2017. december 29., péntek
 |
| John Ford: Hatosfogat (1939) |
Nos, mindezekre végül inkább a már alig várt, 2018-as évben fog majd sor kerülni. Most pedig inkább egy afféle vegyes ízelítő következik: hat olyan könyvet szeretnék ajánlani, amelyet nagy élmény volt megismerni, s amelyekről már egy ideje nagyon szerettem volna írni itt, a blogon.
Íme a hatosfogat az év végére.
Attraktor, 2015, fordította: Kiss Sándor
Egyik viszonylag friss felfedezésem ez a pompás könyvecske. Sokáig haboztam, elolvassam-e, aztán rögtön nagy kedvencemmé vált. Tartalma néhány sorban összefoglalható. Egy spanyol utazó és feltaláló különleges repülő szerkezete segítségével eljut a Holdra. Megismeri az ottani társadalmat, a holdlakók nyelvét, mondáit (úgy vélik például, hogy ősük a Földről érkezett), zenéjét (amely szoros kapcsolatban áll az általuk kiejtett beszédhangokkal), tudományát és technikáját. Végül kényszerűségből visszatér a Földre, ahol azonban nemigen hisz neki senki: így kénytelen megírni beszámolóját, amely a művelt angol olvasóközönségnek ajánlva jelenik meg. Sovány tematika egy 19. századi sci-fihez? Nos, talán tényleg az lenne... Ám az Ember a Holdon kiadási dátuma - 1638. A kis munka valójában a következő teljes, ékes, barokk címet viseli: Ember a Holdon, avagy egy Holdra történt utazás leírása Domingo González, a sebes hírnök tollából. Az ötletes történet, amely több órára a székhez szögezett, a 17. században jelent meg, öt évvel írójának, egy tudós angol püspöknek a halála után: muzeális sci-fi előfutár tehát. És mégsem múzeumba való, hiszen lebilincselően (ál)tudományos, szórakoztatóan csevegő, s igazán eredeti Hold-utópiát felrajzoló regény, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok. Nem utolsósorban pompás illusztrációiért is!
K. u. K., 2006, fordította: Orosz Ágnes
Még áprilisban, nosztalgiázva írtam egy posztot öt kedvenc ókori regényemről. Nem sokkal később jutott eszembe, hogy láttam valahol még egy ókori görög könyvet, csakhogy kifejezetten modern borítója alapján nehezen tudtam eldönteni, esetében egy modern szépirodalmi kalandról, vagy valóban egy antik műről van-e szó. Utánaolvasva persze kiderült, hogy még az is lehet, hogy ez a legkorábbi ránk maradt antik görög regény, hiszen vagy az 1. vagy a 2. századból való. (Ha az előbbi, akkor még a Daphnisz és Khloénál is korábbi lehet.) Történetszövése az általam annyira szeretett: egymástól elszakadó, egymást megtagadó, elveszítő, újra megtaláló, a sors keserveit méltósággal viselő szerelmespár a főszereplő: a szép és okos Khaireász, akit azonban álnok ismerőse féltékenységre gyújt felesége iránt, s az istennői szépségű gyermeklány-feleség, Kallirhoé, akit a csapás annyira lesújt, hogy holtnak hiszik, eltemetik, s a sírból kalózok szabadítják ki, hogy rabszolganőként távoli országba hurcolják. Az egyedülálló, lélektanilag hiteles jellemábrázolás és a sok színes kaland gyorsan kései kedvencemmé tette az egyébként igen szép kiállításban, remek fordításban kiadott regényt.
Typotex Világirodalom, Typotex, 2017, fordította: Nádori Lídia
A ma élő (egyik?) legnagyobb német író lenyűgöző nagyregényét kihívás volt elolvasni. De megérte. A monumentális kötet 464 oldalas, igazán nagyszabású azonban nem a terjedelmétől lesz, hanem a témaválasztásától. Első közelítésben pár szereplős, lélektani kamaradráma: a főszereplő, hetvenes éveiben járó Karl von Kahn mindennapjainak regénye. A befektetéssel foglalkozó úr üzletember reggeltől estig, ám sajátossága, hogy üzleti sikereit és befolyását intelligenciájával, kulturáltságával, széles látókörével és vonzó emberségével szerezte meg, nem pedig korrupcióval vagy lehengerléssel. Épp ezért azonban hallatlanul sérülékeny egész egzisztenciája. Ha valamiért már nem lenne önmaga (a vonzó, okos, megbízható, vállalható múlttal rendelkező Karl von Kahn), akkor valószínűleg nem lenne többé semmi. Épp ezért, szembesülve azzal, hogy körülötte mindenki öregszik (vagyis nyilván ő is), elképesztő másodvirágzás (avagy kényszervirágzás) tör rá. Keresi önmagát, mint egy tizenéves kamasz: s közben látja, mások hogyan veszítik el önmagukat. De egyáltalán: mi egy ember? Amilyennek született, vagy amilyenné alakította magát? És mi történik, ha az idő megfosztja az önalakítás, önáltatás és önteremtés lehetőségétől? Jeles könyv: igazi, inspiráló olvasmány.
Skandináv krimik, Animus, 2017, fordította: Dobosi Beáta
Néha jó beleülni egy már kiült karosszékbe, vagy belelépni egy kényelmes cipőbe. Körülbelül így éreztem, amikor elkezdtem olvasni a svéd szerzőpáros ötödik Sebastian Bergman-regényét. Az önző és rossz modorú kriminálpszichológus ezúttal celebek halála ügyében nyomoz: a tévés személyiségekkel, valóságshow-sztárokkal az után végez a rejtélyes gyilkos, hogy kitölteti velük a hatvankérdéses alapműveltségi tesztet. Ha megbuknak, meghalnak. A napjainkban mindennél aktuálisabb kérdésekre - mi az az alapműveltség? mi egy nemzet közös tudása? miért járunk iskolába, mi köze az iskolai anyagnak az élethez? - igencsak nem hagyományos válaszokat adó sorozatgyilkos után a Királyi Nyomozóhatóság már megismert csapata veti magát. És talán ez a történet egyetlen gyenge pontja. A szerzőpárosnak már olyan sok szereplője, olyan sok félbehagyott narratívája és még meg nem oldott karakterproblémája van, hogy az már szinte túlfeszíti egy skandináv krimi kereteit. Bizalommal ajánlom mindenkinek a könyvet, aki szereti a fordulatos krimit és már ismeri Bergmant: de sajnos igaz, hogy a történet kétharmadából jószerint semmit sem fog érteni az, aki nem olvasta az előző négyet. Bízom benne, hogy a hatodik rész egy kissé rendet tesz a zűrzavarban: már alig várom.
Typotex, 2017, fordította: Mihancsik Zsófia
A regényes életrajzi könyvet egy történésznő írta egy tudósnőről. Elképesztő mennyiségű feldolgozatlan forrás alapján új életrajzi felfedezésekre jutott, mégis szerelmi regényt írt. A könyv a világhíres, kétszeres Nobel-díjas tudós, a lengyel születésű Marie Curie egyetlen évéről szól: 1911-ről. Ebben az évben kapta meg a második, kémiai Nobel-díját - ám ekkor derült fény rövid, ám annál szorosabb viszonyára is Paul Langevin fizikussal, munkatársával és barátjával. Madame Curie kapcsolatuk kezdetekor már négy éve özvegy volt, Langevin azonban boldogtalan házasságban élt. A korabeli bulvársajtó Curie ellen fordult. Kétségbe vonták tudósi kompetenciáját, hazafiasságát, tisztességét. Házasságrombolóként állították be. A dolog pikantériája, hogy az újságíró, aki cikkeiben Langevin férjétől elhidegült, csalódott és agresszív feleségét mártírként, míg a szerelmes, Paul válásában és egy közös életben reménykedő Curie-t becstelen nőstény ragadozóként állította be - Langevin sógora volt... Marie és Paul szerelme véget ért, a karaktergyilkosság azonban nem sikerült: Marie Curie megkapta a Nobel-díjat, s tovább foglalkozott igazi szerelmével - a tudománnyal. A kötet, amely bemutatja első, férje iránt érzett nagy szerelmét is, talán ezért a legizgalmasabb: hitelesen beszél egy sokak által puritánnak, szürkének ismert nő őszinte érzelmeiről, s egyúttal árnyalja egy nagy tudós jellemképét is.
Európa, 2017, fordította: Prekop Gabriella
Úgy gondolom, senkinek sem kell bemutatni a Casablancát. A halhatatlan, három Oscar-díjas filmalkotás többszörösen is magyar: egyrészt a Magyarországról Hollywoodba jutott Kertész Mihály rendezte, másrészt nehéz lenne elképzelni Karl szerepében bárki mást, mint a magyar Szőke Szakállt, Ugarte pedig nem lehet senki, csakis a szintén magyar Peter Lorre. Ha pedig ehhez még hozzáadjuk, hogy a három fiktív főszereplő közül a nemes és hősies Victor Laszlo (angol helyesírással) nem cseh és nem is szlovák, hanem neve alapján egyértelműen magyar, igazán nem kell több, hogy egy kicsit a sajátunknak tartsuk az idén hetvenöt éves filmet. Noah Isenberg filmtörténész és egyetemi professzor magvas és szórakoztató könyvéből rengeteg alapos, adatolt és izgalmas információt tudhatunk meg a forgatókönyv születéséről, a forgatásról, sőt, a film utóéletéről is.** Kiderül, miként vált egy sietve leforgatott, ám már akkor reménytelien jónak tartott moziból filmtörténeti klasszikus, nagy eszmék szimbóluma, a világ (egyik) kedvenc filmje. És számos tévhit is eloszlik: meggyőződhetünk róla, hogy Ronald Reagannek sosem ajánlották fel Rick szerepét, hogy Max Steiner sosem akarta kihagyni az As Time Goes Byt a zenei anyagból, vagy hogy Sam (Dooley Wilson) minden számát maga énekli (viszont nem ő zongorázik). Minden Casablanca-kedvelőnek pompás, ajánlott olvasmány a könyv, megvenni, polcra tenni érdemes emlék, tele titkokkal, érdekességekkel és remek képekkel Humphrey Bogartról, Ingrid Bergmanról, Paul Heinreidről, Claude Rainsről és a többiekről.
*Igen, tudom, hogy ennek a kifejezésnek így nincs igazán értelme, de vagy tíz éve szeretném leírni valahova, hogy hódoljak a Csillagkapu-sorozat iránti imádatomnak. Ott több jelenetben is használják a nice recalling kifejezést, és a számomra legkedvesebbnél valóban így ültette át a szinkronszöveg írója: kedves emlékeztetés. A Méltatlanok pedig tényleg leginkább abból "él" meg, mint önálló kötet, hogy emlékeztet az előző négy regényre, és így jó vele nosztalgiázni.
** Csak azt az egyet sajnálom, hogy, bár a könyv beszámol róla, hogy a magyaroknak is milyen fontos film lett a Casablanca, s milyen nevezetes szinkron készült hozzá, mindezt csak Gazdag Gyula filmrendező emlékezéseire alapozza, aki nem mulasztotta el a keserű megjegyzést: "a hazai színészek és színésznők, akik a hangjukat adták, nem voltak éppen ideális választások (Bergman magyar hangja igencsak sírós-nyafogóssá tette a karaktert - emlékszik Gazdag)". Jó példa ez arra, hogy mi magyarok csak pocskondiázni tudjuk magunkat. Hogy Kálmán György, aki a Rick-figura életuntságára teszi a hangsúlyt, Váradi Hédi, akinek valóban nőiesebb a hangja, mint Bergmannak, vagy Avar István, aki talán öntetszelgőbbé formálja Lászlót, mint Heinreid maga, jó választás volt-e, ízlés dolga. De valóban ennyit ér egy klasszikus magyar szinkron és hírünk a nagyvilágban, hogy csak szidjuk? Mert akár azt is meg lehetett volna említeni, milyen tökéletességgel köpi a szavakat Somogyvári Rudolf Strasser őrnagyként. Vagy épp, hogy Agárdy Gábor (hangja) valósággal a magyar Claude Rains - de tényleg: aki nem hiszi, váltson hangsávot mondat közben a DVD-n!
