fogalmaz: "Az is természetes, hogy más az osztrák közönség, s így olyan művek, műsorozatok parádéznak sikerlisták (jaj, ne már!) élhelyein, amelyek nálunk (kérdés!) megbuknak. Kérdés, mindenképpen bukásra volt-e ítélve, persze, egy műve után (pompás, fergeteges mű) Ingrid Noll, de még inkább a hagyományos ízlést is kielégítgető, nagyon kellemesen poszt-megréfelügyelős Donna Leon (aki, legalább én így tudom, Olaszországban él, Velence rajongója, és nyugalmára olyannyira ad, hogy angol–amerikaiból műveit olaszra lefordítani sem engedi)..." (Bármi prózai munkáim elé - akárhol) Látom, hogy Tandori szereti a könyveket, amiket fordított, sőt mi több, Tandori szövegeiben mindig látni, ha szereti, amit csinált, írt, fordított, mert őszinte, lelkes és csodálatos szövegfolyamok örökítik meg minden, az olvasó elé tárható rezdülését. Ez nagyon megnyerő és hiteles. És én szeretem ezeket a szövegfolyamokat olvasni, sőt, maximálisan egyetértek a Beszélős cikkel, ami Tandori saját szövegeit illeti.

De - és ezért kértem előre elnézést - egyáltalán nem szeretem Tandori Dezső fordításait. Idegenkedem Ian Fleming Voodoojától (Live and Let Die), mert bármennyire is rossz a többi magyar Bond-fordítás, az mindből kiderül, hogy Fleming nyelve távolról sem ilyen tandorisan rafinált. Kellemetlenül költőieskedő és kifejezetten túlbonyolított számomra Christa Maerker Marilyn Monroe és Arthur Miller vagy Ada Petrova és Peter Watson Hitler halála című ismeretterjesztő könyvének magyar szövege. Zavaróan különösnek érzem Jude Deveraux Fénylő lovagját, amelyben a szex és a szerelem leírása (mert ez egy egyszerű, erotikus történelmi romantikus regény lenne eredetiben) nevetséges és értelmetlen test- és lélekakrobatika-elemzéssé változott a fordításban. Anna Nahowski Ferenc József szeretője voltam címen kiadott naplója járt szinte a legrosszabbul: a műveletlen, de igyekvő szerető, egyben évtizedekig hallgató polgárasszony csetlő-botló szövegét Tandori nem lefordította, hanem átírta: így aztán, bár nagyon érdekes, mondjuk mint Esterházytól a Tizenhét hattyúk, történelmi forrásként egyszerűen megszűnt létezni... De Patricia Potter Jogtalan című vadnyugati romantikus regénye vagy épp Mickey Spillane Én, a bíró című kemény krimije is tulajdonképpen alig olvashatóvá, sőt önparódiává változott Tandori kezén (idézeteket lásd lejjebb), miközben az eredeti művek - ez könnyen belátható, mivel mindkét szerzőtől jelent meg magyarul több más, mások által fordított kötet, s az angol szövegek egy része a neten is elérhető - nemcsak nem hasonlítottak egymásra az eredetiben, de cseppet sem (úgy) voltak rafináltak és zavarosak, ahogy Tandori magyarította őket. Raymond Chandler Az emeleti ablak című regénye lenne az utolsó nem-Leon példám: ez többé kevésbé olvasható, míg 1. az ember nem olvas utána Gy. Horváth László vagy Bart István-féle "alázatosabb" Chandler-fordítást 2. az ember nem olvas utána bármilyen más szórakoztató irodalmat, amit Tandori magyarított. Az előbbi esetben ugyanis érzékelhető, hogy Chandler lehet sokféle, de ilyen, mint Tandorinál, biztos nem. A második esetben érzékelhető, hogy Tandori viszont mindig egyforma, ha lektűrt fordít, legyen szó Paddingtonról, a medvéről, Robert Blochról, Chandlerről vagy Donna Leonról.

Valahol a kilencvenes években tört el valami: ettől kezdve Tandori csak az ő művészetével megegyező színvonalú műveket fordította (többé-kevésbé) hűen és művészien, az általa felfedezett, megszeretett vagy egyszerűen csak neki odaadott szerelmes, detektív- vagy gyerekkönyveket és az ismeretterjesztő irodalmat viszont mintha jobbá és tandorisabbá igyekezett volna művészkedni, mint amilyen. Feljavítani akarta? Vagy nem is érezte, hogyan varázsolja őket egyformává és nyelvüket a sajátjává?

Tandori nyelve pedig igen különös. Egy egyszerű, gördülékeny krimit sajnos elképesztően nehézkessé tud tenni. Először is ott vannak a kifacsart szórendű, minden áron összekötődni kívánó, túlbeszélt és túlbonyolított  mondatok. "Az oldalpáholyokban ülők részéről folytatódott elsőül a zenészek pusmogása..." "Jeléül hát, hogy a maga részéről kész van, összecsapta (...) a jegyzettömböt." "Kicsit nyúzottan állt fel mindazonáltal, de kierőltetett egy meghajlást." "Ami az ő vérét illeti, szicíliai volt, a velenceivel összeegyeztethetetlen." "A legújabb politikai alakulások fényében szemlélte az eseményt..." Végül: "Brunetti gyakran eltűnődött rajta, hogy a bűnözés Velencében alighanem azért volt olyan csekély számarányú - Európában a legalacsonyabb ráták közé tartozott ez az érték, Olaszországban pedig bizonyára a legalacsonyabb -, mert aki ilyesmiben sántikált volna, csaknem kizárólag tolvajok, nem nagyon tudhattak, hogyan lehet utána ebben a városban kereket oldani." (sic!) Másodsorban ott vannak a teljesen felesleges, sokszor felkiáltójeles közbevetések és a szintén felesleges idézőjelek, mint például: "A zenészek kezdtek először - halkan - beszélgetni." "(A) másik oldalon ajándékboltok - bennük a legförtelmesebb giccsek! -, de így éjszaka szabadon haladhat az ember." Továbbá: "jöhet munkaidejének "jól kiérdemelt pihenője"", "azon volt, hogy tekintete és gondolatai szabadon "kószálhassanak"" és ""dokumentumokat" találtak". Harmadsorban pedig különösen zavaró még a - talán az élőbeszédet kényszeredetten jelezni kívánó - akkor kifejezés használata, ahol csak lehet, rendszerint teljesen feleslegesen. "Ebben a pillanatban a felügyelő olyasmit érzett, hogy tessék, ő akkor a jelek szerint egész életét ezzel tölti: fájdalmat okoz embereknek..." "Akkor kinyitotta a bal keze felőli ajtót." "Ne menjünk akkor oda?" "Vihetjük akkor?" "Most akkor mi ez? A halottat szeretnék látni?" "Kopogtatott újra, akkor odabentről jött valami zaj, amit ő egyszerűen invitálásnak értelmezett és benyitott." "(M)arad akkor még a szoprán hölgy." "A San Lucánál elhaladt a patika mellett. (...) Akkor már a vízhez érkezett, jobb kéz felől ott volt a híd. (Ez egyszerű leírás, az akkor számomra itt sem indokolt, a felügyelő ugyanis csak megy szépen tovább.)" "Hát akkor az özvegy pár évvel idősebb, mint ő hitte." "Igen, igen, az akkor még mindig egy lehetőség." "Akkor negyed óra múlva ott leszek." "Patta felpillantott a jelentésből, melyet nyilván szóról szóra meg akart tanulni, hogy akkor majd fejből is... (Itt a három pont eredeti, a mondat tényleg befejezetlen: a narrátorszövegben.)" És ami a befejezetlenséget illeti, van ilyen is: "Paola úgy tett erre, hogy "Huh...!" (Értsd: ilyen hangot hallatott válaszként.)" (3)

Ezzel a különös nyelvvel egy eredetileg folyamatos, jól olvasható és saját arculatú szöveggel bíró könyvben egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Mintha a Tandori és a  mások (Bíró Júlia, Borbás Mária) által fordított Donna Leonok között fényévnyi sebességkülönbségek lennének. Ha ugyanis állandóan ki- és ki- és kizökkent egy-egy nyelvi hiba/furcsaság/tandoriság, újra és újra megállok, lelassulok, megakadok. Brunetti története meg közben csak húzódik, mint a rétestészta. Nem azt állítom ezzel, hogy a többi Leon-fordítás tökéletes, de legalább hagyja, hogy olvassák. (Megjegyzem, a példáimat nem az Ab Ovo-féle eredeti, hanem a második, Geopenes, javított kiadásból vettem.)

És most visszatérnék az első bekezdéshez, a nem-egyszerű-olvasó-kritikusokhoz. Ők - meglátásom és a kritikák megírásának ideje szerint - az első két, még az Ab Ovo által kiadott és Tandori által fordított könyvet olvasták el, illetve egyet találtam, aki a Méregpohár... második, de továbbra is Tandori-féle szövegére hivatkozott. Mind megállapította, hogy a regények lassúak, unalmasak, rosszak, gyöngék: de vajon mi tehetett erről? Csak az elsőkönyves Donna Leon kialakulatlan stílusa, vagy netán a fenti nyelv... És ahogy a felületes ítéletalkotással nem tudok egyet érteni, a sznobériával különösen nem: Kertész Ákos kritikája például ezzel kezdődött: "Nagyon be lett harangozva nekem ez a Brunetti felügyelő, az állítólag világhírű írónő, Donna Leon bűnügyi regénysorozatának főhőse. Tandori fordította, s ez mindjárt minőség. A kiadó mégis panaszkodott, nem értette, hogy ezt a világhírű írónőt a világhírű felügyelőjével miért nem lehet Magyarországon bevezetni. " (Brunetti felügyelő, 4)

Mert - szeretjük vagy nem - Donna Leon és Brunetti tényleg világhírű (bizonyára nem marad örökre az).
Ráadásul azóta mégiscsak sikerült őt nálunk is bevezetni.
Viszont attól, hogy Tandori lefordít valamit, az még nem válik arannyá.
Ezzel szemben lehet, hogy egy kicsit átformálódik.
Esetleg annyira, hogy már nem is hasonlít az eredetire.
Mi meg erről az új könyvről beszélgetünk akkor.
De minek.

Link
Donna Leon velencei detektívregényei

(1) Arról egy pillanatra nem vennék tudomást, hogy idén, 2013-ban a Geopen még nem adott ki / nem tudott kiadni egy Donna Leont sem. Az Európa még egy Chandlert, Ross Macdonaldot vagy Sara Paretskyt, az Agave még egy Lawrence Blockot, a M-érték még egy Mankellt sem adott ki az idén. Ez nem a népszerűségről/népszerűtlenségről szól, hanem a magyar könyvkiadás totális válságáról és a mi anyagi helyzetünk totális romlásáról. De: a Geopen hat éven keresztül (2007-12), egészen az idei annus horribilisig folyamatosan kiadta Leon könyveit: ezeket bizony valaki elolvasta, megvette...
(2) A zárójelet én tettem bele a szövegbe, mivel Leon korábban már a venditore ambulantet és az extracomunitariot is megmagyarázta. Meg kell viszont jegyezni, hogy épp a Vérző kövek az a Leon-kiadás, ahol valamely bölcs kiadói lektor is úgy vélte, érthetetlen ez a Leon, ezért jegyzetekkel kísérte az olasz szavakat, azokat is, amiket Leon fél sorral lejjebb megmagyarázott. (Igaz, tényleg e regényben van a legtöbb olasz kifejezés, de...) A fenti poént, a köztisztasági alkalmazottat (operatore ecologico), amit Paola egy sorral lejjebb lefordít, így sikerül megmagyarázniuk a lap alján: utcaseprő. Ami nemcsak a poén meg nem értéséről tanúskodik, de azért is kabaré, mert ha Velence óvárosában valamely operatore ecologiconak nincs túl sok dolga, az az utcaseprő. Vagy talán a csatornát sepri... A következő Leon-kötetben szerencsére újra leszoktak a szavak felesleges megmagyarázásáról.
(3) A Donna Leon idézetek a Méregpohár az operában / Cián Velencébenből származnak. Íme néhány idézet mellé az Én, a bíróból, a Jogtalanból és Az emeleti ablakból. Hogy látni lehessen, ez nem négy szerző, hanem egy Tandori, a "fordító" szövege... A problémák összehasonlíthatók a fenn felsoroltakkal.
Én, a bíró, Spillane kemény krimije: "Nyugi, tyuki - mondtam neki. Gyere ide, aztán tedd végig bánatot. - És a szemközti falnál ahhoz a heverőhöz vezettem; amelyikre akkor le is zöttyent. Formás volt, ha az ilyen halálrossz forma még az. Az egyik egyenruhás odagyömöszölt neki egy párnát, és akkor végre elnyújtózott. (ki?!)" "Ott benn. Ami erre meg itt bennem. Ott benn a legjobb barátom hevert a földön. Holtan. Tetemes ügy. Vagyis maga a semmi." "Na, akkor Pat most nem mondott semmit. Legalább. Takarjam ki a holttestet. Nézzem meg arcát." (Utóbbiba Tandorinál nyilván az Amalfi hercegnő játszik bele: "Takard el arcát..." - Takarjam ki, nézzem meg arcát... Csakhogy Spillane-nél garantáltan nem!) "Szemem-szám elállt, meg még ami egyéb." "Az irodalmi utalást elengedtem fülem-és egyebem mellett, viszont a telefonszámot alaposan megtanulmányoztam, és egyszerre úgy éreztem: tiszta szerencse, hogy pszichét is adott nekem a sors." "Na, akkor közölje vele, hogy..." "Gondolataim összevissza csapongtak. Az ügy körül. A körül: az körülbelül annyi, hogy túró. Túrom az ügyet." "Mármost volt, ahogy volt, nyilván nem tudott dönteni. Egyelőre; gondolta ő, ugye." "Jó - folytattam, bár semmi se volt jó -, akkor, ha nem föltételezzük, hogy Jacknek a lakásán kívül volt valamije, úgy értem, a gyilkos számára megszerzendő, a haszon motívumát kizárhatjuk." "Édességes és gyönyörös. De ezt nem szavakba foglaltam volna. Mert inkább ő volt - lett volna! nekem! - foglalat." "(H)angzott az üdvözlő szó e külön-lét "szintjén"." "Mondjuk, rendhagyó volt, hogy se zuhanyoznom, se borotválkoznom nem kell." "Valami próbált itten a mélyből felszínre törni." "De akkor az évkönyvekben (...) Eileenről is találtál egyet-mást." "(E)gyszerre tudnia kellett. Hogy mi történt vele."
Az emeleti ablak - Chandler hard boiled krimije: "Idő telt, jó sok. Cigarettát dugtam a számba, rágyújtásra nem kerítettem sort." "Az ajtó még arasznyira, ezen dugta ki ő a hegyes orrát." "(F)ejét újra illettem tenyeremmel." "- Akkor tessék, erre. - Akkor hát mentem." "Vitt. Hosszú folyosó, egy üvegajtó fél szárnya. Beengedett ezen." "Maga nyilván tudja, hogyan megy ez olajozottan, tessék?" "Megráztam a csekket, száradjon, akkor összehajtottam, kezembe fogtam, így ültem ott." "Ugyanez volt a felszereltségem már tavaly is..." "No, igen? És maga kicsoda, uram?" (kapcsolatteremtő mondatnak) "Lassan majszoltam a szendvicsemet, teljen az idő. Akkor végre odakóvályogtam a telefonfülkéhez..." "Hátráltam, így téptem fel az ajtót, irány vissza a kis nappaliba. A folyosó, a tükör a torzképemmel. Feszült, üres arc." "Végül biccentett, hogy igen, zöld szeme kitartóan rajtam, vékony, kemény kézben a névjegy a száj előtt, névjegy a fogakon pengetett le valamit, mint ha botot húznak végig a vasrácson." "Nézze, hé. Én itt ültem, megittam két sört.  És ha hármat. Vagy kilencet. Az is lehet." Maga pedig? Kicsoda? - Marlowe a név." "Zsebre vágott kézzel, szájában cigarettával - ott állt." " Hát megyünk be egy gyorsíróval, következhet Hench részéről a történet. Hogy Phillips kikezdett a nőjével, így Hench. Tegnapelőtt, kint a folyosón." "- Regresszió az eredmény. - Az itt mi? - Az itt érzelmi sokkhatás, aztán tudat alatti igyekezet, hogy visszameneküljünk a gyerekkorba." "(H)a nem csak színészkedik - jó ég, hogy értik pedig a módját! -, akkor ez azt jelenti, hogy..." "Csend volt. (...) Akkor egy férfihang, düh fojtogatta, s ez következett..." "(E)gy idő múlva, de nem elegendőképp hamar, elaludtam."
Jogtalan: vadnyugati romantikus (szerelmes) könyv: "- Mi van, ha mégse ijed meg? - Alex biztosra vette, hogy meg fog. Lobotól még a makacs Willow Taylor is - meg." "Majd akkor épp Willow lesz olyan vakmerő, hogy..." "és még mindig rettegésének tárgya is volt ez a nő - pedig már: a partner! -, rettegett Lobo, hogy a következő pillanatban felszökken, arcul üti, a lovához rohan (ki?!)... és mindennek vége. (...) Hát inkább visszafogta magát, bármilyen szörnyű is volt már ez... csak alig érintette Willow-t, úgy mintha megfeledkezhetne ekképp minden tapasztalatáról, de még ennél is többről, arról, hogy mi jönne igazán, igazán, igazán!" "Ott hevertek akkor, együtt..." "Akkor a felesége jutott eszébe..." "Hát itt akkor...?" "Lobo azt érezte: gyengül. Ő maga. Megint. Hát nem szabad! Lehet, hogy trükk az egész." "Keller tekintete visszasiklott a fekete alakra. Aki a pisztolyáért kapott már. Keller fölemelte a puskáját, de ezt nem hihette. Hogy valaki ilyen gyors. Mint ez a fekete ember. Maga a végzet." "(I)lyen "csekélység" már meg sem lepte őket."
(4) Később egyébként agyondicséri a Halál idegenbent, ám nagyon is egyedi és különös szemszögből, ekképp: "Brunetti ellátogat Vicenzába, ahol az amerikaiak bázisa van, és belebotlik egy grizzlymedve nagyságú caribiniere őrnagyba, és valami számunkra nagyon ismerős dolog történik. A két olasz rendőrtiszt egymásra néz, és rejtélyes módon tudják, hogy megbízhatnak egymásban. Ezt mi is megértük már. Körül voltunk véve spiclikkel, III/III-asokkal, mégis, néha itt-ott két magyar egymásra nézett, és mindkettő holtbiztosan tudta, hogy megbízhat a másikban. (...) Mit mondjak: kemény könyv, jó könyv a Halál idegenben. Ezzel kellett volna Brunettit bevezetni! Persze az is igaz: Magyarországon a fekáliát is el lehet adni kilóra nagy művészet gyanánt, ha megfelelő reklámmal van fölvezetve. Hogy én itt a Könyvhétben megdicsérem, bármennyire is biztosíték a nevem, az nem igazán reklám…" Az utolsó mondatról csak annyit mondhatok, hogy nincs mit mondanom... (A kiemelés viszont tőlem van.)
(5) A képek a borítókat ábrázolják. A névtelen velencei valójában sajnos nem olyan alakú, mint a sorozat első hét darabja, hanem szélesebb és alacsonyabb, mint a Vérző kövek. De legalább "rendes" borítót kapott. Ellentétben a Vérző kövek hatásvadász, sztereotip, s mondhatni, rasszista magyar fedlapjával, amely teljes ellentétben áll a belekötött regény értelmével... Én egyébként épp A névtelen velenceivel szerettem meg (újra) a sorozatot, miután régen egyszer már rálegyintettem az első két kötetre. Az írónő képei innen, innen, innen,  innen és innen vannak.