Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 1.
Az alábbiakban egy óriásbejegyzés következik az ifjúsági regényátdolgozásokról. Karl Mayt olvasok éppen, erről jutott eszembe mindaz, amit megfogalmaztam. Tudom, hogy hasznosabb volna mondandómat sok kis bejegyzésben közzétenni, de én utálom a sokrészes írásokat. Így hát itt az egész, mindössze két részben: tanulmánynak kevés, véleménynek sok... Jó olvasást annak, aki türelmet és kedvet érez végigfutni rajta, és vitázni vagy - talán egyet érteni!

I.
Biztosan vannak olyan pillanatok, amikor át kell dolgozni egy könyvet. Például, ha teljesen más közönséggel akarjuk megkedveltetni, mint amelyiknek eredetileg írták: felnőttkönyvből, netán filozófiai regényből szeretnénk például gyerekkönyvet alkotni. Azt hiszem, ilyenkor születhet klasszikus átdolgozás. Mint például Karinthy Frigyes Gulliverje, abból is főképp a Liliput-rész. Finom átirat, helyenként alig is változtat a szövegen, inkább humorral old: olyasvalaki átírása-fordítása, aki annyira benne élt a Swift-féle világban (és úgy fordította le végül a teljes művet), hogy hozzátehette az ötödik utat, az Utazás Faremidoba lapjain. Vagy ott van a Radnóti Miklós készítette Don Quijote-átirat: kifejezetten gyerekeknek. A híres történetek, a drámai pillanatok megmaradnak, eltűnik azonban a barokk regényszöveg különössége, a narráció sokrétűsége, a tripla elbeszélő és az emlékezés és példázatosság buktatói. Megmaradnak a klasszikus fordulatok, a legszebb szimbólumok, amelyeket már hatévesen érdemes ismerned: volt egyszer egy búsképű lovag... aki a szélmalommal harcolt.... aki legyőzte a tükrök lovagját... akit bölccsé tett a halál. Az eredmény az eredeti mű hangulata benne egy művészi gyerekkönyvben: felnőttként követheti az igazi.

De: az átdolgozó - véleményem szerint - nem keverheti össze magát a szerzővel. Kétlem, hogy ha Radnótit megkérdezik erről, úgy nyilatkozott volna, hogy most hozta létre az igazi művet, s amit készített, jobb, mint a Cervantes-féle eredeti. Ha már Karinthy: nos, ő írt valami effélét a saját Micimackó-fordításáról, bár ironikusan ("a magyar nyelven megjelent könyvet átolvasva éppen úgy, vagy még jobban röhögtem és élveztem, mint amikor angolul került a kezembe"), s nála el lehet azon töprengeni (lásd Kortárs-vita), vajon nem nyúlt-e bele túl erős kézzel a Micimackóba, beillesztve mondatokat, új utalásokat (pl. Kist vagy az Elefántot a Heffalump helyett). "Mentsége" azonban, hogy remek változatot hozott létre, s hogy a két világháború közötti bármiféle, művészi és nem művészi fordításirodalom annyiban szabadon kezelte a szerző szövegeit, hogy a nem értett mondatokat általános gyakorlatként egyszerűen kihagyták vagy mással pótolták, ha pedig egy utalás helyett találóbbat, hazaibbat illeszthettek be, gondolkodás nélkül megtették. (Elrettentő, végletes példa Gáspárné Dávid Margit budapesti Csöppikéje, akit Clara Nast Lottchenjéből és Hummelchenjéből sikerült összegyúrni, majd a felismerhetetlenségig átpofozni.) Tehát ha Karinthynál nincs meg minden mondat és van néhány olyan, ami nem szerepelt Milne-nél, a fordítás még viszonylag hűségesnek tekinthető. Már csak azért is, mert totális, őszinte lelkesedésből született: "Ugylátszik, megtaláltam azt az embert, aki velem együtt megértené Cini fiamat. (...) Együltömben végigolvastam Winnie-the-Pooht." - írta Karinthy a Pesti Naplóban, 1935-ben, ahol ezzel zárult a cikk: "Nem hiszek az olyan gyerekirodalomban, amit magam nem olvasnék gyönyörűséggel." Ilyen egy jó átdolgozás vagy egy jó fordítás. (1)

Aztán már ízlés kérdése, hogy nekünk melyik tetszik. Vajon a Rejtő Jenő-féle Az eltűnt miniatűrt szerezzük be, amely olyan, mintha Rejtő valami csoda folytán német környezetbe helyezte volna egy saját regényét, vagy Sárközy Elga fordítását, amely valóban Erich Kästner művének mulatságos, hangulatos átültetése magyarra? Én a magam részéről mindkettőt feltettem a polcra. A lényeg, hogy ami megszületik, mű legyen. Jó könyv.

II.
A továbbiakban azonban nem ilyesmiről lesz szó. Sajnos a magyar gyerekirodalomnak van egy olyan vonulata, amelyben az átdolgozók a legkevésbé sem szerették azt, amit átdolgoztak. (Érdekes kérdés, hogy akkor vajon miért csinálták, talán jobb híján...) És nem is tisztelték az átdolgozandó művet, sem a szerzőt, sem a szövegét. Senkit sem szeretnék megbántani, de ha erről a témáról gondolkodom, elsőként mindig Szinnai Tivadar (1894-1972) jut eszembe. (Másodikként Bartos Tibor, de róla már itt és itt írtam.) Szinnairól pedig James Fenimore Cooper, Karl May, Thomas Mayne Reid, Robert Louis Stevenson, Jack London, Francis Bret Harte, Mark Twain, s mintegy tévedésből, mert őt alig rövidítette, Kenneth Roberts. Ha végignézünk a névsoron, a fél amerikai romantika szorong itt, kiegészülve néhány avatott tollú történelmi íróval Európa más tájairól. Ami összeköti őket, hogy mindegyikük könyv(ei)ből Szinnai Tivadar készített átdolgozást, az 1960-as évek elejétől uralva ezt a korszakot és zsánert, a klasszikus "kalandirodalmat". Ennek eredményeképpen pedig ma szinte egyik szerzőt sem lehet rendesen, valóban megismerni magyarul.

Ha például szeretném elolvasni Cooper híres indiánregényeit, mind az ötöt, képtelen lennék fellelni egy normális, teljes változatot. Tudomásom szerint nincs is ilyen magyarul. Mindaz, amit Nagy indiánkönyv címen és darabjaiként árulnak és ajánlanak vagy Réz Ádám (Vadölő) és Szinnai Tivadar (a többi négy) rövidített átdolgozásai, vagy 1945 előtti, elképesztően elavult és szintúgy lerövidített ifjúsági változatok (pl. Honti Rezső) reprintjei. Csak Az utolsó mohikánnak van egy modern, tulajdonképpen teljes változata Majtényi Zoltán fordításában. Amiben nem az a baj, hogy 1945 előtt sosem adták ki teljes hosszában ezt az öt híres, romantikus indiánregényt, hiszen ez rengeteg híres-neves szépirodalmi művel így történt. A hatvanas években azonban már kilóra mérhetők azok a klasszikusok, melyeket akkor először, immár új kiadói elveknek engedelmeskedve, pontos fordítói munkával adtak a magyar olvasók kezébe Jane Austentől Walter Scottig. Ám Szinnaiban és munkatársaiban fel sem merült, hogy a gyerekeket - amennyiben Cooper gyerekkönyvszerző - ugyanúgy megilletné a precíz, alázatos fordítói munka, mint a felnőtteket. Azóta pedig mindig elfogadjuk, hogy a Szinnai-féle Cooper-változat az igazi. Holott az általa készített A fekete nyíl (Stevenson), A vörös kalóz (Cooper) vagy A fehér törzsfőnök (Mayne Reid) is csak töredéke az eredeti szövegnek, s átdolgozása nemcsak rövidítést jelent, hanem olyan jelentős átírást is, amely az eredeti műben nem szereplő értelmezést nyomorít bele a szövegbe.

A fekete nyíl például, egyik utolsó munkája (2) már az első oldalon elveszíti minden konkrét, történelmi, "stevensonos" vonatkozását. Így kezdődik a kötet angolul:
"On a certain afternoon, in the late springtime, the bell upon Tunstall Moat House was heard ringing at an unaccustomed hour. Far and near, in the forest and in the fields along the river, people began to desert their labours and hurry towards the sound; and in Tunstall hamlet a group of poor country-folk stood wondering at the summons. Tunstall hamlet at that period, in the reign of old King Henry VI., wore much the same appearance as it wears to-day. A score or so of houses, heavily framed with oak, stood scattered in a long green valley ascending from the river. At the foot, the road crossed a bridge, and mounting on the other side, disappeared into the fringes of the forest on its way to the Moat House, and further forth to Holywood Abbey. Half-way up the village, the church stood among yews. On every side the slopes were crowned and the view bounded by the green elms and greening oak-trees of the forest."

Mindez Szinnainál: "Melegen sütött a tavaszi nap, és bearanyozta Tunstall zsúpfedeles házait. Késő délután váratlan harangszó verte fel a falu csendjét. Az emberek még javában dolgoztak a szántóföldeken, amikor a szokatlan időben megkonduló harang hazaszólította őket. Most nem a templomban verték félre a harangot, hanem a lovagi kastély tornyában, s ennek a riadónak mindenki habozás nélkül engedelmeskedett. - Vajon mi történt? - kérdezték a templom előtt gyülekezve, s kíváncsian meresztették szemüket a kastély felé. Tunstall a hosszúkás völgy egyik oldalát foglalta el. Itt lapultak meg a gerendákból összerótt házikók, szétszórtan és rendetlenül. Széles országút vágta ketté a falut, elhaladt az egyszerű kis templom és a temető mellett, aztán lejtősen leereszkedett a völgy mélyébe, ahol a folyó márciusban megáradt vize hömpölygött. Két partját erős fahíd kötötte össze. - Mi történt? - kérdezték az emberek, és csökönyösen bámultak a túlsó part felé. Az út a hídon túl már felfelé tartott; előbb egy kis liget mellett haladt el, majd elérte a tunstalli kastélyt, amelyet Daniel Brackley lovag valóságos erőddé alakított át. Innen az út még jó néhány mérföldnyire, a hollywoodi apátság kőtömbökből épült templomához vezetett, aztán elveszett a sűrű erdő szilfái, tölgyei és örökzöld fenyői között. A falu, az erdő, az egész völgy Sir Daniel tulajdona volt. A gazdag és hatalmas földesúr nem érte be hűbéri birtokával. Telhetetlen kapzsiságában minden alkalmat és ürügyet megragadott, hogy parasztjait megbírságolja, és még jobban kiszipolyozza."

Hosszú az idézet, de akinek volt türelme átfutni, három dolgot fedezhetett fel az összes valódi (hely)név eltüntetésén kívül. Az első, hogy ha Karinthyt pontatlansággal vádolnánk, akkor ezt a Szinnai-féle laza szövegkövetést már nehéz fordításnak nevezni... Van benne falu, templom, kastély és völgy, de ott és úgy, ahogy a magyar szöveg szerzője elképzeli. Még véletlenül sem a Stevenson-féle sorrendben. A második eltérés, hogy az emberek a magyar változatban már beszélnek. Stevensonnál még egy egész bekezdésen keresztül nem szólalnak meg, aztán viszont pergő párbeszéd következik. Ezzel szemben - és ez a harmadik dolog - Szinnai még egy oldalon keresztül leír majd a beszélgetés helyett. Hogy miket? Olyasmit, amit ide is beillesztett, amikor közölte, Sir Daniel kiszipolyozza a parasztjait: társadalmi mondanivalót, saját értelmezést, még inkább, felesleges, didaktikus butaságot. Pl. egy kissé lejjebb megtudjuk, a papot "a nép jobban gyűlölte, mint Sir Danielt." Ez már csak azért is idétlen megoldás, mert három oldallal később (körülbelül) megmaradt Stevenson szövege: "újabb szereplő" jelenik meg "a színtéren", a - Szinnai által már korábban alaposan bemutatott - pap. Az író viszont még csak most kezdené jellemezni... (Azt már csak én teszem hozzá, mennyivel izgalmasabb lett volna a pap színeváltozását Dick, a főszereplő szemszögéből és fokozatosan végigkövetni, ahelyett, hogy már az előjátékban, játékrontóan és feleslegesen kimondatik, "Sir Daniel cinkostársa és engedelmes eszköze volt"... Hisz még azt sem derült ki, hogy Sir Daniel álszent, gonosz lélek... Persze az átdolgozó már tudta...)

Látható tehát, hogy ez a magyar változat nem eredményez jó könyvet, és nem tekinthető művészi erejű, különösen sikerült fordításnak sem, amelyet talán még az eredetinél is jobbnak érzünk. Épp ezért nagyon is megérdemelne egy normális, szöveghű fordítást. Ám ilyesmire kár várni. Úgy tűnik, nem is lesz soha: hisz sokkal kényelmesebb újra és újra és újra ugyanazt a rettenetes és pontatlan rövidítményt kiadni, hiszen az már készen áll...

Persze Stevenson A kincses szigettel mindig halhatatlan, nagy író marad a szemünkben. De mi van a "kisebb" szerzőkkel, akiknek csak egy átdolgozójuk akad, Szinnai Tivadar? Mi van például Karl Mayjal?

Az írás folytatása következik: Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 2.

(1) Abba most végképp ne menjünk bele, mennyire vette ki belőle a részét Karinthy Emília!
(2) Ezt a Delfin Könyvek sorozat számára írta át, és háromszor jelent meg a Móránál, kétszer pedig máshol, már sajnos úgy, hogy a kiadás csak fordítónak nevezte Szinnait, nem átdolgozónak, így ki sem derül a könyvből a rövidítettség ténye.
2 Responses
  1. Sam Reed Says:

    Hmm. A Fekete nyíllal megleptél. Igaz magyarul már igen régen olvastam, és angolul se tegnap, de akkor ezek a borzalmak nem tűntek fel.

    A Micimackóval kapcsolatban pedig eléggé eretnek nézeteim vannak :-) Szerintem az eredeti sokkal jobb, mint a fordítás. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a rossz a fordítás, mert az nem lenne igaz.


  2. Köszönöm, hogy megbirkóztál a hosszú irománnyal. Számít a véleményed.E z a cikk elég bántó (ha valaki nagyon tiszteli Szinnait), és már régóta készülődik. Végül is csak megírtam. Remélem, nem tapostam bele nagy olvasmányélményekbe vele.

    Stevensont azért idéztem angolul, mert így jól látszik a magyar szövegen a beavatkozás. Magam is meglepődtem a különbségeken, amikor először olvastam el angolul. Persze, sok dolog egyezett, csak valahogy a szereplők, események, hangulatok mégis teljesen mások voltak. Aztán elkezdtem hasonlítgatni... (A 2. részben Mayt két fordításban magyarul idéztem, de ott is megnéztem a német változatot és az új Winnetou tényleg teljesen szöveghű.)

    Szerintem gyakorlatilag mindenben egyetértünk, a Micimackóban is. Úgy gondolom, hogy a Micimackó magyarul egy önálló irodalmi öröm. És roppantul nem érdekel a Heffalump, ha van Elefánt is. Tehát épp arra hoztam fel példának, hogy Szinnai munkáival alapvetően nem az a bajom, hogy el merészelt térni az eredetitől. Normális körülmények között a hűséges újrateremtést várom el egy fordítástól, de adott esetben az esetleg, netán kissé hűtlen, de egyszerűen zseniális újrateremtés is remek lehet: ez Karinthyé pl. Szinnaié viszont hűtlen, de nem zseniális, sőt. Inkább tiszteletlen.