Van egy kedvenc mondatom, körülbelül az egyetlen, amit ki tudok olvasni franciául. Így hangzik: „Si tu ne viens pas à Lagardère, Lagardère ira à toi!” Vagyis: „Ha te nem jössz Lagardère-hez, Lagardère megy el hozzád!” Remélem, vannak olyanok, akikben ez az önmagában nem túl elmés mondat megmozgat néhány emléket. Feltűnik előttük Jean Marais egy 1960-as, meglehetősen muzeális, azonosulásra nemigen késztető, ám igen méltóságteljes, és remek vívójeleneteket tartalmazó filmben. Vagy netán fülükbe cseng a Lagardère lovag kalandjai minisorozat eltéveszthetetlen kísérőzenéje, melyben a főszereplőt a férfiasan jóképű Jean Piat alakította 1967-ben. Vagy – mert kortársaim – ezeket csak utólag látták, amikor már megszerették a 2003-as Lagardère lovagot, aminek a főszereplő, Bruno Wolkowitch az erőssége. Vagy épp Philippe de Broca könnyeden súlyos, humorosan kalandos, bámulatosan elegáns A púposát, 1997-ből, amelyben Daniel Auteuil és Vincent Perez gondoskodnak arról, hogy az olvasó elfelejthesse, hogyan lesz mindössze kétórás mozifilm egy négyszáz oldalas nagyregényből.

De ki is ez a Lagardère? Egy ízig-vérig romantikus, kalandos és hősies regény ízig-vérig romantikus, kalandos és hősies főszereplője: önzetlen, bátor, önfeláldozó, becsületes, kiváló kardvívó, és gyengéd szerelmes. Valódi lovag: még akkor is, amikor semmilyen címe és rangja sincs, csak a puszta kardja és a vakmerősége. Aki pedig kitalálta: Paul Féval (1816-1887) francia regényíró, Alexandre Dumas, Honoré de Balzac, Jules Verne és más nagy romantikus regényszerzők kortársa. Már 1841-es első regénye is azonnal sikert aratott, s több mint húsz kiadást ért meg. Élete során mintegy kétszáz művet írt, ezek közül több mint ötven romantikus történelmi regény volt kalandokkal, hősökkel és – hatalmas olvasótáborral. A fentebb említett regényszerzőknek nemcsak kortársa volt, de népszerűségében és olvasottságában is csak hozzájuk volt mérhető. Sőt, egyesek szerint 1865-ös La Vampire (A vámpírgrófnő) című regénye – más művek mellett – ihletője volt Bram Stoker Drakulájának is. Fia, ifjabb Paul Féval is íróvá lett: nálunk főleg a Dumas regényeihez írt, azóta szintén klasszikussá lett folytatásregényeiről ismeretes.

Azonban bármilyen ismert és elismert szerző volt Féval életében, ez sajnos nem akadályozta meg, hogy halála után – legalább is Franciaországon kívül – elfelejtsék. Jelentőségét egyetlen regény alapján nem tudom megítélni, de személyes véleményem, hogy ugyanolyan jól írt, mint Dumas, s A púpos van olyan örök történet, mint mondjuk A három testőr vagy A vasálarcos (nem véletlen az ezekhez hasonló filmes karrierje). Nálunk sajnos csakis ez a legnépszerűbb műve érhető el modern kiadásban is: először 1873-ban adták ki, frissebb fordításban először 1969-ben, majd másodjára 1988-ban. A magam részéről szívesebben olvasnék egy ennél is kevésbé avítt, modern magyar változatot, ám addig is mindenkinek ajánlom a regényt.

A púpos ugyanis egyesíti magában mindazt, amit a romantikus történelmi regényekben szeret az ember: nagyívű történelmi panorámát a háttérben, kalandos életutat befutó, érzelmekkel teli szereplőket az előtérben, gyilkosságot, árulást, párbajokat, menekülést, álruhás hősöket, bérgyilkosokat, gyászoló hölgyeket, nyomozást, sírrablást, bálokat és vásári jeleneteket. S mindennek a közepén ott a káprázatosan fiatal, gátlástalan és rettenthetetlen Lagardère, az alvilág lovagja, a Párizsi Fiú, aki csak reménykedik abban, hogy egyszer eltanulhatja Nevers hercegének híres cselvágását – no meg, hogy egyszer tényleg nemessé válhat. Azt azonban ő sem gondolta volna, hogy amikor elindul a végzete felé, egy keresztúton találja magát, egy kardpárbaj kellős közepén, kezében egy csecsemővel, a meggyilkolt Nevers herceg lányával. Mint ahogy azt sem tudja, hogy – ha majd felnő – ez a lány lesz élete szerelme… Addig azonban mindenáron meg kell védelmeznie, miközben a herceg titokzatos gyilkosát kutatja: az arctalan és névtelen valakit, aki kezén hordja a kardvágást, az árulás jelét...


A cikk az Ekultura.hu-n: Paul Féval: A púpos
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én