A festészet élvezete nincsen a művek korához kötve: éppoly szívesen nézzük a legújabb installációkat, mint egy reneszánsz képet. Azoknak a könyveknek azonban, melyek már múzeumi korúak, sokkal nehezebb dolguk van. Vannak azonban klasszikusok, amelyek csak változnak, de nem öregszenek. Ilyen Jósika Miklós legmaradandóbb műve, az Abafi is. 

Amikor írója 1836-ban elkészült művével, az Abafi hihetetlenül modern regény volt. A magyar elbeszélő irodalom egyik első izgalmas és olvasható darabja, amely megkedveltette az olvasókkal a regényeket. Ráadásul új magyar műfajt teremtett: a hiteles alapokra épült romantikus történelmi regényét.

Szerzője, Jósika Miklós magyar báró volt, jogvégzett és a napóleoni háborúk idején egész Európát bekalandozó művelt ember, aki minden iránt érdeklődött, amit csak a fejlődő, Magyarországot Európához közelítő reformkor jelentett. Támogatta a haladó politikai eszméket, amilyen a jobbágyfelszabadítás gondolata volt. Újságíróként, akadémiai tagként és a Kisfaludy Társaság elnökeként részese volt a 19. század első fele irodalmi felvirágzásának. Üdvözölte az 1848-as forradalmat, s a szabadságharc idején tagja lett az országot sok szempontból vezető Honvédelmi Bizottmánynak, majd a legfőbb törvényszéknek. Hiába volt azonban sikeres író, nagy tehetség, 1849 után el kellett hagynia hazáját, s 1865-ben úgy halt meg külföldön, hogy reménye sem volt a hazatérésre. Ha még két évet él, a kiegyezés örömmámorában bizonyosan hazahívták volna. Így maradt a reformkor tanúja, egy elmúlt korszak írója, akinek műveit elhomályosította a „nagy mesélő”, Jókai Mór munkássága. Az Abafi mégis megmaradt olvasható, jó könyvének: talán, mert ez volt annak idején első igazi regénye, véletlen, tehetséges rátalálás egy olyan elbeszélői hangra, rövid fejezetekkel, szemléletes stílusban, fordulatos történettel, amely még ma is elbűvöli az olvasót.

Ahogy Jósika igazi erdélyi volt (Tordán született), úgy hősének is erdélyi embert választott. Kitalált főszereplője, Abafi Olivér a 16. század végének virágzó Erdélyi Fejedelemségében él, s csupa valóságos szereplővel találkozik: történetének kerete ugyanis Báthori Zsigmond, a hol nagyszerű, hol zsarnoki módon uralkodó erdélyi fejedelem országlása. A gazdag nemesifjú a regény kezdetekor még olyan életet él, amely csak a tehetség és nemesség elpazarlása. Ám egy meghatározó élmény hatására fogadalmat tesz, megváltozik: nemes, hálás, ideális lovaggá akar válni. Eközben ahová csak megy, nők csodálatával szembesül: egyszerre szeret bele a szép, álmodozó Gizella, a fiatal özvegy Margit, s a rabló lánya, a hűséges Izidóra is. Élete folyton találkozik a fejedelem feleségével, Mária Cristiernával is, akihez lovagias, plátói szerelem fűzi. Vajon kit választ végül? Sikerül-e felhívnia magára a fejedelem figyelmét valamely hősi tettel? S kié az elcserélt gyermek, akit pártfogol? Minderre fény derül, miközben titkok, párbajok, ütközetek és mulatságok, kivégzések és lovagi tornák, orgyilkos támadás és gyerekszabadítás, önfeláldozás és önzés, halál és szerelem jelenetei követik egymást.

Jósika nagy figyelmet fordított arra is, hogy hitelesen ábrázolja a kort minden különlegességével együtt. Olyan Erdély jelenik meg a lapokon, mely egyszerre volt egzotikus, keleties fejedelemség és európai mintára létrehozott keresztény ország, őrizte magyarságát és alakította ki sajátos erdélyiségét, idegen volt, mégis ismerős. Íme egy rövid részlet, hogyan készülődnek a lovagi bajvívásra, mely fényes győzelmet hoz majd Abafinak: „Két csapatra voltak a vívók felosztva, kék- és veresre (…). Mindnyájoknak derekát rövid, hófehér, gazdagon s ízléssel arannyal hímzett rövid török ujjas födé, eredeti sállal derekokhoz övezve; ezen felül hasonló fehér szövetből rövid, nyitott öltöny volt húzva, melynek vállain ujjak helyett szögletben végződő, aranybojttal ékesített szárnyai voltak. Az első csapatbelieknek szárait kék, a másiknak veres, bő nadrág födte; lábaikra sárga topánka szorult, sarkantyú nélkül, melyet a széles arab kengyelréz pótla ki; oldalaikon török, becses kövekkel terhelt, sarló alakú kardok függöttek. A keleti veres süveget fejeiken hímzett patyolat folyá turbán alakban körül, melyre tenyérnyi boglár, mellé hófehér kócsagtoll volt tűzve. Minekelőtte a játékhoz fognának, körüllovagolták a viadal terét kettenként, a legszebb s -nemesebb fajú paripákon, tigrisbőr nyeregtakarókkal; fejeiket s szügyeiket veres vagy kék, arannyal terhelt cafrangok, a csapatok színei szerint, lobogták körül.” Eltekintve néhány régies igeidő használatától tökéletesen érhető, szép szöveg segít elképzelni, szinte filmszerűen, hogyan is kezdődik a torna. Márpedig ez egy fontos rész, hiszen a nézők közt ott van Margit, Gizella és Cristierna is. Vajon kinek a színeit fogja védelmezni Abafi?

Az Abafi ugyan muzeális korú könyv, mégis megéri az olvasást. Még mindig képes elrepíteni egy sosemvolt magyar világba, érdekes kalandok és magasztos hősök közé, lebilincsel és elvarázsol. Ez pedig nem kis dolog egy százhetvenhét éves regénytől.

A cikk az Ekultúrán: Jósika Miklós: Abafi
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én

A képek közül az első az Abafinak egy olyan modern kiadása, amelyen az eredeti, első kiadás fedélrajza látható. A következő három rajz egy 17. századi erdélyi viseletgyűjteményből származik, fiatal nemest, fiatal nemeskisasszonyt és egy futárt ábrázol. Az utolsó festmény Mária Krisztierna fejedelemasszony egykorú képmása.