A könyv második titka a szerkesztés. Olvastán meg fognak lepődni azok, akik az egy vagy maximum két, arányosan cserélgetett szálon futó akció-sci-fikhez vannak szokva. Itt minden fejezet több részből áll, hol Kirvin Angliájában, hol az egyetemen vagyunk, hol pedig Kirvin naplószerű hangfelvételeit hallgathatjuk, amely az ő Domesday Bookja, Ítéletnapi Könyve. A regény három részéből az első kettő ráadásul kifejezetten lassú menetű, s egészen apró eseményekből áll össze. Töprenghetünk rajta, vajon mi történik Kirvinnel a bizonytalan a múltban: Megszereti a férfit, aki rátalált? Vagy inkább segíti, hogy célba érjen titkos szerelménél, a Kirvint befogadó ház úrnőjénél? A kor gyereknevelése fogja foglalkoztatni? Vagy inkább az ellen tesz majd, hogy az általa megkedvelt család kislányát hozzáadják egy rohadó fogú, durva, ötvenéves lovaghoz? Feltűnik-e majd tudása a ház rosszindulatú nagymamájának, aki nemcsak babonás, de kenetesen fanatikus is? Boszorkánynak kiáltják ki? Gyógyító lesz belőle? Mindez csupa olyan ötlet, amely más szerzőknek könnyedén elegendő volna két-három időutazós középkori regény lefirkantásához is. Willis azonban csak szövögeti a szálakat, egyre jobban megismerteti az olvasóval a nagyon hitelesen ábrázolt középkori világot, jó ismerősünkké tesz minden szereplőt, hogy aztán a harmadik részben felcsapjanak az Utolsó Ítélet lángjai. Ám ekkorra már félig mi is ott vagyunk, abban a képzelt és mégis valóságos középkorban, a lángok között: minden fájdalmat át tudunk érezni, s talán a befejezés is közelről érint majd. Nem is beszélve arról, hogy Kirvin kalandjai csak a könyv kétharmadát teszik ki, hiszen amikor olvasóként a legjobban az érdekelne minket, mi is történik vele odaát, hosszú részek mutatják be a tudományos közösség csődjét, miközben titokzatos járvány tombol 2054-ben, az egyetemet pedig karanténba zárják. Vajon mi köze Kirvin időutazásához a titokzatos fertőzésnek? S milyen hatással lesz a lány útjára és persze Dunworthy professzorra, Kirvin védőangyalára az egész?

A válaszhoz szükség van a könyv harmadik jó tulajdonságára: a hangulatos hitelességre. A történelmi adatok tökéletesen pontosak. A 14. századi angliai nyelv foszlányai, a népszokások és a néprajzi részletek, az ízek, szagok, hangok, látványok bemutatása félelmetesen élethűen varázsolja az olvasó elé azt a világot, amely kényszerűen Kirviné lett. Eközben a tudósok környezetét a tragédiákat is megengedő, mégis szórakoztató anekdotikussággal ábrázolja Willis, elég az aranyos unokaöcsre, Colinra gondolni, vagy Mr. Finchre, a tökéletes inasra, aki ötpercenként jelzi, a karanténban minden élelmiszer „csaknem” elfogyott. A könyv harmadik, immár szélvészgyors tempóban, a végítélet lovasaival együtt száguldó részében pedig félelmetes apokalipszis tárul a szemünk elé: olyan látvány, amihez mérve teljes mértékben eltörpül egy hagyományos időutazós regény fő témája, vagyis hogy ó, jaj, vajon visszajut-e a főhős saját idejébe.

Egyszerre szépirodalom, történelmi regény és sci-fi tehát Connie Willis könyve. Ha helyenként kissé túlírt is az első két rész, utólag, a mesteri harmadik rész olvastán minden összeáll, és tökéletesen pontossá válik. A fordítás is jól sikerült – főképpen a kötet óriási terjedelméhez viszonyítva –, talán csak azt lett volna érdemes másképp megoldani, hogy a középkori szereplők ne kegyelmednek szólítsák egymást korra és nemre való tekintet nélkül, s ne magázódjanak anakronisztikusan. Ettől azonban még az Ítélet Könyve és magyar kiadása is marad az, ami: egy klasszikus sci-fi legenda, amit ismerni kell és érdemes.

A cikk az Ekultúrán: Connie Willis: Ítélet Könyve
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én 
A könyvet a Mtetropolis Média adta ki, Sohár Anikó fordításában.
A bejegyzésben látható borítóképek érdekesen mutatják, mit sikerült a magyar fedélképhez felhasználni.