Az alábbiakban folytatódik az öntörvényű ifjúsági regény-átdolgozásokról írott összefoglaló. Ezúttal már Karl Mayról is szó esik. Mégpedig hosszan. Emellett az is kiderül, miért nem ismerjük az igazi Karl Mayt, s miért érdemes, sőt, szinte kötelező megismerkedni a Duna International új, zöld May-sorozatával.

Az írás első része itt olvasható: Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 1.

III.
Tehát: Robert Louis Stevenson A kincses sziget révén (melynek Devecseri Gábor és Majtényi Zoltán - ifjúsági - változatai mellett Gy. Horváth László tollából egy pontos és teljes magyar fordítása is van) mindig is megmarad nagy írónak, bármennyit is elvesz művei szépségéből egy Szinnai-"fordítás". Mi van azonban az olyan szerzőkkel, akik nagyon jók, de nem kiválóak? (Ha a posztmodern irodalomelméleten is túl még szabad egyáltalán minősíteni valakit.)

Egészen konkrétan: mi van újra felfedezett kedvencemmel, Karl Mayjal?

Leszögezném, hogy Karl May nem a gyerekeknek írt. Pontosabban, az ifjúságnak írta - ki hinné - Az olajkirályt, Az Ezüst-tó kincsét vagy épp A Medveölő fiát. Felnőtteknek szánta azonban a Winnetout, az Old Surehandet vagy épp a Karácsonyt. Megjegyzendő: jutalmat kap, aki a terjedelmen kívül komoly különbséget talál a két könyvcsokor között... Talán az ifjúságnak szánt művekben kevesebb az elmélkedő rész, de a történet etikája, a szereplők, fordulatok színazonosak. Ami pedig az ifjúságnak írást illeti, elgondolkodtató Jules Verne munkásságának párhuzama. Verne mint író nagyon erősen emlékeztet Mayra, hiszen benne is megvolt a buzgalom, hogy erkölcsnemesítő és hasznos tudásanyagot tartalmazó könyveket írjon, ám szerencsére nála is klasszikus, romantikus regényírói tehetség, humor és egyedi hang társult mindehhez, így jó, időnként remek regényeket hozva létre. Verne első sikerei a Les Voyages Extraordinaires vagyis Különleges utazások ifjúsági sorozatához kapcsolódtak, így aztán ottragadt. Ám a kiadója által lelkesen gondozott, "végtelenített" szériában teljesen eltérő zsánerű történeteket publikált, olyat, ami már szinte egy gyereknek is egyszerű történet, s olyasmit, amit nem adnék tízéves kezdő olvasó kezébe (előbbire példa a gyerekhősökkel teli, kedélyes és didaktikus Kalózokkal az Antillákra, utóbbira a vészterhes és vérgőzös, korhatáros tragédia, a Véres dráma Livóniában, melyeket mindössze egy év választ el). Azt hiszem tehát, hogy May Jugenderzählungen alcímmel megjelentetett könyveit is inkább csak az teszi ifjúsági olvasmánnyá, hogy a nagy regények leágazásai, kísérőkötetei, s azoknál rövidebbek.

Mindenesetre, ha Mayt felnőttírónak tekintjük, nem kellene rövidíteni, tiszteletben kellene tartani. Ha pedig mégis hiszünk egyes regényei alcímének, akkor a Winnetout talán igen, de Az Ezüst-tó kincsét semmiképpen sem kellene átdolgozni, hiszen már eleve ifjúsági elbeszélés... Vajon miért készített Szinnai Tivadar mégis szinte minden fontosabb May-műből eleve rövidített átírást? A válasz: egyértelmű: mert szerinte így jobbak lettek a könyvek... Korábban arról írtam, a fordító nem helyezheti magát a szerző fölé. Főleg nem szépirodalmi mű esetén. Véleményem nagyon egybehangzik azzal, amit Révbíró Tamás mond: "Pályám kezdete óta abban hiszek, hogy az a helyes, ha a fordító a szerző szolgálatába állítja kreativitását. Hogy ez kinek mennyire sikerül, az már tehetség és felkészültség kérdése." Nem kétséges, hogy Szinnai kiváló irodalmár volt. De úgy tűnik, hogy bármely szerző szolgálatába állítani a tehetségét már elképzelhetetlen volt számára. Egyszerre volt az adott író kritikusa és helyesbítője, aki e szerepében úgy gondolta, azt is tudja, mit és hogyan kellett volna másképpen megírnia a szerzőnek. May pedig különösen kis becsben állt előtte, sok javítanivalót talált tehát a műveiben.

Sokat elárul a fordítói hozzáállásról a Winnetouhoz írt utószava. Ez többszörösen meg- és elítéli az írót, igen ügyesen hangsúlyozva életének egyes tényeit és teljesen figyelmen kívül hagyva másokat. Hinnünk kell, hogy ez volt Szinnai véleménye Mayról, akinek ifjúkori csalási és sikkasztási ügyeit csakis nyomorával próbálta magyarázni, értetlenül állt kereszténysége és jó útra térése előtt (habár a kettő egészen jól magyarázza egymást), s - talán érthető módon, a második világháborút átélt nemzedék szemével, a gyanakvónál is óvatosabban nézve mindent, amire a nácik árnyéka ráesett - hosszan, s mai szemmel abszolút feleslegesen bizonygatta, hogy May nem hirdetett semmiféle fajelméletet. (1)

Más is szerepel azonban ebben az utószóban, amely még jobban megmagyarázza a különös átírások születését. Alapállítása, hogy May "regényeinek példátlan sikerére ma sincs magyarázat", hiszen "írói gyengéi" számosak. Szinnai szemében csak az menti őt, hogy benne "újraéledt a népi mesélők gátlástalan, széles elbeszélőkedve". (Jaj!) "(A)ki felnőtt fejjel olvassa ezeket a regényeket, igazat ad May kritikusainak és támadóinak. De hát ugyan ki olvassa Karl Mayt felnőtt fejjel?" - teszi fel a kérdést a fordító. Ebből már biztos, hogy ő nem - pontosabban számára ez csak munka, melyben felnőttként, író kollégaként megmosolyogja és kijavítja majd Mayt. "Hiszen ő az ifjúság írója, és csakis az ifjúságé. Az ifjúság agyával gondolkodik, az ifjúság szemével lát, úgy álmodozik, kélyeleg és mesél, ahogy az ifjúság tenné. Nem akar, nem is képes másképpen. Statisztika készült róla, hogy a kezdeti általános érdeklődés vihara hogy csitult el lassanként; hogy Winnetou (...) kalandjai hogyan süllyedtek évről évre egyre alacsonyabb korosztályok felé, mígnem rátaláltak hűséges, lelkes kiskamasz olvasóikra." (A két kiemelés tőlem.)

A statisztika szép dolog. Már csak azért is, mert az NDK-ban - pedig mi mást másoltunk volna lelkesen, ha nem a szocialista kultúrpolitikát - 1982-ig Karl Maynak egyetlen művét sem lehetett kiadni. Így itt olvasói statisztikák sem születhettek. Ezzel szemben nyugaton a May-mánia 1962 és 1968 között (tehát épp akkor, amikor az első magyar Szinnai-fordítások születtek, pl. Az Ezüst-tó kincse 1964-ben) kitermelt tizenhat koprodukciós filmet, 1952-től napjainkig minden évben megrendezik a Karl May Festivalt Bad Segebergben és még sorolni lehetne a felnőtt May-kultusz akkori jeleit. (2) Nagyon hamis tehát az a beállítás, hogy a May-könyvek addig tartanak, amíg tollal a hajunkban és tomahawkkal a kezünkben rohangálunk az óvoda udvarán, azután már csak szánakozni érdemes rajtuk. Mindez azonban szépen magyarázta, miért is kell átírni a regényeket: "anélkül, hogy az eredeti Winnetou-regény varázsát megtörtük volna, kurtítottunk, és összevontunk benne, ahol kellett. Jogunk volt hozzá, hiszen May soha nem jelent meg Magyarországon másképpen, mint rövidítve. Akárcsak Az Ezüst-tó kincsének legutóbbi magyar kiadásában, itt is hozzáértő és óvatos kézzel gyomlálgattuk ki mindazt, ami kínos érzéseket kelthet, vagy félreértésekre adhat alkalmat. Eltűntek a német felsőbbrendűség esetlen hangoztatásai, a túlzóan vallásos eszmefuttatások, a terjengős párbeszédek, és megmaradt a hamisítatlan mayi romantika: a szép vadászatok, az izgalmas vágták, a nagy indián csatározások, a hegyen-völgyön való üldözések romantikája."

Azt sok helyen leírták már, hogy a May-könyvekből a kereszténységre utaló minden jel szépen kilúgozódott. Erről nem is beszélnék, mert nem érdemes: az antiklerikalizmus politika. Van azonban itt irodalmi kérdés is: mert mit értett vajon "a hamisítatlan mayi romantikából" az, aki így érvelt: "E regények világa igen egyszerű. Jó és rossz harca folyik benne, és semmi kétség, hogy melyik győz (...), írói gyengeségre vall ez az egyszerű regénybeli világ is, mégse feledhetjük, hogy Karl May mindig a jónak a pártjára áll." Aki nem tudja, hogy a romantika - még a másodvonalbeli, megkésett is - mindig fekete-fehér jellemekkel, nagyon gonoszakkal és nagyon jókkal dolgozik, vajon mi alapján gondozza hozzáértőként egy romantikus író szövegét? Honnan tudja, hol kell kurtítani és összevonni? Honnan veszi a jogot a döntéshez, hogy egy párbeszédre azt mondja, terjengős? Ráadásul a Winnetou esetében még az sem igaz, hogy csak rövidítve adták volna ki: mind Szekrényi Lajos 1904-es, mind Kosáryné Réz Lola 1927-es regényváltozata teljes szövegűnek tekinthető, csak mára már nagyon elavult a nyelvezete. A szövegben furcsamód egyfajta mentegetőzés érezhető, mintha a teljesen értelmetlen, csakazértis történő összevonást, gyomlálgatást és eltüntetést meg kellene valahogy magyarázni.

IV.
De nem lehet.

Pedig még arra is hivatkozik Szinnai, hogy a német kiadások is átszerkesztik, átírják a May-műveket, sőt, az író maga is átírta saját könyveit. Csak arról feledkezik el, hogy az, amikor az író egyes elbeszéléseit beleszerkesztette a regényeibe, logikus módon az életében történt. Ám az 1913-as (posztumusz) összkiadás megszületése óta még a kötetsorrendet is annyira tiszteletben tartják, hogy a kötetszámok minden hivatkozásban ott vannak a May-címek után. Egyes szóalakokon, apró részleteken változtattak csak.

Tavaly indult meg Magyarországon a Duna International Kiadó May-sorozata, amely célul tűzte ki, hogy csakis teljes szövegű, hiteles fordításokat közöljön. Az első igazi meglepetés György Gábor Winnetouja volt, amelynek egyelőre az első kötete jelent meg. Ám már ez alapján is megítélhető, mit tett Szinnai a Winnetouval. S az is jól látható, hogy a kedves, zöld külsejű sorozatot érdemes beszerezni, mert nagyon jó.

A Winnetou németül három kötetben jelent meg annak idején, 1893-ban. Terjedelmi okok miatt a Duna International kiadásában ez négy könyvet tesz majd ki. (3) Adott tehát egy trilógia, melynek kötetei hat, hét, illetve nyolc fejezetből állnak, és van bevezetőjük és utószavuk. Ezzel összehasonlítva a Szinnai-változat, amit egy könyvben, Winnetouként vagy négy könyvben (Old Shatterhand, Old Death, Old Firehand, Winnetou) volt szokás kiadni, összesen 19 fejezetet számlál és nincs sem elő-, sem utószava. Ebből már sejthető, hogy nem közönséges, egyszerű átdolgozás történt.

A valódi regényben György Gábor lírai hangú előszó-fordítása azonnal megkedvelteti a mai szemmel talán kissé naiv, de rendkívül humanista bevezető íróját, Mayt. "(A) vörösbőrűek nemzete halálán van! (...) Maga tehet korai elmúlásáról? Megérdemelte? Ha igaz, hogy mindennek, ami él, joga van élni, (...) joguk van a létezésre a vörösbőrűeknek is, mégpedig a fehérekénél nem kisebb joguk!" (Duna International, Bp., 2013) Ezután pedig izgalmas kalandozás következik az Egy zöldfülű című fejezetben a Vadnyugat szavai és kifejezései, amilyen a greenhorn, közé. A csevegő mese észrevétlenül megy át annak elbeszélésébe, miképp került Old Shatterhand a Vadnyugatra, a földmérők közé, hogyan tett szert a Henry-karabélyra és lovára. Mr. Henry, a karabély eredeti tulajdonosa igazi különc, nagyon eredeti figura - legalább is az eredeti regényben.

Arról, hogy a német kiadás 11 oldalából hogyan lesz 2 Szinnainál, nem érdemes írni. Arról sem, hogy bár a fejezet címe nála is A zöldfülű, kihagyta az egész, hangulatkeltő bevezetést a szó magyarázatával (és természetesen az indiánok védelmében írt előszót is), így aztán elég érdekes, hogy folyton zöldfülűnek szólítják a főszereplőjét (indokolatlanul is, de nincs min nevetni, ha kimarad a vicc előkészítése). Az azonban már megdöbbentő, hogy nála egyfajta "gulliveres"-"robinsonos", hideg emlékirat-bevezetéssel indul a kötet: "Nem akarom részletesen elmesélni, mi késztetett arra, hogy szász hazámat fiatalon elhagyjam, és 18..-ban Amerikába menjek szerencsét próbálni. A szülői ház nyomasztó szegénysége, az akkori politikai viszonyok - mindez érthetővé teszi, hogy nem volt kedvem otthon maradni, de mi tagadás, része volt benne a fiatalos kalandvágynak is. Elég az hozzá, hogy még húszéves sem voltam, amikor nagy reményekkel, de üres zsebbel megérkeztem New Yorkba, s onnan a Mississippi partjára, Saint Louisba. Itt végre sikerült munkát kapnom egy kedves családnál, mely felfogadott nevelőnek és házitanítónak. Kenyerem egyelőre biztosítva volt, sőt fizetésemből arra is futotta, hogy kiruházkodjam."

Karl May teljesen más hangon indította a fejezetet és a vonatkozó passzusban is egészen mást írt:
"Hogy végül is az igazi iskola maga az élet, és hogy ezen a főiskolán a tanulónak naponta, sőt óránként vizsgáznia kell a Gondviselés előtt, arra az én ifjonti eszem akkoriban gondolni sem akart. Visszás otthoni viszonyok, továbbá - hogy úgy mondjam - a velem született tettvágy hajszolt keresztül az óceánon az Egyesült Államokba, ahol akkoriban egy igyekvő fiatalember előmeneteléhez sokkal kedvezőbb feltételek voltak, mint manapság. A keleti államokban  éppenséggel megfelelő hajlékra találhattam volna, de a szívem nyugatra húzott. Hol ezzel, hol azzal foglalkozva rövid ideig megkerestem annyit, hogy külsőleg rendesen felszerelve, bensőleg jókedvvel eltelve eljuthattam St. Louisba. Ott aztán a szerencsém elvezérelt egy német családhoz, ahol is házitanítóként időlegesen hajlékra leltem." (György Gábor fordítása, i.m. 13. o.)

Úgy vélem, ennyi összehasonlítás már elég lehet ahhoz, hogy kezünkbe vegyük a valódi Winnetout. Mert ebből világosan látszik, hogy bármit is írtak le a regényről az elmúlt majdnem hatvan évben, annak nagy részét egyszerűen nem May művéről gondolták, hanem "Szinnaiéról".

Szinnai szövege kemény, lényegre törő, objektív. May valódi szövege költői, patetikus, szubjektív. Szinnai Shatterhandje a nyomor elől, a politikai viszonyok miatt, és mellesleg kalandvágyból indul útnak. May főszereplője csak visszás viszonyokra utal (és a Karácsonyból pontosan tudhatjuk, hogy nem politikai eseményekre céloz), s fő mozgatója a tettvágy, az előmenetelre való vágyakozás, s a szíve, amely a Vadnyugat felé húzza. Nem ugyanaz. Ha kötözködnék, azt mondanám, már az sem mindegy, hogy ifjonti kalandvágyunk, vagy velünk született, tehát bennünket életünkön végigkísérő tettvágyunk mozgat-e! Ám további eltérések tapasztalhatók: Szinnai hőse egy kis pénzt keres a házitanítóskodással, s ebből már felruházkodhat és átmenetileg jó él. May hőse mindenféle munkával már anyagi biztonságot teremtett magának, mire a tanári állást megkapta. A német család számára azért fontos munkaadó, mert hazájához kapcsolja idegenben. May hősét a szerencse vezeti (és a Gondviselés), Szinnaié kiszolgáltatott, "végre sikerül" munkát kapnia... Nem érdemes folytatni. Ennyiből is látszik, hogy amit Szinnai írt, az nem átdolgozás, hanem egy másik regény, amely nyomokban, eseményekben esetleg emlékeztet May művére. De ha a főhős minden érzelme, érzése, gondolata, indítéka más, sőt, egyes részekben a tettei közül is derekas mennyiségű kimarad, akkor az egy másik történet. Kicsinyesebb, kiegyensúlyozatlanabb, de nem a valódi. Csak azt nem tudom, akkor minek olvasnám el? Hiszen engem Karl May regénye érdekel!

Még két részletet szeretnék megmutatni. Lehet ugyanis, hogy van olyan, aki még mindig azt mondja: May terjengős, valóban, hosszú, valóban, dolgozzuk át! De vajon ezt mivel magyarázná?

Mr. Henry és Old Shatterhand beszélgetnek. Henry kételkedik Shatterhand erejében, mire az felemeli a kis embert a nadrágszíjánál fogva...
Szinnai:" bocsánatot kértem tőle az elhamarkodott tréfáért. - Nem tesz semmit - mondta. - Látom, éppen olyan bivalyereje van, mint az én Charlie-mnak volt. - Nem akartam tőle megkérdezni, kiről beszél, csak csendesen megjegyeztem: - Az én nevem is Charlie. - Persze, persze - mondta. - És a szeme is olyan acélkék... No de hagyjuk ezt! Térjünk vissza a puskára."
Karl May György Gábor fordításában (17. o.): "- Thunder-storm! - kiáltotta. - Nyomban engedjen el! Maga még jóval erősebb, mint az én Billem. - Bill? Kicsoda az? - A fiam volt... de hagyjuk ezt! Halott már ugyanúgy, mint a többiek. Megígérte nekem, hogy rendes fickó lesz belőle, de mialatt odavoltam, kioltották az életét. A maga alkata hasonlít az övére, a szemeik szinte ugyanolyanok, és a száj vonala is; hát én magát ezért... no, de ez már nem tartozik magára! - Arcát elborította a mély gyász..."

Bocsánatkérés nincs. Az öreg azonban élete tragédiáját mondja el Shatterhandnek, amely megmagyarázza a korábbi gondoskodását, és későbbi tetteit is, azt, hogy miért veszi védelmébe a zöldfülűt, miért adja neki végül saját találmányát, a híres Henry-karabélyt. Szinnainak persze azzal, hogy nála az öreg visszatér a puskára, sikerült két oldalnyi érzelmes beszélgetést megspórolnia. De vajon miért? Hogy aztán kritikájában leírhassa, hogy May szereplői érzelemtelen, rosszul ábrázolt lények? Vagy hogy "May" párbeszédei értelmetlenek, sehová sem vezetők, felesleges elemeket tartalmazók? Amire pedig semmi magyarázat nincs, az a Bill-Charlie névcsere. Shatterhand, aki - elméletileg - azonos az íróval, természetesen Karl, Charlie. De minek ilyen inadekvát módon, kényszeresen "bemutatni"? Ezért egy egész jelenetet gyökeresen átírni, Shatterhand és Henry kapcsolatát teljesen más érzelmi síkra helyezni? És ha már mindenképp bele akarta venni a Charlie szót, vajon miért nem egyszerűen csak átnevezte Billt Szinnai? Végül is - bár nem May-szöveg - Charlie névvel is ugyanaz lehetne az öreg tragikus története.

Ez olyan átdolgozási pont, amire egyszerűen semmilyen magyarázatot nem adható. Azon kívül, hogy a fordítónak mindent szabad...

Végül a kedvenc részem: Shatterhand kiszabadítja Winnetout, s  levág a fejéről egy hajfürtöt. Később ezzel bizonyítja, hogy ő mentette meg.
Szinnai: "Pillantásom ekkor Winnetou hajára tévedt, mely vállát verdeste. Bal kezemmel megfogtam egy vékony fürtjét, és jobb kezemmel levágtam. Utána tüstént újra elnyúltam a fűben. Miért vágtam le azt a hajfürtöt? Hogy szükség esetén bizonyíték legyen a kezemben, mellyel igazolhatom, hogy én szabadítottam ki Winnetout."
György Gábor: "Közben a szememre hullott Winnetou csodálatos haja, amely a feje tetején sisakszerű tincsben terült szét, majd hosszan és súlyosan a hátát verdeste. Bal kezemmel megragadtam egy kis hajtincset, jobbal levágtam, majd ismét a földre ereszkedtem. Hogy ezt miért tettem? Hogy szükség esetén bizonyíték legyen a kezemben arra nézve, hogy én voltam a kiszabadítója." (211-212. o.)
Fél sort spórolt Szinnai: ám máris kimaradt a romantikus csodálatnak az a képe, amelytől Winnetou élővé, igazi emberré, ismerős szereplővé válik magasztos fabáb helyett. Vajon megér ennyit egy fél sor megtakarítása?

Összefoglalva: a Szinnai Tivadar "fordította" Karl May-kötetekre bizonyosan igaz, hogy ideje őket elfelejteni. Akinek olvasási problémái vannak, annak már Szinnai nyelve is nehéz. Aki viszont a valódi történeteket akarja olvasni, ahol azok a sorsfordító kérdések, amelyek Maynál, arról szólnak a beszélgetések, ami a német írót foglalkoztatta, és azok és úgy halnak meg a cselekmény során, akiket Karl May így ábrázolt - azoknak az új sorozat ajánlható.

És óvatosság a rövidítések terén. Nem a könyvek, a szerzői munka, hanem az átdolgozások gyenge minősége miatt. Persze lehet, hogy egyik, vagy másik gyerekkönyved úgy örök élmény, ahogyan megismerted, és azt mondod, mit neked átdolgozás. Ám olyan átírás, amely az eredetinél sótlanabb, ridegebb, sietősebb vagy az eredetitől eltérő etikai képet rajzoló történetet hoz létre, egyszerűen rossz. Nem érdemes arra, hogy általa véleményt alkoss a szerzőről. Hisz ő mást írt. És főképp - az ilyen átdolgozás nem érdemes az olvasásra sem.

(1) May nemhogy nem tekinti a fehéreket felsőbbrendűnek, inkább az elégnél túlzóbb mértékben ismételgeti, hogy a vörös bőrűek épp olyan nemes emberek (lehetnek), mint a fehérek, a bőrszín valójában nem jelent semmit, ehelyett a lélek, az önfeláldozás és a hit számít. (Ha valamiben tehát szemellenzős, akkor a keresztény hit alapvetőségének hangoztatásában, de ez egészen más téma.) Természetesen használja a vörös faj kifejezést, tekintve, hogy még csak 1890-ben vagyunk, csakhogy váltogatja és sokszor egy mondaton belül együtt használja a vörös/indián nemzet és vörös/indián nép szavakkal, így nehéz volna belekapaszkodni. Amit Szinnai ír, bizonyára igaz lehetett, csak érthetetlen: "a regényben olvasott indián csaták teméntelen halottja és a háború borzalmas öldökléseinek képe egybeolvadt az emberek emlékeiben, és indokoltnak tűnt a vád, hogy May a német fasizmus előfutára." (Csodálom, hogy a Roland-énekről nem derült ki ilyesmi... Abban is ölnek, mégpedig véresen és igazságtalanul.) Hitler tényleg rajongott Karl Mayért, máig sem értem, miért (talán ez volt az első jó könyv, amit olvasott?). De tartok tőle, ettől még May nem lesz nemzetiszocialista. Hacsak nem tekintjük Balzacot kommunistának: Sztálin ugyanis ifjúkorában nagyon szerette a regényeit...
(2) A keleti blokk pedig épp ennek ellenhatásaként, szintén ekkor, 1966-68-ban kapta meg a DEFA első indiánfilmjeit, Gojko Mitić főszereplésével, mintegy May-pótlékként.
(3) 1910-ben May lezárta Winnetou történetét a Winnetou örökségével, amely németül egy könyv, magyarul viszont kettő lesz majd.

Linkek Karl Mayjal kapcsolatban:
Karl May leghíresebb regényei magyarul
Az Unikornis Kiadó félbemaradt Karl May-életműsorozata
A harminckötetes Karl May indiánregény-sorozat a Duna International kiadónál
A német Karl May-filmek
Indiánfilmek Gojko Mitić főszereplésével