Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 2.
Az alábbiakban folytatódik az öntörvényű ifjúsági regény-átdolgozásokról írott összefoglaló. Ezúttal már Karl Mayról is szó esik. Mégpedig hosszan. Emellett az is kiderül, miért nem ismerjük az igazi Karl Mayt, s miért érdemes, sőt, szinte kötelező megismerkedni a Duna International új, zöld May-sorozatával.

Az írás első része itt olvasható: Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 1.

III.
Tehát: Robert Louis Stevenson A kincses sziget révén (melynek Devecseri Gábor és Majtényi Zoltán - ifjúsági - változatai mellett Gy. Horváth László tollából egy pontos és teljes magyar fordítása is van) mindig is megmarad nagy írónak, bármennyit is elvesz művei szépségéből egy Szinnai-"fordítás". Mi van azonban az olyan szerzőkkel, akik nagyon jók, de nem kiválóak? (Ha a posztmodern irodalomelméleten is túl még szabad egyáltalán minősíteni valakit.)

Egészen konkrétan: mi van újra felfedezett kedvencemmel, Karl Mayjal?

Leszögezném, hogy Karl May nem a gyerekeknek írt. Pontosabban, az ifjúságnak írta - ki hinné - Az olajkirályt, Az Ezüst-tó kincsét vagy épp A Medveölő fiát. Felnőtteknek szánta azonban a Winnetout, az Old Surehandet vagy épp a Karácsonyt. Megjegyzendő: jutalmat kap, aki a terjedelmen kívül komoly különbséget talál a két könyvcsokor között... Talán az ifjúságnak szánt művekben kevesebb az elmélkedő rész, de a történet etikája, a szereplők, fordulatok színazonosak. Ami pedig az ifjúságnak írást illeti, elgondolkodtató Jules Verne munkásságának párhuzama. Verne mint író nagyon erősen emlékeztet Mayra, hiszen benne is megvolt a buzgalom, hogy erkölcsnemesítő és hasznos tudásanyagot tartalmazó könyveket írjon, ám szerencsére nála is klasszikus, romantikus regényírói tehetség, humor és egyedi hang társult mindehhez, így jó, időnként remek regényeket hozva létre. Verne első sikerei a Les Voyages Extraordinaires vagyis Különleges utazások ifjúsági sorozatához kapcsolódtak, így aztán ottragadt. Ám a kiadója által lelkesen gondozott, "végtelenített" szériában teljesen eltérő zsánerű történeteket publikált, olyat, ami már szinte egy gyereknek is egyszerű történet, s olyasmit, amit nem adnék tízéves kezdő olvasó kezébe (előbbire példa a gyerekhősökkel teli, kedélyes és didaktikus Kalózokkal az Antillákra, utóbbira a vészterhes és vérgőzös, korhatáros tragédia, a Véres dráma Livóniában, melyeket mindössze egy év választ el). Azt hiszem tehát, hogy May Jugenderzählungen alcímmel megjelentetett könyveit is inkább csak az teszi ifjúsági olvasmánnyá, hogy a nagy regények leágazásai, kísérőkötetei, s azoknál rövidebbek.

Mindenesetre, ha Mayt felnőttírónak tekintjük, nem kellene rövidíteni, tiszteletben kellene tartani. Ha pedig mégis hiszünk egyes regényei alcímének, akkor a Winnetout talán igen, de Az Ezüst-tó kincsét semmiképpen sem kellene átdolgozni, hiszen már eleve ifjúsági elbeszélés... Vajon miért készített Szinnai Tivadar mégis szinte minden fontosabb May-műből eleve rövidített átírást? A válasz: egyértelmű: mert szerinte így jobbak lettek a könyvek... Korábban arról írtam, a fordító nem helyezheti magát a szerző fölé. Főleg nem szépirodalmi mű esetén. Véleményem nagyon egybehangzik azzal, amit Révbíró Tamás mond: "Pályám kezdete óta abban hiszek, hogy az a helyes, ha a fordító a szerző szolgálatába állítja kreativitását. Hogy ez kinek mennyire sikerül, az már tehetség és felkészültség kérdése." Nem kétséges, hogy Szinnai kiváló irodalmár volt. De úgy tűnik, hogy bármely szerző szolgálatába állítani a tehetségét már elképzelhetetlen volt számára. Egyszerre volt az adott író kritikusa és helyesbítője, aki e szerepében úgy gondolta, azt is tudja, mit és hogyan kellett volna másképpen megírnia a szerzőnek. May pedig különösen kis becsben állt előtte, sok javítanivalót talált tehát a műveiben.

Sokat elárul a fordítói hozzáállásról a Winnetouhoz írt utószava. Ez többszörösen meg- és elítéli az írót, igen ügyesen hangsúlyozva életének egyes tényeit és teljesen figyelmen kívül hagyva másokat. Hinnünk kell, hogy ez volt Szinnai véleménye Mayról, akinek ifjúkori csalási és sikkasztási ügyeit csakis nyomorával próbálta magyarázni, értetlenül állt kereszténysége és jó útra térése előtt (habár a kettő egészen jól magyarázza egymást), s - talán érthető módon, a második világháborút átélt nemzedék szemével, a gyanakvónál is óvatosabban nézve mindent, amire a nácik árnyéka ráesett - hosszan, s mai szemmel abszolút feleslegesen bizonygatta, hogy May nem hirdetett semmiféle fajelméletet. (1)

Más is szerepel azonban ebben az utószóban, amely még jobban megmagyarázza a különös átírások születését. Alapállítása, hogy May "regényeinek példátlan sikerére ma sincs magyarázat", hiszen "írói gyengéi" számosak. Szinnai szemében csak az menti őt, hogy benne "újraéledt a népi mesélők gátlástalan, széles elbeszélőkedve". (Jaj!) "(A)ki felnőtt fejjel olvassa ezeket a regényeket, igazat ad May kritikusainak és támadóinak. De hát ugyan ki olvassa Karl Mayt felnőtt fejjel?" - teszi fel a kérdést a fordító. Ebből már biztos, hogy ő nem - pontosabban számára ez csak munka, melyben felnőttként, író kollégaként megmosolyogja és kijavítja majd Mayt. "Hiszen ő az ifjúság írója, és csakis az ifjúságé. Az ifjúság agyával gondolkodik, az ifjúság szemével lát, úgy álmodozik, kélyeleg és mesél, ahogy az ifjúság tenné. Nem akar, nem is képes másképpen. Statisztika készült róla, hogy a kezdeti általános érdeklődés vihara hogy csitult el lassanként; hogy Winnetou (...) kalandjai hogyan süllyedtek évről évre egyre alacsonyabb korosztályok felé, mígnem rátaláltak hűséges, lelkes kiskamasz olvasóikra." (A két kiemelés tőlem.)

A statisztika szép dolog. Már csak azért is, mert az NDK-ban - pedig mi mást másoltunk volna lelkesen, ha nem a szocialista kultúrpolitikát - 1982-ig Karl Maynak egyetlen művét sem lehetett kiadni. Így itt olvasói statisztikák sem születhettek. Ezzel szemben nyugaton a May-mánia 1962 és 1968 között (tehát épp akkor, amikor az első magyar Szinnai-fordítások születtek, pl. Az Ezüst-tó kincse 1964-ben) kitermelt tizenhat koprodukciós filmet, 1952-től napjainkig minden évben megrendezik a Karl May Festivalt Bad Segebergben és még sorolni lehetne a felnőtt May-kultusz akkori jeleit. (2) Nagyon hamis tehát az a beállítás, hogy a May-könyvek addig tartanak, amíg tollal a hajunkban és tomahawkkal a kezünkben rohangálunk az óvoda udvarán, azután már csak szánakozni érdemes rajtuk. Mindez azonban szépen magyarázta, miért is kell átírni a regényeket: "anélkül, hogy az eredeti Winnetou-regény varázsát megtörtük volna, kurtítottunk, és összevontunk benne, ahol kellett. Jogunk volt hozzá, hiszen May soha nem jelent meg Magyarországon másképpen, mint rövidítve. Akárcsak Az Ezüst-tó kincsének legutóbbi magyar kiadásában, itt is hozzáértő és óvatos kézzel gyomlálgattuk ki mindazt, ami kínos érzéseket kelthet, vagy félreértésekre adhat alkalmat. Eltűntek a német felsőbbrendűség esetlen hangoztatásai, a túlzóan vallásos eszmefuttatások, a terjengős párbeszédek, és megmaradt a hamisítatlan mayi romantika: a szép vadászatok, az izgalmas vágták, a nagy indián csatározások, a hegyen-völgyön való üldözések romantikája."

Azt sok helyen leírták már, hogy a May-könyvekből a kereszténységre utaló minden jel szépen kilúgozódott. Erről nem is beszélnék, mert nem érdemes: az antiklerikalizmus politika. Van azonban itt irodalmi kérdés is: mert mit értett vajon "a hamisítatlan mayi romantikából" az, aki így érvelt: "E regények világa igen egyszerű. Jó és rossz harca folyik benne, és semmi kétség, hogy melyik győz (...), írói gyengeségre vall ez az egyszerű regénybeli világ is, mégse feledhetjük, hogy Karl May mindig a jónak a pártjára áll." Aki nem tudja, hogy a romantika - még a másodvonalbeli, megkésett is - mindig fekete-fehér jellemekkel, nagyon gonoszakkal és nagyon jókkal dolgozik, vajon mi alapján gondozza hozzáértőként egy romantikus író szövegét? Honnan tudja, hol kell kurtítani és összevonni? Honnan veszi a jogot a döntéshez, hogy egy párbeszédre azt mondja, terjengős? Ráadásul a Winnetou esetében még az sem igaz, hogy csak rövidítve adták volna ki: mind Szekrényi Lajos 1904-es, mind Kosáryné Réz Lola 1927-es regényváltozata teljes szövegűnek tekinthető, csak mára már nagyon elavult a nyelvezete. A szövegben furcsamód egyfajta mentegetőzés érezhető, mintha a teljesen értelmetlen, csakazértis történő összevonást, gyomlálgatást és eltüntetést meg kellene valahogy magyarázni.

IV.
De nem lehet.

Pedig még arra is hivatkozik Szinnai, hogy a német kiadások is átszerkesztik, átírják a May-műveket, sőt, az író maga is átírta saját könyveit. Csak arról feledkezik el, hogy az, amikor az író egyes elbeszéléseit beleszerkesztette a regényeibe, logikus módon az életében történt. Ám az 1913-as (posztumusz) összkiadás megszületése óta még a kötetsorrendet is annyira tiszteletben tartják, hogy a kötetszámok minden hivatkozásban ott vannak a May-címek után. Egyes szóalakokon, apró részleteken változtattak csak.

Tavaly indult meg Magyarországon a Duna International Kiadó May-sorozata, amely célul tűzte ki, hogy csakis teljes szövegű, hiteles fordításokat közöljön. Az első igazi meglepetés György Gábor Winnetouja volt, amelynek egyelőre az első kötete jelent meg. Ám már ez alapján is megítélhető, mit tett Szinnai a Winnetouval. S az is jól látható, hogy a kedves, zöld külsejű sorozatot érdemes beszerezni, mert nagyon jó.

A Winnetou németül három kötetben jelent meg annak idején, 1893-ban. Terjedelmi okok miatt a Duna International kiadásában ez négy könyvet tesz majd ki. (3) Adott tehát egy trilógia, melynek kötetei hat, hét, illetve nyolc fejezetből állnak, és van bevezetőjük és utószavuk. Ezzel összehasonlítva a Szinnai-változat, amit egy könyvben, Winnetouként vagy négy könyvben (Old Shatterhand, Old Death, Old Firehand, Winnetou) volt szokás kiadni, összesen 19 fejezetet számlál és nincs sem elő-, sem utószava. Ebből már sejthető, hogy nem közönséges, egyszerű átdolgozás történt.

A valódi regényben György Gábor lírai hangú előszó-fordítása azonnal megkedvelteti a mai szemmel talán kissé naiv, de rendkívül humanista bevezető íróját, Mayt. "(A) vörösbőrűek nemzete halálán van! (...) Maga tehet korai elmúlásáról? Megérdemelte? Ha igaz, hogy mindennek, ami él, joga van élni, (...) joguk van a létezésre a vörösbőrűeknek is, mégpedig a fehérekénél nem kisebb joguk!" (Duna International, Bp., 2013) Ezután pedig izgalmas kalandozás következik az Egy zöldfülű című fejezetben a Vadnyugat szavai és kifejezései, amilyen a greenhorn, közé. A csevegő mese észrevétlenül megy át annak elbeszélésébe, miképp került Old Shatterhand a Vadnyugatra, a földmérők közé, hogyan tett szert a Henry-karabélyra és lovára. Mr. Henry, a karabély eredeti tulajdonosa igazi különc, nagyon eredeti figura - legalább is az eredeti regényben.

Arról, hogy a német kiadás 11 oldalából hogyan lesz 2 Szinnainál, nem érdemes írni. Arról sem, hogy bár a fejezet címe nála is A zöldfülű, kihagyta az egész, hangulatkeltő bevezetést a szó magyarázatával (és természetesen az indiánok védelmében írt előszót is), így aztán elég érdekes, hogy folyton zöldfülűnek szólítják a főszereplőjét (indokolatlanul is, de nincs min nevetni, ha kimarad a vicc előkészítése). Az azonban már megdöbbentő, hogy nála egyfajta "gulliveres"-"robinsonos", hideg emlékirat-bevezetéssel indul a kötet: "Nem akarom részletesen elmesélni, mi késztetett arra, hogy szász hazámat fiatalon elhagyjam, és 18..-ban Amerikába menjek szerencsét próbálni. A szülői ház nyomasztó szegénysége, az akkori politikai viszonyok - mindez érthetővé teszi, hogy nem volt kedvem otthon maradni, de mi tagadás, része volt benne a fiatalos kalandvágynak is. Elég az hozzá, hogy még húszéves sem voltam, amikor nagy reményekkel, de üres zsebbel megérkeztem New Yorkba, s onnan a Mississippi partjára, Saint Louisba. Itt végre sikerült munkát kapnom egy kedves családnál, mely felfogadott nevelőnek és házitanítónak. Kenyerem egyelőre biztosítva volt, sőt fizetésemből arra is futotta, hogy kiruházkodjam."

Karl May teljesen más hangon indította a fejezetet és a vonatkozó passzusban is egészen mást írt:
"Hogy végül is az igazi iskola maga az élet, és hogy ezen a főiskolán a tanulónak naponta, sőt óránként vizsgáznia kell a Gondviselés előtt, arra az én ifjonti eszem akkoriban gondolni sem akart. Visszás otthoni viszonyok, továbbá - hogy úgy mondjam - a velem született tettvágy hajszolt keresztül az óceánon az Egyesült Államokba, ahol akkoriban egy igyekvő fiatalember előmeneteléhez sokkal kedvezőbb feltételek voltak, mint manapság. A keleti államokban  éppenséggel megfelelő hajlékra találhattam volna, de a szívem nyugatra húzott. Hol ezzel, hol azzal foglalkozva rövid ideig megkerestem annyit, hogy külsőleg rendesen felszerelve, bensőleg jókedvvel eltelve eljuthattam St. Louisba. Ott aztán a szerencsém elvezérelt egy német családhoz, ahol is házitanítóként időlegesen hajlékra leltem." (György Gábor fordítása, i.m. 13. o.)

Úgy vélem, ennyi összehasonlítás már elég lehet ahhoz, hogy kezünkbe vegyük a valódi Winnetout. Mert ebből világosan látszik, hogy bármit is írtak le a regényről az elmúlt majdnem hatvan évben, annak nagy részét egyszerűen nem May művéről gondolták, hanem "Szinnaiéról".

Szinnai szövege kemény, lényegre törő, objektív. May valódi szövege költői, patetikus, szubjektív. Szinnai Shatterhandje a nyomor elől, a politikai viszonyok miatt, és mellesleg kalandvágyból indul útnak. May főszereplője csak visszás viszonyokra utal (és a Karácsonyból pontosan tudhatjuk, hogy nem politikai eseményekre céloz), s fő mozgatója a tettvágy, az előmenetelre való vágyakozás, s a szíve, amely a Vadnyugat felé húzza. Nem ugyanaz. Ha kötözködnék, azt mondanám, már az sem mindegy, hogy ifjonti kalandvágyunk, vagy velünk született, tehát bennünket életünkön végigkísérő tettvágyunk mozgat-e! Ám további eltérések tapasztalhatók: Szinnai hőse egy kis pénzt keres a házitanítóskodással, s ebből már felruházkodhat és átmenetileg jó él. May hőse mindenféle munkával már anyagi biztonságot teremtett magának, mire a tanári állást megkapta. A német család számára azért fontos munkaadó, mert hazájához kapcsolja idegenben. May hősét a szerencse vezeti (és a Gondviselés), Szinnaié kiszolgáltatott, "végre sikerül" munkát kapnia... Nem érdemes folytatni. Ennyiből is látszik, hogy amit Szinnai írt, az nem átdolgozás, hanem egy másik regény, amely nyomokban, eseményekben esetleg emlékeztet May művére. De ha a főhős minden érzelme, érzése, gondolata, indítéka más, sőt, egyes részekben a tettei közül is derekas mennyiségű kimarad, akkor az egy másik történet. Kicsinyesebb, kiegyensúlyozatlanabb, de nem a valódi. Csak azt nem tudom, akkor minek olvasnám el? Hiszen engem Karl May regénye érdekel!

Még két részletet szeretnék megmutatni. Lehet ugyanis, hogy van olyan, aki még mindig azt mondja: May terjengős, valóban, hosszú, valóban, dolgozzuk át! De vajon ezt mivel magyarázná?

Mr. Henry és Old Shatterhand beszélgetnek. Henry kételkedik Shatterhand erejében, mire az felemeli a kis embert a nadrágszíjánál fogva...
Szinnai:" bocsánatot kértem tőle az elhamarkodott tréfáért. - Nem tesz semmit - mondta. - Látom, éppen olyan bivalyereje van, mint az én Charlie-mnak volt. - Nem akartam tőle megkérdezni, kiről beszél, csak csendesen megjegyeztem: - Az én nevem is Charlie. - Persze, persze - mondta. - És a szeme is olyan acélkék... No de hagyjuk ezt! Térjünk vissza a puskára."
Karl May György Gábor fordításában (17. o.): "- Thunder-storm! - kiáltotta. - Nyomban engedjen el! Maga még jóval erősebb, mint az én Billem. - Bill? Kicsoda az? - A fiam volt... de hagyjuk ezt! Halott már ugyanúgy, mint a többiek. Megígérte nekem, hogy rendes fickó lesz belőle, de mialatt odavoltam, kioltották az életét. A maga alkata hasonlít az övére, a szemeik szinte ugyanolyanok, és a száj vonala is; hát én magát ezért... no, de ez már nem tartozik magára! - Arcát elborította a mély gyász..."

Bocsánatkérés nincs. Az öreg azonban élete tragédiáját mondja el Shatterhandnek, amely megmagyarázza a korábbi gondoskodását, és későbbi tetteit is, azt, hogy miért veszi védelmébe a zöldfülűt, miért adja neki végül saját találmányát, a híres Henry-karabélyt. Szinnainak persze azzal, hogy nála az öreg visszatér a puskára, sikerült két oldalnyi érzelmes beszélgetést megspórolnia. De vajon miért? Hogy aztán kritikájában leírhassa, hogy May szereplői érzelemtelen, rosszul ábrázolt lények? Vagy hogy "May" párbeszédei értelmetlenek, sehová sem vezetők, felesleges elemeket tartalmazók? Amire pedig semmi magyarázat nincs, az a Bill-Charlie névcsere. Shatterhand, aki - elméletileg - azonos az íróval, természetesen Karl, Charlie. De minek ilyen inadekvát módon, kényszeresen "bemutatni"? Ezért egy egész jelenetet gyökeresen átírni, Shatterhand és Henry kapcsolatát teljesen más érzelmi síkra helyezni? És ha már mindenképp bele akarta venni a Charlie szót, vajon miért nem egyszerűen csak átnevezte Billt Szinnai? Végül is - bár nem May-szöveg - Charlie névvel is ugyanaz lehetne az öreg tragikus története.

Ez olyan átdolgozási pont, amire egyszerűen semmilyen magyarázatot nem adható. Azon kívül, hogy a fordítónak mindent szabad...

Végül a kedvenc részem: Shatterhand kiszabadítja Winnetout, s  levág a fejéről egy hajfürtöt. Később ezzel bizonyítja, hogy ő mentette meg.
Szinnai: "Pillantásom ekkor Winnetou hajára tévedt, mely vállát verdeste. Bal kezemmel megfogtam egy vékony fürtjét, és jobb kezemmel levágtam. Utána tüstént újra elnyúltam a fűben. Miért vágtam le azt a hajfürtöt? Hogy szükség esetén bizonyíték legyen a kezemben, mellyel igazolhatom, hogy én szabadítottam ki Winnetout."
György Gábor: "Közben a szememre hullott Winnetou csodálatos haja, amely a feje tetején sisakszerű tincsben terült szét, majd hosszan és súlyosan a hátát verdeste. Bal kezemmel megragadtam egy kis hajtincset, jobbal levágtam, majd ismét a földre ereszkedtem. Hogy ezt miért tettem? Hogy szükség esetén bizonyíték legyen a kezemben arra nézve, hogy én voltam a kiszabadítója." (211-212. o.)
Fél sort spórolt Szinnai: ám máris kimaradt a romantikus csodálatnak az a képe, amelytől Winnetou élővé, igazi emberré, ismerős szereplővé válik magasztos fabáb helyett. Vajon megér ennyit egy fél sor megtakarítása?

Összefoglalva: a Szinnai Tivadar "fordította" Karl May-kötetekre bizonyosan igaz, hogy ideje őket elfelejteni. Akinek olvasási problémái vannak, annak már Szinnai nyelve is nehéz. Aki viszont a valódi történeteket akarja olvasni, ahol azok a sorsfordító kérdések, amelyek Maynál, arról szólnak a beszélgetések, ami a német írót foglalkoztatta, és azok és úgy halnak meg a cselekmény során, akiket Karl May így ábrázolt - azoknak az új sorozat ajánlható.

És óvatosság a rövidítések terén. Nem a könyvek, a szerzői munka, hanem az átdolgozások gyenge minősége miatt. Persze lehet, hogy egyik, vagy másik gyerekkönyved úgy örök élmény, ahogyan megismerted, és azt mondod, mit neked átdolgozás. Ám olyan átírás, amely az eredetinél sótlanabb, ridegebb, sietősebb vagy az eredetitől eltérő etikai képet rajzoló történetet hoz létre, egyszerűen rossz. Nem érdemes arra, hogy általa véleményt alkoss a szerzőről. Hisz ő mást írt. És főképp - az ilyen átdolgozás nem érdemes az olvasásra sem.

(1) May nemhogy nem tekinti a fehéreket felsőbbrendűnek, inkább az elégnél túlzóbb mértékben ismételgeti, hogy a vörös bőrűek épp olyan nemes emberek (lehetnek), mint a fehérek, a bőrszín valójában nem jelent semmit, ehelyett a lélek, az önfeláldozás és a hit számít. (Ha valamiben tehát szemellenzős, akkor a keresztény hit alapvetőségének hangoztatásában, de ez egészen más téma.) Természetesen használja a vörös faj kifejezést, tekintve, hogy még csak 1890-ben vagyunk, csakhogy váltogatja és sokszor egy mondaton belül együtt használja a vörös/indián nemzet és vörös/indián nép szavakkal, így nehéz volna belekapaszkodni. Amit Szinnai ír, bizonyára igaz lehetett, csak érthetetlen: "a regényben olvasott indián csaták teméntelen halottja és a háború borzalmas öldökléseinek képe egybeolvadt az emberek emlékeiben, és indokoltnak tűnt a vád, hogy May a német fasizmus előfutára." (Csodálom, hogy a Roland-énekről nem derült ki ilyesmi... Abban is ölnek, mégpedig véresen és igazságtalanul.) Hitler tényleg rajongott Karl Mayért, máig sem értem, miért (talán ez volt az első jó könyv, amit olvasott?). De tartok tőle, ettől még May nem lesz nemzetiszocialista. Hacsak nem tekintjük Balzacot kommunistának: Sztálin ugyanis ifjúkorában nagyon szerette a regényeit...
(2) A keleti blokk pedig épp ennek ellenhatásaként, szintén ekkor, 1966-68-ban kapta meg a DEFA első indiánfilmjeit, Gojko Mitić főszereplésével, mintegy May-pótlékként.
(3) 1910-ben May lezárta Winnetou történetét a Winnetou örökségével, amely németül egy könyv, magyarul viszont kettő lesz majd.

Linkek Karl Mayjal kapcsolatban:
Karl May leghíresebb regényei magyarul
Az Unikornis Kiadó félbemaradt Karl May-életműsorozata
A harminckötetes Karl May indiánregény-sorozat a Duna International kiadónál
A német Karl May-filmek
Indiánfilmek Gojko Mitić főszereplésével
8 Responses
  1. Unknown Says:

    Nagyon jó írás! Köszi! Én is beszereztem már az összes eddig megjelent "kis zöld részt", de még nem kezdtem hozzájuk. Nagyon meghoztad a kedvem!!! :) (Azért a Winnetou-s részek teljes megjelenéséig várok még, de aztán kezdem is az első résszel - Mármint Az Ezüst tó kincsével!) :)

    ...elég lassan jönnek a részek. Először két hetet ígértek, aztán egy hónapot, de azt is jócskán meghaladták már.


  2. Unknown Says:

    Nagy kedvenc "May Károly" és "Verne Gyula" is, mondanom se kell. :)


  3. Örülök, hogy tetszett. Én már nem bírtam magammal és elolvastam őket, habár egyáltalán nem kronológiai sorrendben és nem is megírási sorrendben jelentek meg. Így egyszerűen a kedvenceimmel kezdtem.:)
    Úgy tudom, hogy a nyomdaváltással voltak gondjai a kiadónak és ezért csúszott a Winnetou 2, de április 8-ára már biztosra ígérték. Remélem... Alig várom.


  4. Sell Says:

    Szia még egy kicsit dühöngök hisz nem sejtettem hogy ilyen sok művet ferdítettek magyarra...és ami megdöbbentőbb hogy nem is adják ki új fordításban..Persze elhiszem gyerekként nem olvastam volna sok regényt végig .....de ha kedvet csinált volna hozzá akkor hozzátudnék jutni a teljesebb fordításhoz.De így ez van ....ez a tökéletesen lenézett olvasó esete...Jó van egy könyv ami most jutott eszembe az Ezeregyéjszaka meséi .nos ött megértem az átdolgozást...de abban sem vagyok biztos hogy amit olvastam az a teljes fordítás ..szeretném remélni..Sajnos idegen nyelvet nem tudok így maradnak a fordítások amikben eddig megbíztam...Kedvencem volt a Fekete nyíl abból mit is vághattak még ki????? További jó olvasást és Írást kívánok!


  5. Szia!
    Igazán sajnálom, hogy kiábrándítottalak. Egyik kedvenc témám és nagyon foglalkoztat ez az "irodalmi rövidítés".
    Én nem hiszek abban, hogy egy gyereknek előre meg kell rágni a könyvfalatot: aki lenyomja a 408 oldalas, hatvan éves fordításból ötven éve rövidített A lowoodi árvát, az lenyomná a picit nagyobb betűs, 470 oldalas, teljesen modern fordítású és teljes Jane Eyre-t is. Más dolog a totális átdolgozás, tehát manga a Hamletből, képregény egy Agatha Christie-ből: ezek nekem úgy viszonyulnak az eredetihez, mint egy mozifilm, és éppúgy lehetnek nagyon jók vagy sikerületlenek. De másik műalkotás szerepét tölthetik be.
    De olyan átdolgozást készíteni, ami csak mondjuk negyedével vagy egyharmadával rövidíti az eredetit, nagyon önkényes, mert a történetet minden "kusza" szálával meghagyja, viszont elveszi, elveheti az egyéni ízeket, azt, amitől jó a valódi mű, miközben kétségbeesetten próbálja rekonstruálni, szerinte milyen is az eredeti könyv. Húzásai azonban csak önkényesek lehetnek, már egy kényszerű olvasatát adják a könyvnek.
    Persze, vigasztalásképpen: azt is lehet mondani, hogy ha már teljesen nem, legalább így olvasható magyarul ez vagy az.
    Az Ezeregyéjszaka klasszikus kiadása sosem titkolta, hogy Rónay György mesés átdolgozása, és nagyon jó! (S van egy korábbi, Benedek Elek-féle is.) Közben már a teljes Ezeregyéjszaka is megjelent magyarul, de abból nem lehetne felolvasni egy gyereknek. Keleti történetekből klasszikus meseátdolgozások jöttek létre, ez számomra más kategória, mint hogy szét- és átírogatom May regényeit, de azt állítom, hogy ezt a szöveget ő írta. Van létjogosultsága, tehát teljesen egyet értünk.
    Én két idegen nyelven is tudnék olvasni, de utálok. Még az angol na-na, de németül egyáltalán nem tudom élvezni a szépirodalmi művek sajátos stílusát. Vagy pl. az Üvöltő szelek vidéki tájszólását minden igyekezetem ellenére angolul sem értem. Szóval nekem is kell a jó, színvonalas fordítás, magyarul lesz igazán enyém a könyv.


  6. szgabor Says:

    Nagyon tetszik a bejegyzés, szinte minden sorával egyet tudok érteni. Magam is hasonló "népnevelő" munkát igyekszem végezni May-ügyben, szóval mindenkinek mondom, hogy Szinnai ferdítéseitől óvakodjon!

    Ezzel együtt néhány hozzáfűznivalóm azért lenne.

    Többször elhangzik, hogy Kosáryné Réz Lola Winnetou-fordítása elavult - ezt bizonyító idézetek azonban hiányoznak. Én többször is elolvastam ezt a fordítást, szerintem élvezetes olvasmány. Tulajdonképpen csak annyira elavult a nyelvezete, mint pl. Rejtőé vagy a két háború közötti magyar(ul megjelent) szórakoztató irodalomé. Ezeket viszont szintén nem "modernizáljuk" erőltetetten...

    Szinnaiéhoz még pár megjegyzés. 1) Szerintem nem mindenütt az a probléma, hogy Szinnai nem szerette, amin dolgozott. Éppígy figyelembe kellene venni a vele szemben támasztott politikai elvárásokat is. Itt nemcsak az antiklerikalizmusra gondolok, hanem a németellenességre és sok minden egyébre. A probléma szerintem kb., hogy adott egy népszerű író, akire van igény a társadalomban, de akinek a világképe teljesen szembemegy a hivatalossal. Mit lehet tenni? Kinevezni "ifjúsági íróvá" és infantilizálni a stílusát. Ezt a munkát pedig én sem szeretném, gondolom, Szinnai szíve sem repesett érte.
    2) A teljes Winnetou (Kosáryné-fordítás alapján mondom) és Szinnai közötti különbség legszebb példája a bejegyzésben nem kerül elő. A fiatal Shatterhand és az apacsok idős, fehér tanítómestere, Kleki Petra beszélgetése szerintem a "cseppben a tenger". Szinnainál annyit tudunk meg róla, hogy fehér, valaha forradalmár volt, Európából a forradalmak leverése miatt menekült el - így került az apacsokhoz. Maynál ugyanez: német volt, egyetemi tanár, szabadgondolkodó-ateista. A forradalom leverése után menekülnie kellett, egy éjszakára egy falusi családhoz kéredzkedett be. Azok nem ismerték őt, így elmesélték, hogy a férfiak börtönben ülnek, mert egy neves tudós tanait követve a forradalom mellé álltak, ezért megbüntették őket. A vendég rájön, hogy róla van szó, ezért furdalni kezdi a lelkiismeret - hogy jött ő ahhoz, hogy tanaival belegázoljon egy szegény család mégiscsak boldog magánéletébe? Felelősnek érzi magát, és vezekelni megy a vadnyugatra, hogy így, az indiánokat tanítva fejezhesse be életét. Ezt persze a szocialista Magyarországon nem lehetett leírni...

    A May-fordítók közül egyébként még többen megérnének egy "misét", így az Unikornisnál megjelent néhány kötet fordítója, Ossik János. Ossik saját maga is elismerte, hogy Mayt "kalandregényeiért szeretjük", ezért nagyon nem szívesen vállalta az öreg May szimbolista-misztikus regényeinek (Az ezüst oroszlán birodalmában, A kővé vált imádság stb.) fordítását. Nos, ez meglátszik a regényeken. Ossik fordításait olvasva az öreg May egy jószándékú idiótának tűnhet, aki a világtól elfordulva hirdeti jólelkű zagyvaságait, amit csak a kiválasztottak érthetnek. Ez azonban inkább Ossik német tudásának korlátairól és fordítói gyengeségeiről tanúskodik. May eredetijeibe beleolvasva ugyanis sokkal koherensebbnek tűnik az a "szeretetvallás", amellyel a "nemes lelkeket" óhajtotta kinevelni az akkor már perek és rágalmak céltáblájává váló, romló kedélyállapotú "Mayster".

    Erre pedig azért vesztegettem ennyi szót, mert emiatt tartja a magyar közvélemény Mayt még mindig ifjúsági íróként, kalandregényíróként számon. Abban, hogy a felnőtteknek szóló üzeneteit befogadják vagy legalábbis tudjanak róluk, a fordítói teljesítményen rengeteg múlik - Magyarországon most már végérvényesen úgy tűnik, a negatív irányba. Az öreg May műveit ugyanis Németországban az irodalomtörténet-írás is jegyzi, szépirodalmi értékük nem képezi vita tárgyát. Jó volna, ha magyar fordítója is olyasvalaki lenne, aki filozofikusabb jellegű német szövegekben is jártas - György Gáborral szemben is kételyeim vannak e tekintetben...


  7. Köszönöm szépen az értékes és érdekes hozzászólást.
    Most nekem kell leírnom, hogy gyakorlatilag minden szavával egyet értek. Különösen vonatkozik ez a jelen fordítóiról szóló passzusra. Igen, kaphatott volna még jobb fordító(ka)t a sorozat: bár őszintén úgy érzem, Az Ezüst-tó kincsében Ossik János is kitett magáért, úgy éreztem, összehasonlítva a rövidebb fordításaival. Csakhogy... Kosáryné Réz Lolát annyiban érzem elavultnak, amennyire mondjuk az általa fordított Palladisos krimiket is: amennyiben az ember fel van rá készülve, hogy egy hetven-nyolcvan éves fordítást vesz kézbe, akkor azok között egyszerűen nincs jobb nála, elképesztő, mennyire nem avult a nyelve, húsz évet letagadhatna a szöveg. De azért... A Macska a galambok közt című Christie-fordítása (ami nem is jelent meg, csak a Kádár-korszakban először, de korábban készült) abszolút időtálló, ma is ezt adják ki. De azért, ha az ember párhuzamosan olvassa Gy. Horváth László Christie-fordításával, valahogy mégis érzi, hogy korábbi, más fejjel gondolkodó fordító munkája. A talán elfogultnak érezhető "elavult" jelzőt így értettem. Viszont úgy gondolom, ahhoz, hogy legyen egy modern Winnetou vagy May-sorozat, feltétlenül szükséges egy friss munka, még ha lehetnek is hibái, s semmiképpen sem (lett volna) megoldás egy majdnem kilencven (!) éves szöveget leporolni, bármilyen jól is sikerült az.
    Ami Kleki Petra vallomását illeti, azon én sírok... Ezért nem került be ebbe a kissé gunyoros szövegbe, de valóban gyönyörű. Szerintem nem lett rossz az újban. Én egyébként Szekrényiből csak részeket ismerek, amelyeket egy publikációban találtam, viszont Szinnai és Kosáryné Réz Lola szövegét teljes hosszában olvastam, tehát utóbbihoz viszonyítva nem érzem "lebutítottnak", hanem meghatónak és meggyőzőnek.
    Legfeljebb a Szinnairól az 1. pontban írottakkal nem értünk egyet egészen. Ugyanis még nem találtam olyan Szinnai gondozta könyvet, amely ne lenne teljesen önkényes átdolgozás, hangsúly az önkényes szón. Ezért érzem úgy, hogy a saját szemszögéből egyfajta missziót teljesítve, tehát nem muszájból, nemcsak politikai elvárásból dolgozott át, hanem úgy infantilizálva, amennyire ő a kalandregény műfaját tartotta.
    Ezzel egyébként nem áll egyedül: egyik kedvenc példám Francisco Marins Az aranybányák titka című regénye, amely magyarul 154 Delfin-könyv-oldal, eredetiben viszont egy hatrészes sorozat három nagyméretű kötetéből van rövidítve. Ezért azt hiszem, nem(csak) a fordító, hanem a szerkesztő, Rónaszegi Miklós a felelős, de a szemlélet hasonló. Bár Marins legalább tényleg gyerekíró.


  8. szgabor Says:

    "Az Ezüst-tó kincsében Ossik János is kitett magáért"

    Nem olvastam az egészet, csak egyszer vettem le egy bolti polcról, hogy belelapozzak, de az már nagyot ütött. Lehet, hogy elhamarkodottan ítélek és ez az egyetlen negatív példa, mégis zavaró - lehet, hogy csak mert történelem szakot végeztem.

    Van Az Ezüst-tó kincsében egy részlet - már valamelyest a vége felé -, ahol két különc vadnyugati vadász, Bicegő Frank és Droll néni megismerkedik egymással. Egyre több közös vonást fedeznek fel egymásban, mígnem kiderül, hogy rokonok. Mielőtt e felfedezéshez eljutnának, kiderítik, hogy mindketten szászok. Droll néni kijelenti, hogy Szász-Altenburgból származik, majd megkérdezi Franktől, hogy ő melyik Szászország lakója. Ossik fordításában Frank válasza: "Königreich, Königreich!"

    Ez a magyar olvasó számára szintén csak értelmetlen zagyvaság. Kis utánajárással viszont kideríthető, hogy miről van szó. A mai Thüringia tartomány területén ugyanis ekkor kis államocskák léteztek, amelyeket közül néhányat a szász királyi család oldalágai uraltak. Ezek egyike volt Szász-Altenburg. "Königreich" pedig nem jelent mást, minthogy Frank a "királyságból" származik, tehát nem egy apró államocskából, hanem a "valódi" Szászországból. Ez szerintem elég durva leiterjakab...

    Ossik egyébként másutt sem végzi el a szükséges mélyfúrásokat. Egy Kara ben Nemszi-történetben egy örményt az én-elbeszélő "siszmatiker"-nek nevez Ossik szövegében, szitokszóként értelmezve a kifejezést. Mi lehet ez? Német helyesírás szerint "Schismatiker" lenne, így pedig mindjárt más a leányzó fekvése - hiszen itt a szó eleji "sch" nem a német "s", hanem a görög-latin "sz-k" jele, ez pedig a szkizmára, a nagy egyházszakadásra utal. Az örmény a német elbeszélő szemszögéből egy "szakadár", vagyis keleti vallás követője - ennyi az egész, amit pedig szintén meg kellene magyarázni, mert szerintem Magyarországon igen kevesen voltak, akik értették, miről van szó valójában.

    Szóval, lehet, hogy Ossikkal szemben elfogult vagyok, de próbálom érzékeltetni, hogy nem minden alap nélkül...