Nemrég ezekkel a könyvekkel kapcsolódtam ki. Hol izgulva, hol intelligensen, hol nosztalgiázva, hol irigyelve a mai gyerekeket - egyszer meg csalódottan.

Yrsa Sigurđardóttir: Az utolsó rítus
Animus, 2007
Elég sokára talált rám ez a regény. Eredetileg ugyanis úgy gondoltam, nem érdekel. Azután meg hiába vágytam rá, már elérhetetlen volt mind a könyvtárban, mind a boltokban. Most, hogy végre sikerült elolvasni, elmondhatom, hogy egy igazi, jó kis skandináv krimit kaptam, sok izgalommal, jól kidolgozott cselekménnyel, érdekes és borzongatóan fura bűnüggyel, némi történelmi háttérrel a boszorkányságról és a Boszorkánypöröly című könyv skandináv történetéről. Olyan könyvet, amit nem vinnél magadra egy lakatlan szigetre a maximális tíz-hét-öt könyv egyikeként, de amit szívesen újraolvasol és amire jó érzéssel gondolsz vissza. Izgalmasan ábrázolta a látszólag már felnőtt, egyetemista, valójában viszont még védettségben élő gyerek-módra felelőtlen fiataloknak a sötét kultuszok és a misztika iránt érdeklődő, belterjes világát. Ugyanakkor mégis idegen és meglepő volt. A regény az 1963-as születésű izlandi írónő első felnőtteknek írt műve, amely már kiadásakor nagy sikert ért el, hiszen harminc nyelven jelent meg. Yrsa Sigurđardóttir azóta nemzetközileg ismert szerző lett, ennek ellenére még mindig építőmérnökként dolgozik. Főhősnője, Thóra Gudmundsdóttir talpraesett és bájos ügyvédnő és elvált feleség. Az utolsó rítus óta az írónő további nyolc regényt írt róla (minden évben egyet): gondolom, idén is várható egy újabb. Legnagyobb sajnálatomra azonban úgy tűnik, ez a sorozat a magyar olvasóknak nem tetszett annyira, mint más íróké, mivel a 2005-ös első regény 2007-es magyar kiadása óta nem jelent meg más nálunk Yrsa Sigurđardóttirtól. Én szívesen olvasnék még másik krimit is a tollából, mivel Az utolsó rítusban nagyon tetszett, hogyan sikerült a mai thrillerektől elvárt "brutális gyilkosság" fogalmát összeegyeztetnie a klasszikus örökség "egyetemi bűnesetek" témájával, megspékelve a skandináv krimikben már-már kötelező plusszal: elrontott családi életek, önző barátságok, gazdagság és szegénység ellentétének az ábrázolásával. És még humoros is volt. (Új fejlemények a szerzővel kapcsolatban három nap múlva.)

Jack McDewitt: Emlékmű a csillagokban
Metropolis Media, 2014
Szinte a kezdetektől nagy rajongója vagyok McDewitt Alex Benedict-sorozatának, ami elég furcsa. Ugyanis ha azt kellene elmondanom, miért szeretem az Alapítvány-könyveket, vagy Clarke Űrodüsszeiáit, akkor rengeteg kiérlelt érvet tudnék felsorakoztatni. Ha viszont a Benedict-széria iránti vonzódásomról kellene értelmesen beszélni, nehezen menne. Igaz, a harmadik könyv elolvasása után megpróbáltam megírni, mitől jók ezek a regények (A megtalált sci-fi), de a további három kötetre épp az nem volt egészen igaz, amit úgy dicsértem az első háromnál. Tény, hogy a hat történet világteremtő, gyors tempójú és izgalmas. Ám néha úgy érzem, túl sok bennük a teher a történet nagyságához mérten: túl sok a szereplő, túl sok a jövőbeli történelem és kultúra megidézése, túl sok a titkolózás ahhoz képest, végül mi (és mennyire eredeti) is lesz a nyomozás megoldása. Mostra pedig már tény, hogy a szerzőt egyre kevésbé érdekli az első könyvben még narrátor főszereplője, a régiségkereskedő-kalandor Alex Benedict, sokkal inkább a pilótájára, Chase Kolpath-ra koncentrálunk, aki viszont fele olyan érdekes karakter sincs, mint a munkaadója. (És ezt nem azért írom, mert nő vagyok, így féltékeny.) Így gondolom. Minden újraolvasásnál. És mégis, folyton újraolvasom ezeket a regényeket, élvezem, szeretem... Nos, az Emlékmű a csillagokban (nekem sokkal jobban tetsző angol címén Isten gépezetei), a frissen megjelent új McDewitt könyv furcsasága meg az, hogy mindenben más, mint a Született stratéga, a Polaris, az Elveszett kolónia, Az Ördög Szeme, az Echo és a Tűzmadár - vagyis az Alex Benedict-sorozat darabjai. Elgondolkodtatóbb. Lassabb. Koncentráltabb. Realistább. Kevesebb szereplőt mozgató. Nem az elképzelhetetlenül távoli jövőben, mindössze a 23. században játszódó. A más kultúrákkal, értelmes intelligenciákkal való kapcsolatfelvételt kevésbé kalandosan, inkább filozofikusan tárgyaló. Nehezebb olvasmány. De talán érdekesebb. Bár - biztos, ami biztos - a kiadó sietett ráírni, hogy a mű egy hétkötetes széria első darabja, a regény eredetileg önmagában állt: csak hat évvel később kezdte sorozattá változtatni a szerző. Nagyon reményteli indítás, kutatásról, felfedezésről, civilizációk születéséről és haláláról: kíváncsi leszek rá, milyen lesz majd újraolvasni. Mert most nagyon tetszett. Persze az is érdekel, mivel folytatódik majd a magyar McDewitt-kiadás: a 2001-es Deepsix, egy Priscilla Hutchnis könyv jön majd legközelebb, vagy az idén megjelenő hetedik Alex Benedict-könyv, a Coming Home? Akármelyik is: tetszeni fog...

Wayland Drew: Willow
Nitor, 1997
1988-ban mutatták be, de én csak néhány évvel később láttam először a Willow című fantasy kalandfilmet, amelyben Val Kilmer és Warwick Davis játszották a főszerepeket. A film az egyik első volt, amelyben a látvány különlegességét az Industrial Light and Magic nem mindennapi trükkjei biztosították. A világ jövőjét jelentő kis csecsemő hercegnő, a vörös frufrus Elora Danan, meg két védelmezője, a varázslással kísérletező, bátor és kedves nelwyn, Willow Ufgood, és a nagyszájú, remek harcos, Madmartigan történetét rongyosra néztem, s nemcsak azért, mert sárkány, manó, tündér, mágia és átok szerepelt benne. Hanem, mert a történet humora, a remek szereplők és a kiváló magyar szinkron kedvenc fantasy mesémmé tette a Willowt. (Az pedig különösen tetszett benne, hogy a nelwyneket, akik törpék, valóban törpék játszották. Warwick Davis korábban már a Csillagok háborújában is szerepelt, mint Wicket, a legaranyosabb endori ewok. De nincs egyedül, hisz a filmben rengeteg nagyon tehetséges, különleges arcú színésszel lehet találkozni, akik mind törpenövésűek.) Wayland Drew könyve a forgatókönyv regényváltozata. A magyar kiadás címlapján George Lucas és Bob Dolman neve is szerepel szerzőként, az igazság azonban az, hogy előbbitől az ötlet, utóbbitól pedig a film forgatókönyve származik - ami egyébként különleges módon sok helyen nem egyezik a regény történetével. Túl elég sok megkönyvesített filmen (lásd Könyv a filmből, film a könyvből), meglepett, hogy ebben a regényben az írónak nem volt muszáj szorosan követnie a film eseményeit. (Vagy talán azon ilyen sokat alakítottak az utolsó percben, amikor a könyv már a nyomdában volt?) Mindenesetre a regény azoknak is tetszhet, akik nem látták a filmet (létezik ilyen olvasó?), akik pedig jól ismerik, gyűjtögethetik az apró eltéréseket film és könyv között, és sok háttérinformációt is megtudhatnak a Willow világáról. Érdekesség, hogy a könyv utolsó soraiban ígéri, hogy a könyvnek lesz folytatása is ("vége az első résznek"), de ezt három okból is kár volt beleírni. A Shadow War-trilógia, amelynek a Willow előzménykötete, már más szerző, Chris Claremont műve. Sosem jelent meg végül magyarul. Ráadásul film sem készült belőle soha. Szóval meg lehet nyugodni, a Willow című könyv nem első kötet, hanem teljes értékű, érdekes, lezárt regény. Jó elolvasni.

Mán-Várhegyi Réka: Dóri és Marci nyomoz
Tessloff Babilon, 2014
Már eddig is sok mindent lehetett csinálni egy McDonald'sben az evésen kívül. Beszélgetni. Szülinapi zsúrt tartani. Netezni. Tanulni. Állásinterjún részt venni. Magánórákat adni. Olyan azonban még nem volt, hogy az ember itt vehessen magának könyvet. Eddig. Mostantól azonban a cég a gyerekek olvasásra nevelését is szívügyének tekinti, s mindjárt az első kampányában remek könyvet választott. (1) A Dóri és Marci nyomoz egy negyvennyolc oldalas, színes, lapozgatós, nyomozgatós mesekönyv, amelyet a Happy Meal menühöz lehet megvásárolni potom 390 Ft-ért, és - amit még én is nagyon élveztem, felnőtt fejjel. A kissé kényszerű kezdés - a két testvért hamarabb hazaengedik az iskolából, ám nem találják otthon a nagyszüleiket, akik így minden bizonnyal eltűntek - egy egész Budapesten keresztül folyó, mulatságos és érdekes hajtóvadászatba torkollik, ahol huszonkét állomáson keresztül kutathatunk az eltűnt nagymama és nagyapa után, hogy végül megtaláljuk őket. Vajon a postán vannak? Vagy a focipályán? Esetleg vásárolnak a szupermarketben? Minden fejezet után három választásunk van, merre is folytassuk utunkat, így járhatjuk körbe-körbe a könyvet és Budapestet. Nekem először egy huszas lapozgatást sikerült megvalósítanom (két duplázással), így jutottam el a történet egyik lehetséges végéhez. Három van ugyanis: ráadásul mind egyenrangú, nincs jobb és rosszabb. Közben sokat megtudhatunk a családról is (az anyuka tanár, az apuka tűzoltó), meg a dinókról, a világűrről, meg arról, hogy hol lehet biciklizni, hogyan kell megcímezni egy levelet, hogyan kell a metróban jegyet lyukasztani, hogyan kell felülni egy lóra, mióta használunk bevásárlókocsit, mi az a fantomkép, zoo-csemege, TAJ-kártya, stoplis cipő, targonca és tangó... - mivel a mesefejezetek mellett érdekes információk is olvashatók a képes oldalpárokon. A legjobbak azonban a képek, Timkó Bíbor részletes, meglepő, egyéni rajzai. Már ott megfogtak, amikor nagyapa hűlt helyén, a fotele karfájára támasztva felismertem egy Ulickaja-kötetet az órás címlapról (Odaadó hívetek, Surik). Nem tudom, milyen lesz a könyv húsz év múlva, amikor már más lesz a jegylyukasztó, a postabolt, a dízelvonat és a szakácskönyvdivat (mert az egyik lapon a polcon ott van a Joanne Harris-féle A francia konyha című alapmű is...), de azt hiszem, ugyanilyen jó marad. Addig pedig mulatságosan és bájosan rólunk szól, itt és most. Úgyhogy megyek is, mert még hiányzik bele pár matricám a huszonötből... (Bár a matricák nélkül is teljes a könyv, tényleg.)

Nemere István: Nincs idő meghalni
Athenaeum, 2014
Hosszas habozás után vettem kézbe a könyvet, egyetlen okból. Az Athenaeum Kiadó Friss magyar krimik sorozatának eddig minden darabját elolvastam és élveztem, nem akartam tehát, hogy - ha már idén egy Nemere-regényt is beválogattak - maradjon köztük olvasatlan. Bár tavalyi indulása óta a sorozat formát és köntöst cserélt (kisebb lett, kézbe illőbb, sokkal olcsóbb, hiszen Kovács Noémi ötszáz apró betűs oldalt kitevő könyve is csak 1990 Ft), mindeddig nagyon jó, európai színvonalú könyvek láttak benne napvilágot. Pataki Éva és Vajda Anikó színészek, politikusok és neonácik közé elvezető Hamlet halottja, Kovács Noémi rövid, ám annál lelkesítőbb Lélekölője, meg az idei folytatás, a terjedelmes, sok szálon futó, remek Gyilkos vágy, végül Sztanó László sötét hangulatú, s kissé túlbonyolított, ám izgalmas Sötét hajnala. Be kell valljam, meglepődtem, amikor idén egy Nemere István-krimit is kiadtak a sorozatban, de reméltem, hogy ezúttal egy jó könyvet olvashatok az elképzelhetetlenül termékeny írótól (akinek a Nincs idő meghalni a hatszázharminckettedik könyve, s 2014-ben is már a nyolcadik). Nos, teljes mértékben csalódnom kellett. És talán nem is a történet miatt, amely egy Budapesten, Brüsszelben, Ljubljanában meg egy kitalált jugoszláv utódállamka, Zlatarija fővárosában, Breznóban játszódik, és főleg lazán egymás után fűzött akciójelenetekből áll. Nem, a regény alapvetően amiatt rossz, ahogyan meg van írva. Illetve, ahogy nincs megírva. A szereplők jellemábrázolása felületes, a nyomozás története ellentmondásos, a sztori súlyozása egyenetlen, a tempója nagyon vegyes, a humora nem humoros, és végül: a könyv valójában nem magyar krimi. A fülszövegben nagy betűkkel kiemelt Budapesten ugyanis mindössze huszonnégy oldal játszódik, s aki elolvassa a könyvet, szerintem úgy fogja érezni, hogy ebből sem volt szükség, csak tizenháromra... A további kalandokban pedig nyugodtan szerepelhetne az amerikai John Smith is a magyar Lakos Donát helyett. Persze, nem kell velem egyet érteni. Mindenesetre problémáimat az alábbiakban egy lábjegyzetben is összefoglaltam: ez azonban csak azoknak ajánlott, akik már olvasták a könyvet, vagy nem kívánják elolvasni, mivel színtiszta spoiler. (2) A leírtaktól függetlenül remélem, a kiadó sorozata nemsokára további remek könyvekkel gazdagodik majd, s addig is mindenkinek még egyszer ajánlom a Gyilkos vágyat, mint a Nincs idő meghalni tökéletes, pozitív ellentét!

(1) Igazság szerint már korábban is lehetett ismeretterjesztő könyvet szerezni Happy Meallel, de nem magyarok által írt és rajzoltat, és nem nálunk.
(2) Hogy mi bajom Nemere egyébként rendkívül találó című kötetével? Leginkább minden.
Maga a bűntény izgalmasan kitaláltnak látszik: valaki egy brüsszeli bank bankárjait öli meg Budapesten, Ljubljanában és Brüsszelben is. Majd kiderül, a bankot megzsarolta egy bankellenes balkáni szervezet, a Zlatarija a bankok ellen, amely mindaddig ölni fog, míg meg nem kapja a százmillió euróját. Egy másik banknál már sikerrel is jártak. Lakos Donát magyar detektív hadnagy azért lesz a sorozatgyilkosságok főnyomozója, mert Budapesten történt az első eset.
Nos, ez máris elég légből kapott dolog, főleg, hogy az Europolnak keresztelt nemzetközi és befolyásos rendőrszervezetnek nálunk mindössze három tagja van: a főszereplőnk, Donát, egy semmilyen európai nyelvet rendesen nem beszélő alezredes és egy ügyetlen, fiatal, Vince nevű nyomozó, akit a könyv két dologgal jellemez. Az egyik, hogy "kun gyerek az Alföldről", a másik, hogy mivel tud olaszul, Vincenzónak becézik. Budapesten. Hűha. (Megjegyzem, egyikőjük sem azt csinálja, amivel a valódi Europol, vagyis az Európai Unió bűnüldöző hatóságának főleg elemzői, adatgyűjtő, koordináló, információt átadó munkát végző, valódi tagjai foglalkoznak.) A két személynek egyébként még annyi szerepe sincs a könyvben, amennyit Nemere megírt nekik: Vince tízoldalas szenvedése például, amelynek végén végül mégsem utazik el Zlatarijába, a teljesen felesleges helykitöltés szép példája.
Főszereplőnk, Lakos viszont utazik: elmegy az összes helyszínre, elbeszélget az ottani Europolosokkal (igaz, Hágába viszont pont nem megy el), majd végül (az 56. oldalon) megérkezik Zlatarijába, a kis kitalált országba. A regény további 192 oldala már ott játszódik. Ami a következő probléma. Ugyanis a Gyilkosságok a bankvilágban reklámszöveggel ellátott krimi innentől kezdve teljes fikcióvá válik, még annál is jobban, mint mondjuk Agatha Christie Herzoszlovákiát emlegető kalandregényei. Azok kilencven éve íródtak, egy brit gyarmatbirodalomban, amelynek a Balkán csak valami idegen és egzotikus hely volt. Plusz Angliában és nem Herzoszlovákiában játszódtak, hisz csak emlegették bennük azt a helyet. Ráadásul senki sem állította róluk, hogy akár a valóságról is szólhatnának... A Nemere-könyv viszont a gonosz bankokról szóló kikacsintásokkal próbálja megnyerni olvasói rokonszenvét, és sejtetni valamiféle valós összeesküvést, közben azonban nem Magyarországon játszódik, sőt, még csak nem is egy létező államban.
Egyébként is, ki venne komolyan egy brüsszeli bankot, amelyet Katalantarnak hívnak? A történet persze elmeséli, hogy alapítói a nevet találomra választották. Ez azonban nem vicces, inkább kínos magyarázatnak. Ahogy kínos az is, hogy a gyilkos fúvócsővel öl és kábít, Budapest, Brüsszel és Breznó utcáin járva kelve. Hogy miért? Igazából csak azért, hogy hangzatosabb legyen az eset: azt ugyanis senki sem magyarázza meg, miért vállalja a kockázatot, hogy dél-amerikai nyílmérget (igen, azt!) és nyílkilövő cigarettákat cipeljen át magával a vámon vagy a repülőtér biztonsági rendszerén, amikor olyan óvatos, hogy a festékszóróját viszont minden gyilkossághoz helyben veszi...
Ja igen, az is van neki. Ezzel hagyja ugyanis ott a gyilkosságok helyszínén a ZvB feliratot (értsd Zlatarya versus Banks). Bennem rögtön felmerült a kérdés, minek csinálja. Ha ugyanis a gyilkos célja a Katalantar Bank embereit fenyegetni, és zsarolásképp sokkolni őket a gyilkosságokkal, minek írja fel a falra a monogramot, hogy az Europol egy nap múlva a nyomában legyen? Ha nincs felirat, és csak a bank tud a neki szóló fenyegetésről, akkor csak a bank vezetői tudják értelmezni a gyilkosságokat, s rég fizetnek, mire a rendőrök megértenék az összefüggést az ügyek között. Lakos Donátban azonban nem merül fel semmi ilyen: buzgón ráveteti magát a nyomra és meg is fejti. Ő, egyedül. A helyszínelők ugyanis egyetlen gyilkossági helyszínen sem veszik észre a feliratot...
Másban viszont Lakos nemigen jeleskedik. Igaz, a többiek sem, így a magyar nyomozó kiélheti zsenialitását abban, hogy figyelmeztesse brüsszeli kollégáját, ha tudják a feltételezett gyilkos magasságát, egy szóban forgó repülő alacsonyabb utasait például kizárhatják a kutatásból. Vagy abban, hogy egy tipikus zsarolólevélről megállapítja, tipikus zsarolólevél. Vagy abban, hogy ha félhülyék követik, hófehér baseballsapkában, akkor rájuk veti magát. Vagy abban, hogy amikor magához tér, pár másodperc alatt rájön, egy robogó autóban van, és ki kellene szabadulnia onnan. Ugyanakkor hagyja, hogy kétszer is elrabolják, fegyvertelen, amikor két alkalommal is rálőnek (egy másik balfék teszi, aki úgy látszik, képtelen közvetlen közelről arcon lőni valakit, ehelyett a golyó mindkétszer Donát füle mellett süvít el), olyan áruló jelekből sem jön rá, ki és miért lehet besúgó a környezetében, amit én azonnal megértettem, s még amikor segítőtársat keres magának, is majdnem belesétál egy fegyverbe. A telefonja sosincs bekapcsolva, holott azzal fogolyként is megadhatná a helyzetét, tájékozódni papírtérképről próbál és nem a mobilja segítségével, e-mailt a szállodából küld, és szomorú amiatt, hogy a hivatal csak másnap kapja meg - ahelyett, hogy a mobiljáról írna az alezredese mobiljára...
Ami problémás még Lakossal, két dolog: az érzelmei és a viszonya a nőkhöz. Egyrészt mélységesen megveti az egész balkáni országot: ahogy a narrátor is. Egy idő után meguntam számolni a "persze, ez a Balkán" típusú kiszólásokat, amelyekkel egyébként az író (talán) nemcsak a tőlünk délebbre lévő országok iránti ellenszenvet próbálta kifejezni, de egyúttal azt is elérte, hogy egy kilencvenes években játszódó krimit írhasson, na jó, mobilokkal és e-mailekkel. Az elmaradott Breznóban (közbevetés: iszonyú zavaró névválasztás, hiszen létezik egy valódi Brezno, az egykori magyar Breznóbánya, pont nem a Balkánon, hanem a Felvidéken) ugyanis a rendőrségnek nemigen vannak extra kütyüi, a mobilnak is örülni kell, a számítógépek rosszul működnek, a rendőrök megvesztegethetők, még a rendőrség előtt sincsenek kamerák, a gyanúsított lakásában nincs telefon, no meg amúgy sem lehetne lehallgatni... Így azután a regénynek alig kell olyan kihívást vállalnia, ami összefüggne modern és erősen technicizált világunkkal.
De így is sokszor kilóg a lóláb: Lakos például öltönyben megy a diszkóba (igaz, az író először éjszakai mulatónak nevezi, de benne diszkófényekre diszkózene szól), miközben a partnernője farmerban. Ezután fura, hogy Donát lenézi az általa végül letartóztatott, fehér öltönyben a diszkóban megjelenő bűnözőt. ("Még jó, hogy nincs makkos cipője." - gondolja a férfiról lenézően - csak sajnos én meg róla gondolom ugyanezt...) Hasonló, hogy Norina piros ajkakkal csábít, és a könyvben csókok csattannak. Vagy hogy Donát elmegy egy plázába (biztosan ez az egyetlen a fővárosban, gondolja lenézően), ahol viszont nem üzletek vannak, hanem osztályok: az egyik emeleten a játék- és a konyhafelszerelés, a másikon a ruházat... Azért azt hiszem, nagyáruházról már a jugoszláv utódállamokban is hallottak, ha meg Donát a plázát összekeveri az áruházzal, nekem van meg róla a véleményem. Az is érdekes, ahogy egyszerre két egymás melletti géppel keres a neten, pedig ez még otthon, Magyarországon történik: nem ám, hogy nyitna két böngészőlapot. Talán mi is elmaradottak vagyunk?
Ennyit a megvetésről, jöhetnek a nők: vagyis a helyi rendőrhadnagy, Norina. Akivel Donát a harmadik napon lefekszik, a hatodik nap pedig, zárásként összeköltözik. Az, hogy közben, még az első szeretkezésük napján, a lány elárulja őt, és feladja az ellenségnek, láthatóan nem zavarja. Ahogy az sem, hogy ő maga tíz napja szakított az előző szerelmével (akiben csalódott, mert a huszonkét éves lány nem volt hozzá, a harminckét éves Donáthoz, elég érett, ó...). Igaz, Norina javára felhozható, hogy megzsarolják, az anyja életével. Ezzel azonban a regény se pro-se kontra nem foglalkozik. Donátot teljesen hidegen hagyja: amikor utolsó elrablásakor hallja, ahogy kiadják a parancsot az idős hölgy megölésére, nemhogy nem menti meg, de eszébe se jut megpróbálni. Az anyát végül tényleg lelövik a gonoszok, de ez Norinát sem zavarja abban, hogy hét sor alatt napirendre térjen a dolog felett. Naná, hozzá akar menni Donáthoz. Aki helyett közben egyébként gyakorlatilag megölte a főgonoszt. De akkor miért is kellett a nyomozó?
És ahogy ez a dolog nincs kidolgozva egy cseppet sem, sem erkölcsileg, sem a hihetőségre figyelve, úgy más sem. A regényben például létezik egy zlatar nyelv, ami azonban tört szerbre és horvátra emlékeztet, és nem is igen használják. Donát mindent megért, mert tud oroszul, ami szép tőle, amikor úgy utálja a keletet és a Balkánt, plusz már akkor járt iskolába, amikor nálunk már nem tanítottak oroszt. Vajon miért tanulta meg mégis? Az sem derül ki, miért kick-boxol, de akrobatikus rúgásai, amelyekkel verekszik, leginkább a fiatal Jean-Claude Van Damme-ot idézik. És van itt minden, ami az amerikai krimikből ismerős közhely: tükörüveg a kihallgatószobában, Kajmán-szigeteken vezetett bankszámla, vizespohár az ablakpárkányra és szék a szállodai szoba kilincse alá, a behatolók ellen, titokzatos besurranó, aki olcsó parfümszagot hagy maga után - és közben ironikusnak szánt kiszólások arról, mi és hogy szokott történni a tévés krimikben és a krimifilmekben... Hát igen, a rosszabbakban pont ez, pont így. Aki a regényt írta, sok tévés krimit látott.
De ez kevés ahhoz, hogy egy jó könyv szülessen. Főleg, egy jó magyar krimi. Talán majd legközelebb.