Még egészen kicsi voltam, amikor először olvastam A Pendragon legendát. Nem csoda: ennél humorosabb, izgalmasabb és lebilincselőbb detektívtörténet talán nem is létezik a magyar irodalomban. Főszereplője, Bátky János, a kedves és tapasztalatlan, ám szuperművelt és elegáns budapesti fiatalember elég vagyonos ahhoz, hogy életét Angliában tengesse. Azt azonban maga sem gondolná, hogy amikor meghívást kap a nevezetes és ősi Pendragon-család könyvtárába, olyan eseményeket indít el, melyek egy misztikus, a korokon, a történelmen és az emberi életen és halálon is átívelő összeesküvéshez, gyönyörű és végzetes asszonyokhoz, megoldandó bűnügyekhez és egy titokzatos, ámde kísértetjárta családi kastélyhoz vezetik el… A kalandok és fordulatok szinte jobbak ebben a regényben, mint némely angolszász kortársában. Klasszikuskrimi-rajongóknak ugyanúgy ajánlott, mint az összeesküvés-elméletek lelkes hívőinek.

Később azonban ismét módomban állt újraolvasni a regényt, s természetesen arra is rá kellett jönnöm, hogy a sok misztikának és rémtörténetnek a fele sem igaz. Kezdtem érzékelni, hogy A Pendragon legenda nemcsak egy krimitörténet, de a klasszikus detektívregény teljes paródiája és parafrázisa is. Ettől kezdve élvezetemet leltem az angolszász detektívtörténet kliséinek kifordításában, a tipikus szereplők (bajba került ártatlanság, gazdag özvegy, ármánykodó ügyvéd) és a tipikus történetelemek (elátkozott kastély, misztikus sírlelet, ódon kéziratlap, rejtélyes felirat megfejtése, gyilkossági kísérletek) még tipikusabb, az olvasóra kikacsintós felhasználásán.

Még később azonban újabb felfedezést kellett tennem. Az ember ugyanis sok paródiát olvashat, mindenféle műfajban. Ám azok valami különös módon szoktak működni: egyrészt muszáj hozzájuk ismerni azt a művet vagy zsánert, amit kifiguráznak, másrészt ha az adott művet elfelejtik vagy az adott zsáner formát vált, a paródiák többé-kevésbé meg szoktak szűnni érdekesnek lenni. (Igaz, akad néhány kivétel, például Georges Ohnet A vasgyárosát igen kevesen ismerik ma már, ám Karinthy Frigyes A vasalógyárosán ma is halálra neveti, könnyezi, kacagja magát az olvasó.) Nos, A Pendragon legendával ez az érdektelenné válás egyáltalán nem történt meg. Pedig a klasszikus krimit sok szempontból elsodorta az idő: csak a nagymestereit olvassuk ma is, nekik viszont teljesen egyéni hangjuk van. Még inkább elvitték az évek a klasszikus krimik két világháború közti fordítását sok – rosszul lefordított, vagy eredetiben meghagyott – anglicizmusával, melyeket a művelt Szerb Antal olyan bájosan gúnyolt ki saját anglomán szövegében.

S hiába igaz, hogy ma is megszállottan rajongunk a titkos szervezetek még titkosabb bosszúi, a titkos templomokban elrejtett titokzatos üzenetek és a – mi tagadás – sosem létezett Rózsakeresztesek iránt. Ugyanis biztos, hogy A da Vinci-kód rajongói és hívői sosem fogadnának el etalonnak egy olyan írót, aki – amellett, hogy alaptörténetében nagyon is Dan Brownhoz és elődeihez hasonló módon játszik el az emberek titokmániákusságával és a történelem tényeivel – egyrészt magyar, másrészt pedig állandóan alkalmazza az elegáns és pazar iróniát, amit az összeesküvés-elméletes fikciós és áltörténelmi könyvek is egyként nélkülöznek…

Végül tehát oda jutottam, hogy sem annak nincs igaza, aki egyszerűen egy jól sikerült bűnügyi regényként szemléli A Pendragon legendát, sem pedig annak, aki puszta paródiaként olvassa. Sem annak, aki sznob gőggel bizonygatja, hogy benne abszolút nem a titokfejtés meséje a fontos, hiszen akkor vacak lektűr lenne, nem pedig igazi szépirodalom; sem annak, aki leleplezően arról ír, hogy a könyv egyszerűen egy túlelemzett krimiparódia, s talán nincs is ott a helye az Utas és a holdvilág vagy A világirodalom története mellett.

A Pendragon-legenda önmaga. Jó könyv, s sokaknak szól: annak, aki detektívsztorit keres, annak, aki értékálló olvasmányt, annak, aki paródiát, annak, aki iróniát, s annak is, aki meg akar hatódni az ember mulandóságán. A könyvek azonban örökek. A Pendragon legenda rá a bizonyíték.

A cikk az Ekultura.hu-n: Szerb Antal: A Pendragon legenda
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én 
A képeken: különböző kiadások borítói - a legújabbé, az én könyvemé, a jó kis Olcsó Könyvtáré, az 1944-es megváltoztatott címűé és az 1934-es elsőé.