Universal-sztárfotó (kép)

James Darren amerikai színész, rendező és énekes, az Időalagút című televíziós science fiction sorozat egyik főszereplője, dr. Anthony Newman alakítója. Posztsorozatomban az ő életét és pályáját mutatom be: ez a bejegyzés életének arról az időszakáról szól, amikor a mozi cserben hagyta, viszont váratlan és kanyargós fordulatokkal útja elvezetett a televízióig és az élő közönségig. (Itt olvasható az első, a második és a harmadik rész.)

A szörfdeszkától az Időalagútig

A Universal szerződést kínált Darrennek, s azonnal kipróbálta a For Those Who Think Young című 1964-es filmben. Partnere Pamela Tiffin lett (az Egy, kettő három Scarlettje), akivel remek párost alkottak Darren következő mozijában, a The Lively Setben is. Azonban semmi más nem bizonyult remeknek. A For Those Who Think Young igencsak habkönnyű film lett: első percében egy hullámlovast látni, majd a főcím megtelik szörfdeszkákkal, a főcímdalt pedig Darren énekli... Ha ezzel a mozival akart elmenekülni a Gidget elől, rossz helyre érkezett: egy a parton partikat rendező fiatalokról szóló, álproblémákkal és táncjelenetekkel teli történetbe, amelyben ő alakíthatta a bájos tinédzser, Sandy udvarlóját, a kőgazdag és könnyelmű fiatalembert, Harmadik Gardner Pruittot (röviden Ding). A film egyetlen erénye, hogy Darren együtt játszik benne Nancy Sinatrával, Frank Sinatra lányával is, akivel életre szólóan barátok lettek. Ez sem menti azonban meg a mozit, amelyhez mérten a Gidget bármely része szellemes és kifinomult filmalkotás.

Ding (James Darren), Sandy (Pamela Tiffin) és Sid bácsi (Paul Lynde) a For Those Who Think Youngban

The Lively Set: csodaautóban, Doug McClure-rel

A The Lively Set ennél jobb film volt, ám az árnyalt jellemábrázolásra ez sem adott nagy lehetőséget a színésznek. Casey Owenset játszotta, a fiatal mérnökhallgatót, aki kifejleszt egy újfajta motort, amely forradalmasíthatja az autóversenyzést. Támogatóra van azonban szüksége: végül egy gazdag fiatalember, Rogers alkalmazza, akit semmi más nem érdekel, csak a győzelem. Amikor hibát találnak Casey tervezésében, Rogers továbblép és otthagyja őt. A tehetség azonban végül győzedelmeskedik: Casey legyőzi Rogerst az autóversenyen. Ahelyett, hogy elkallódna, megfogadja professzora tanácsát, s befejezi az egyetemet, ráadásul még Rogers húgának a kezét is elnyeri... Darren ismét mindent kihozott egy kedves, elszánt és romantikus fiatalember szerepéből, s látható örömmel vezetett minden olyan jelenetben, ahol maga irányíthatta az extrém csodaautókat. Ám bármennyire professzionális versenyjelenetek voltak is a filmben, amelyek máig az autós filmek kedvelőinek nosztalgikus kedvencévé teszik a The Lively Setet, tagadhatatlan, hogy egyrészt többé-kevésbé ugyanezt a sztorit egyszer már leforgatták az ifjú Tony Curtisszel (Johnny Dark, 1954), másrészt Darrennek a Columbiánál készített filmjei szinte kivétel nélkül jobbak voltak ennél a mozinál.

Hölgyek zsongták körül a Scopitone-klipben

Hogy ezután mi történt, arról nemigen találni semmilyen adatot. A színészt elméletileg egy ideig még szerződés kötötte a Universalhoz. Soha többet nem forgatott azonban mozifilmet velük. Egyáltalán: 1969-ig nem bukkant fel többet a nagyvásznon. Hogy ki, miért és hogyan szakított, nem tudni. Tény azonban, hogy Darren egy évre teljesen felhagyott a színészettel. Részben a dalain dolgozott, teljesen megújítva stílusát: kislemezeit ettől kezdve már nem a Colpix (a Columbia vállalata), hanem a Warner Brothers Records adta ki, 1967-re pedig elkészült náluk egy gyökeresen új hangulatú albummal, az All-lal. (1) Ekkor forgatta színes Scopitone-klipjét is Because You're Mine című számához. Másrészt elkezdett inkább a

Jimmy Darrock

televízióra koncentrálni. 1965-ben jóízűen kiparodizálta korábbi szörfös tinibálvány önmagát a Frédi és Béni Surfin' Fred című epizódjában, ahol ő adta a hangját a kőkorszaki popénekesnek, Jimmy Darrocknak. Majd az év közepén megismerkedett Irwin Allennel, a legendás producerrel: s a találkozás egy gyönyörű barátság kezdete lett. Darren még mindig azt tervezte, hogy jó és jelentős mozifilmekkel tér majd vissza: ehelyett 1965 karácsonya előtt két nappal forgatni kezdte az Időalagút (The Time Tunnel) pilotját...

A The Time Tunnel reklámportréja

Harmincévesen valami teljesen újba vágott bele, ám hamar kiderült, pompásan ért hozzá. Darren korábban tulajdonképpen még sosem játszott a televízióban. Pályája elején feltűnt ugyan két tévés krimisorozat egy-egy epizódjában (1957-ben a mindössze félórás The Webben, 1959-ben pedig az egyórás The Lineupban), nem meglepő módon fiatal fiúkként, kétszer pedig szerepet kapott a Donna Reed Showban (1959 és 1961), de ebben félig-meddig önmagát alakította, s legfontosabb feladata az éneklés volt. Az Időalagút főszereplőjének lenni ezzel szemben rengeteg helyszínt, jelenetet és szöveget jelentett, s azt, hogy a színész és a stáb hat-nyolc nap alatt leforgatott egy ötvenperces történelmi sci-fit, jó esetben tartott egy nap szünetet, s folytatta a következő epizóddal. Cserébe viszont Darren rengeteg dolgot kipróbálhatott: vívott, nyilazott, lovagolt, verekedett, menekült, történelmi kosztümökbe bújt, hihetővé tette a korszerű technoblablát. Ám legfőképpen számos drámai szituációban játszhatott különféle morális dilemmákba keveredő, olykor kamaszosan heves, de hangsúlyozottan felnőtt férfihőst. (2)

Az Időalagút tudósai: dr. Doug Phillips (Robert Colbert) és dr. Anthony Newman (James Darren)

Tony szerelmével, Szerit hercegnővel (Vitina Marcus)

Irwin Allen biztos kézzel választotta ki sorozata két főszereplőjét. James Darren és Robert Colbert egészen máshonnan érkeztek: míg egyikőjük egy évtizedet töltött a filmiparban, s épp most vágott bele valami újba, másikójuk fiatal kora ellenére már veterán televíziós színésznek számított, bár eddig mindig a vendégszereplés volt a specialitása. A kamerák előtt mégis rögtön sikerült egymásra hangolódniuk: függetlenül attól, hogy egyes visszaemlékezések szerint a két teljesen különböző vérmérsékletű színész kezdetben még csak nem is igen szólt egymáshoz a forgatás szünetében, a képernyőn első jelenetüktől kezdve úgy álltak egymás mellett, hogy tökéletesen hihetővé tették azt a mély barátságot, ami a két tudós, Newman és Phillips között létezik. Színészi eszköztáruk is remekül kiegészítette egymást: a szenvedélyes Tonyt játszó Darren érzelmekkel teli mimikája, határozott gesztusai pompásan illettek a sokkal nyugodtabb Dougot alakító Colbert komoly tekintetéhez és visszafogott mozgásához. Utóbbi magánemberként könnyed, szellemes tréfacsináló volt, s bár ezt a higgadt és önfeláldozó Doug szerepébe egy az egyben nem ültethette át, mégis őszinte mosolyokat csempészett a humort egyébként alapvetően nélkülöző sorozatba. Ezzel szemben az évekig újra meg újra a fogpasztamosolyú, csupasz mellű srác szerepébe kényszerített Darren érezhető örömmel vette komolyan az életet a fiatal, de érett és férfias Tonyként, s végre eljátszhatott néhány szép és finom szerelmes jelenetet is.

Tony és Doug a bázison

Allen hosszú távra tervezett: gyakorlatilag egy egész második évad ötlettára is készen állt már, amikor 1967-ben az ABC a totális költségcsökkentéssel ellehetetlenítette az egész forgatást. A sorozat törlése a főszereplőket is teljes meglepetésként érte: az egy év alatt mindketten nagyon megszerették a szériát, egymást és a közös munkát, s nyilvánvalóan úgy tervezték, a következő egy-két évet a Tic-Toc-projekttel töltik majd. James Darren harmincegy évesen ismét elkezdhette újratervezni a jövőjét.

Nem elveszett évtized: Darren és a hetvenes évek

Úgy tűnt, az Időalagút leállítása ellenére Irwin Allennek 1967-ben sem kell aggódnia a sci-fi sorozatai miatt. Javában forgott a Voyage to the Bottom of the Sea negyedik és a Lost in Space harmadik évada: akkor még senki sem tudta, hogy különös módon mindkét sorozat ezekkel az epizódokkal ér majd véget 1968 márciusában. Maga Allen, miután elkobozták a történelmi sci-fi projektjét, azonnal új széria kigondolásába fogott: bár, tanulva az előzményekből, óvakodott ugyanolyan nagy költségvetésűvé és sokhelyszínűvé tervezni, mint az Időalagutat. A leendő sorozat a The Man from the 25th Century címet kapta, s Allen 1968-ban elkészítette a negyedórás pre-pilotját, amellyel házalhat a tévétársaságoknál. A főszerepet - James Darrennek szánta.

James Darren (Tomo) négy arca a negyedórás kisfilmből

A rövidfilm, amely belső használatra készült, ma már több helyen is megtekinthető az interneten, s szokás lesajnálni, mondván, a Lost in Space és az Időalagút egyes díszleteit újrafelhasználva, s fura trükkökkel készült kisfilm. Akik azonban így minősítik, elfelejtik, hogy nem egy valódi pilotot látnak, csak egy ízelítőt, amely eladta volna az ötletet. Az elkészítésére pedig körülbelül 500 dollár állt rendelkezésre (Darren például a saját öltönyét viseli a filmen): szemben mondjuk az Időalagút valódi pilotjával, amely "mindössze" 576 000 dollárból készült el... Ha némi fantáziával felülemelkedünk a megvalósítás technikai külsőségein, elmondható, hogy a tervezett sorozat roppant izgalmas szerepet kínált James Darrennek. Ő játszotta volna Robert Prentisst, akit még gyerekként elrabolnak a földi technikánál évszázadokkal előbbre járó idegenek, s úgy nevelik és arra kondicionálják, hogy Tomóvá, a tökéletesen érzéketlen terroristává váljon, akinek, visszatérve a 25. századból a huszadikba, egyetlen titkos célja a Földet védelmező Delphi-projekt szabotálása és megsemmisítése, hogy kiszolgáltassa az embereket a kegyetlen és önző idegeneknek. Miközben a sorozat izgalmas katonai sci-finek ígérkezett, Darrennek Tomo szerepében alkalma nyílt volna eljátszani egy olyan kettéhasadt, erkölcsi parancsok és hűségválasztások között ingadozó karaktert, aki felfedezi az emberi értelem és jóság nyomait önmagában, s rájön, hogy bármire is kondicionálták, magának kell eldöntenie, kiket védelmez és kiket szeret. Ráadásul a sorozatban némi humor is felbukkanhatott volna, hiszen a földönkívüli technikát magabiztosan használó Tomo kezdetben még nem tud tökéletesen emberien viselkedni a mindennapi kommunikációban.

A végtelen tér határok közé szorítása: premier plan a Venus in Fursből

A The Man from the 25th Century azonban nem kapott zöld utat. Darren igyekezett hűséges maradni a producerhez: 1971-ben még eljátszott egy mellékszerepet Allen újabb vállalkozásában, a szintén sorozatnak tervezett, de végül tévéfilmként megvalósuló Város a tenger alattban (City Beneath the Sea). (3) Többet azonban nem dolgoztak együtt (4), s Darren inkább visszatért a mozihoz. Az eredmény egy európai (brit-olasz-német koprodukcióban készülő) film férfi főszerepe lett: az 1969-es, különös Vénusz bundában (Paroxismus / Venus in Furs) műfaját igen nehéz meghatározni, mivel egyszerre thriller, erotikus film és dráma - vagyis tökéletesen illik az ellentmondásos és kísérletező évtizedfordulóhoz. (5) Ha az ember a krimielemeket emeli ki a történetéből, akkor lényege a következő: Jimmy Logan, az önmagával meghasonlott, labilis idegállapotú jazztrombitás meztelen, aranyszőke hajú halott nőt húz ki a tengerből, akit előző éjjel még egy zajos és zavaros partin látott. Démonai elől Rióba menekül, úgy tűnik, újra megtalálja a zenét, a szerelmet és a biztonságot a szép fekete Rita odalán, amikor egyszer csak a halott nő lép be a bár ajtaján, gyönyörű szőrmebundában... Az őrülettel, öntudatlansággal, dekadenciával és magánnyal teli mozi tabudöntögető részletei ellenére emlékezetes alkotás: remegő, fátyolos, lassított és szimbolikus képei helyenként szürreális filmkölteménnyé formálják, Darrennek pedig módja van benne megmutatni a mindörökre elvesztett ártatlanságot. Az amerikai mozikban viszont a film megbukott, és a színész tulajdonképpen le is zárta vele a mozis karrierjét. (6)

Fehér és fekete - Jimmy és Rita (Barbara McNair)

Ó, azok a hetvenes évek...

Helyette ismét valami egészen újba fogott: bár akkor, amikor tinédzserbálványnak számított a dalaival, sosem énekelt élőben, koncerten, most előadókörútba kezdett. Bárokban és éjszakai klubokban lépett fel, egyre több rendkívül technikás és lírai, klasszikus számot énekelve, példaképként atyai jó barátját, Frank Sinatrát, a szerinte valaha élt legjobb énekes előadóművészt maga elé állítva. 1970-ben társult a zseniális humoristával, Buddy Hackett-tel, s közös, zenés, komikus estjükkel egészen 1982-ig rendszeresen végigturnézták Amerikát. Az évi harminc-negyvenhetes körutaknak mindig azok az előadások voltak a fénypontjai, amelyeket a Las Vegas-i Sahara Hotelben tartottak.

Mindeközben dalai rögzítésével sem hagyott fel. 1969-től 1982-ig mintegy húsz kislemeze jelent meg, az 1967-ben kiadott All című albumát pedig, amellyel megtalálta új, lírai, balladisztikus stílusát, további nagylemezek követték: 1971-ben a Mammy Blue, 1972-ben a Love Songs From The Movies, 1982-ben pedig a Songs Of Love. A slágerlistákon ismét sikerült rangos helyekre eljutnia: a You Take My Heart Away című, eredetileg a Rocky című filmben elhangzó számot tartalmazó kislemeze felkerült a Billboard harmincas listájára.

Cheryl Ladd-del a Charlie... forgatásán

Közben Darren időről időre vendégszerepléseket vállalt tévéfilmekben. 1971-ben játszott a Love, American Style egyik részében, 1974-ben a Mooch, 1975-ben a The Lives of Jenny Dolan, 1980-ban a Turnover Smith, 1981-ben pedig a Scruples című tévéfilmben. 1976 és 1983 között pedig 11 televíziós sorozat összesen 16 epizódjában tűnt fel vendégszerepekben a S.W.A.T.-től, a Police Womantől és a Baa Baa Black Sheeptől a The Feather and Father Gangen, a Charlie angyalain (Charlie's Angels), a Police Storyn és a Hawaii Five-O-n át a Vega$-ig, a Szerelemhajóig (The Love Boat), a Fantasy Islandig és a One Day at a Time-ig. Bár a mozilátogatók számára láthatatlanná vált, ám rendszeresen megjelent a tévében, közben pedig teljesen új életet élt: az előadóművészét, aki közvetlen kapcsolatban van itt-és-most, élő közönségével. S csodák csodája, ahelyett, hogy elveszett éveknek tekintette volna ezt az időszakot, szokása szerint hihetetlen örömet talált abban, hogy egészen új kihívásoknak felelhet meg. Elmondható tehát, hogy pályája váratlan akadályai ellenére végül a legjobbat hozta ki az évtizedből.

A nyolcvanas évek viszont a nagy televíziós visszatéréssel kezdődött: erről is szó lesz a posztsorozat ötödik, zárórészében.

Vendégszerep az 1977-es, Merénylet a cirkuszban című Charlie angyalai-epizódban: David Barzak, a cigány cirkusztulajdonos fia szeretne a 20. századi elvek szerint élni, így tiszteli a nőket, nem aggódik, ha nadrágot hordanak, ő sem fél kaftánt viselni, továbbá remekül csókol és specialitása a kijevi csirke... (Kate Jacksonnal)

Megjegyzések
(1) Nekem ez a kedvenc nagylemezem tőle.
(2) Mivel az Időalagútnak több külön posztot szenteltem és szentelek, itt csak rövidebben írok a sorozatról.
(3) A film egyik főszerepét egyébként Robert Colbert játszotta, aki szintén ekkor forgatott utoljára Allennel. Bár Darren 1965-ben még ódzkodott a producer jellegzetes idegenjeitől és fantáziavilágaitól, később szerepelt a Voyage to the Bottom of the Sea második évadának utolsó előtti, 25., The Mechanical Men című epizódjában is: hogy is ne szerepelt volna, amikor alkalma nyílt eljátszani élete első negatív szerepét Omirt, a gőgös androiddá változott mechanikus embert alakítva. Vagyis Allen maximalizmusa ellenére nagyon jó munkakapcsolat alakult ki közte és Darren között.
(4) Ez után a film után Allen visszavonult a sorozatírástól és a rendezői-produceri feladataira koncentrált.
(5) A történetnek a cím azonossága ellenére semmi köze Roman Polanski 2013-as mozijához.
(6) Az 1978-as A főnök fia (The Boss' Son) és a 2000-es Random Acts kis szerepe kivételével az ezredfordulóig ez volt James Darren utolsó mozifilmje.

Linkek
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 1. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 2. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 3. rész
Tiszta hang és tiszta arc - Avagy ki az a James Darren? - 5. rész