A huszadik században sok monumentális, irodalmi rangú, és – ahogy mondani szokás – megkerülhetetlen regény született. A Ditte, az ember lánya az egyik legvitatottabb ezek közül. Hatalmas léptékű társadalmi tabló, naturalista, mégis költői nyomortörténet, rendhagyó családregény, Dánia modern századfordulójának 1917 és 1921 között íródott, kimerítően részletes bemutatása. S emellett tragikus, drámai sorstörténet, egy dán asszony életének csendes, monoton, halk szavú, kétségbeejtő meséje.

Írója, Martin Andersen Nexö (Nexø) 1869-ben született Koppenhágában. Apja vidékről a városi nyomorba felmenekülő kőműves volt, német származású édesanyja tizenegy gyermeket szült. A rossz életkörülmények miatt gyerekként mindvégig tüdőbetegségben szenvedett, ennek ellenére kiskorától dolgozott: kőbányában és a földeken. Pályát választva igyekezett többé válni, mint amire nyomorúságos gyerekkora predesztinálta: tanított és újságcikkeket írt. Első kötete 1898-ban jelent meg, első regénye pedig a rákövetkező évben. 1905-ben kezdett hozzá nagy társadalmi regényciklusa megírásához, mely magyarul is olvasható. Beletartozik a Hódító Pelle, a korábban Szürke fény címen kiadott Ditte, a Vörös Morten és az Elveszett nemzedék című regény. Az író rokonszenvezett a szociáldemokratákkal és a harmincas években tagja lett a Dán Kommunista Pártnak. A háború alatt a megszálló németek üldözései elől a Szovjetunióba menekült, majd a háború után Kelet-Németországban telepedett le, Drezdában, ezzel is kinyilvánítva hitét a szocializmus jövőjében. Itt is halt meg 1954-ben. Társadalmi művei is szocialista meggyőződését őrzik: szokás úgy számon tartani, mint aki először szentelt realista nagyregényeket a modern munkásosztálynak. Nem csoda tehát, hogy sokan úgy vélik, nagyregényei felett eljárt az idő, hiszen azt az utópisztikus reményét (ha nem totális csődhöz vezető, kapitális tévedését) örökítik meg, hogy a Dittéhez hasonló, az élet és a társadalom által megnyomorított emberek csakis a működő szocializmusban, a beköszöntő kommunizmusban, a proletariátus győzelmével válthatják meg magukat a pusztulástól.

Thomas Mann azonban „a szív szocialistájának” nevezte az írót, s az hiszem, ez egészen mást fejez ki, mint korábban gondolni volt szokás. A legtöbb régi életrajz úgy értelmezi e jelzőt, mintha az arra világítana rá, milyen komoly szociális felelősséget érzett Nexö az iránt a társadalmi réteg iránt, melyből maga is kiemelkedett. A szív szocialistája nyilván még megdöbbentőbben, még hatásosabban tudja ábrázolni a bukottak és eltiportak világát. Ma azonban talán úgy is olvashatjuk Thomas Mann szavait, mint amelyek megfogalmazzák, miben volt más Nexö, mint nem egy marxista társadalomképpel felruházott, bátran és gátlástalan magabiztossággal tervező kommunista filozófus. Ha ugyanis elolvassuk a Dittét, nemcsak egy szimbolikus, megdöbbentő, mozgósító és kissé didaktikus történetet kapunk, hanem sok érzelmet is: olyasféle higgadt és sötét módon, ahogyan Émile Zola lépett át a romantikán a naturalizmusba a tizenkilencedik, vagy Móricz Zsigmond a huszadik században.

Ha megkérdeznének, kinek van a leginkább helye a nagy huszadik századi regényszerzők pantheonjában, biztosan nem Martin Andersen Nexöt nevezném meg elsőként. Regénye, a Ditte, az ember lánya azonban helyet követel magának a maradandó olvasmányok között. Érdemes megismerni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Martin Andersen Nexö: Ditte, az ember lánya
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én