2014. augusztus 10., vasárnap
Ügynök. Egyesek szerint ahogy a Stasival terhelt NDK-nak, úgy a Kádár-korszaknak is ő kell, hogy szimbolikus figurájává váljék. Ő a beszervezett, akit kényszerítéssel vagy állítólagos hazafias alapon magához kötött egy olyan hivatal, amely elől elmenekülni nem lehet, hiszen dossziét vezet rólad, ha az ellenségének tart, és akkor is, ha nekik dolgozol; megfigyel, ha gyanús vagy, és ha már rég nem vagy gyanús (akkor csak biztos, ami biztos alapon); bármikor bármilyen kreált ügybe bevon; s ha úgy érzed, megszabadultál tőle, az csak áldott tudatlanságodnak köszönhető, mert ott van és figyel... S az ő megbízásából figyel a barátod, a feleséged, a gyerekkori játszótársad, a munkatárs a szemben lévő íróasztaltól és az üdülőportás a nyaraláson. Mert mind ügynökök. Bár nyilvánvalóan egészen másról szól eredetileg, ezt a hangulatot elképesztően foglalja össze József Attila a Levegőt! című versben: "Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktákba irják, miről álmodoztam / s azt is, ki érti meg. / És nem sejthetem, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg." Vajon hol késett a szabadság és a rend, amiről a költő 1935-ben álmodott?
Az ügynök kulcsfigurává növesztése azonban csalóka is lehet. Mert bármennyire is lebilincselő az egyéni történetek sorozata az életekkel megzsarolt megvesztegethetet-lenektől, a készséges és odaadó parancsteljesítőkön át azokig, akik lelkiismeretüket azzal nyugtatták, hogy egy magasabb rendű célért, egy elérendő jövőért árulják el a jelent, vagy hogy képesek úgy munkálkodni besúgóként, hogy azzal valójában senkinek sem ártanak - mindez el is takarhatja a lényeget. Egyrészt az állambiztonságot, egy szervezetet, amelynek buzgó, és néhány esetben kiemelkedően tehetséges tagjai, tisztjei (akiket néha szintén ügynöknek hív a köznyelv) "tartották" és instruálták az ügynökeiket: vagyis nem kétséges, jóval nagyobb volt a felelősségük, mint egy-egy ügynöké. Másrészt a pártot és államhatalmat (mely szépen összefonódott), amely az egész rendszert és szervezetet fenntartotta, utasította és visszafogta, bürokratizálta, mégis támaszkodott rá, s manipulálta, úgy hogy az is manipuláljon egy egész országot: vagyis a legnagyobb felelősséget vállalta. Harmadrészt meg a "többieket", azokat az embereket, akik - valami csoda folytán - szép békésen vészelték át a Kádár-korszakat, különös tekintettel annak gyarapodó, professzionálisan kompromisszumot kötő hatvanas és hetvenes éveire, és akiknek fogalmuk sem volt minderről. 
Igencsak bonyolult kép: megterhelve ráadásul élénk közéleti érdeklődéssel (ha XY politikusról vagy rokonáról kiderül, hogy ügynök, az hónapokig tartó bulvárhír lesz történelmi tény helyett, ha nem derül ki, ellenfeleinek politikai vastartaléka lehet az értesülés), váratlan rokonszenv-ellenszenvhullámokkal (hisz amikor valakiről kiderül, hogy ügynök volt, egyesek mentegetik, mások hazaárulózzák, van, aki pert indít a leleplezés miatt, és van aki, bűnbánatot tart, a média közönsége pedig lelkesen figyel és kitárgyal félinformációkat és vadidegeneket), irattitkosításokkal (az állambiztonsági anyag jelentős megszorításokkal kutatható, amelyeket egyesek vitatnak) és a lényeg szem elől tévesztésével.
Hogy mi az ügynök-állambiztonság-kérdés igazi lényege, nem nekem kell megmondanom. De abban biztos vagyok, hogy nem egyes emberek lejáratása, szenzációs leleplezése lenne, a kor teljes ismerete és megértése, illetve az adott ügyben szintén részt vállaló más szereplők (más ügynökök, tartótisztek stb.) bemutatása nélkül. Teljesen egyetértek azzal, hogy a közszereplőknek szembe kell nézni a múltjukkal akkor is, ha abba az állambiztonsággal való valamilyen együttműködés is beletartozik. Emellett viszont az is lényeges számomra, hogy a kutatások alkalmával előkerülő ügynöknevek és névsorok nem proskripciós listák, hanem - bármilyen képmutatóan is hangzik elsőre - a kor mélyebb megértését kell, hogy szolgálják. Önmagunk megértését is, meg Magyarország történelméét is. Határozottan visszatetsző számomra, amikor olyanok törnek pálcát egy-egy leleplezett felett, akik közben maguk is leleplezéstől retteghetnek. Fontosnak tartom viszont, hogy akit sérelem ért, biztos lehessen benne, ki miatt történt ez végső soron. De csak végső soron, elsősorban ugyanis egy felelős nevezhető meg: a rendszer.
Az ügynök csak a Kádár-rendszer része. Nem menthető fel a felelősség alól, de a kor terméke. A korral pedig mindenkinek szembe kell néznie: az olyan szerencséseknek is, akik később születtek és nem éltek benne. És azoknak is, akik úgy tesznek, mintha nem éltek volna benne. Ezt a szembenézést segítheti többek közt az alábbi négy könyv is. Mindet nagy élvezettel olvastam - és ajánlom mindenkinek, akit érdekel a korszak vagy a kérdés.
Corvina - 1956-os Intézet, 2008
Meglehetősen sokáig kellett üldöznöm a könyvet, mire végre kezembe vehettem egy saját példányt, de nagyon megérte. A meglehetősen bután kiadott (ólomnehéz papírra nyolcas betűtípussal szedett, vaskos kemény kötéses) könyv (amelynek a tartalomjegyzékéből a Bevezetés állításával ellentétben kimaradtak az egyes fejezetek szerzőjelzései, így nem lehet tudni, melyiket ki írta) igazi kincs. Így innentől kezdve csak a pozitívumaival foglalkoznék. Először is, enciklopédikus összefoglalását adja a Kádár-kori politikai rendőrség felépítésének, működésének és működtetésének. Bemutatja, mennyire nem igaz az a Rákosi-korszakból kiinduló feltételezés, hogy 1956-89 között is állam volt az államban az állambiztonság hivatala. Ehelyett részletes bizonyítását olvashatjuk annak, hogy ez a hatalmas, bürokratikus monstrummá vált szervezet nagyon is alá volt rendelve a pártnak: ami nem menti fel őket, viszont rámutat arra, hogy a felelősséget egyetlen korabeli vezető és döntéshozó sem háríthatja át a titokzatos és mindenható állambiztonságra... Ugyanakkor megismerkedhetünk azokkal a parancsnokokkal és hivatalvezetőkkel, akik ezt a mindennek ellenére óriási hatalommal rendelkező szervezetet vezették, kiépítették és meg-megújították. Olvashatunk az állambiztonsági munka módszereiről (lehallgatás, megfigyelés, bomlasztás és a többi), az ügynökhálózat kiépítéséről, fenntartásáról, az ügynök-lét mibenlétéről, sőt, arról is, milyen volt Kádár János viszonya saját rendszere állambiztonságához. Ha pedig mindez nem volna elég érdekes, a könyv második fele példatanulmányok és -esetek gyűjteménye, melyek segítségével megismerhetjük a katolikus egyház megtörésének, a szélsőbaloldalinak, jobboldalinak, illetve ellenzékinek minősített csoportok bomlasztásának vagy felőrlésének, a kulturális élet megfigyelésének vagy éppen a március 15-tel kapcsolatos törekvések elfojtásának módozatait. Számomra különösen érdekes volt a Feledy-dossziéról (vagyis Kiszely István ügynökké tételéről és ügynöki munkásságáról), a Szálasi elvbarátjából zavaros fejű világmegváltóvá váló Málnási Ödön levelezésének megfigyeléséről, illetve a pécsi Dialógus-ügyről írt fejezet. De az egész kötetről elmondható, hogy szerzői - a rengeteg izgalmas, forráskutatáson alapuló, és lebilincselően megírt eset és történet mellett - igencsak megfontolandó módon viszonyulnak felelősség és ügynöklét kérdéseihez. Nehéz könyv, de nem nehéz olvasmány: érdemes vele megismerkedni.
Szerkesztette: Ungváry Krisztián
1956-os Intézet Alapítvány - Jaffa, 2013
A tanulmánygyűjtemény teljesen friss kiadás: nagyon jól olvasható, jó szedésű, könnyű, kemény kötéses kiadás. Bár talán nem ideális nyári olvasmány, legnagyobb részét nyaralás közben olvastam el: ez talán igazolhatja, hogy nemcsak kutatóknak és szakirodalomra vadászóknak, de mindenkinek érdekes lehet, akit egy kicsit is érdekel az állambiztonság működése. A remekül megírt tanulmányok szerzői, Ungváry Krisztián, Molnár János, Tabajdi Gábor, Szécsényi András, Kerepeszki Róbert, Lénárt András és Paksa Rudolf tökéletesen felosztották maguk közt a szocialista rendszer képviselői által jobboldalinak elnevezett, ám egymástól markánsan különböző csoportosulások témáit, így részletesen olvashatunk a kisgazdapártiak és a kereszténydemokraták, az egykori turulisták és rongyos gárdisták, a jobboldalinak tűnő egyetemi szervezkedések, valamint az egykori nyilasok elleni intézkedésekről és a velük kapcsolatos esetekről. Egyes tanulmányok a Rákosi- és a Kádár-korszakon is átívelnek, míg mások csak az 1956 előtti időszakkal foglalkoznak. Mégis elmondható, hogy - a kötetet szerkesztő Ungváry Krisztián remek áttekintő tanulmányának is köszönhetően - a könyvből a teljes 1945-89 közötti "jobboldalról" képet nyerhetünk. Ami már csak azért is izgalmas, mert amit a korban jobboldalinak neveztek, olyan sokféle volt, hogy talán ezért is nem igazán született a témáról a Búvópatakokhoz hasonló összefoglaló munka. Ugyanis a gyűjteményt - annak ellenére, hogy több tanulmány olyan kérdésekkel zárul, amelyek megválaszolása további kutatásokat igényel és feltételez - egyfajta enciklopédikusság is jellemzi: fogalmait igyekszik definiálni, anyagát rendszerezni. Egyes fejezetekben a téma áttekintése után példatörténetként kimelt esetek olvashatók, más tanulmányok inkább statisztikai eszközöket alkalmaznak. A kirajzolódó kép azonban mindig teljes és érdekes. Elszomorító az az érzéketlenség és hozzánemértés, amellyel bizonyos időszakokban a kérdéshez viszonyultak: így például Matheovits Ferenc Demokrata Néppártba tartozó képviselő 1964-es ügyében jól bebizonyosodott, hogy konspirált ügyét olyan állambizonsági tisztek készítették elő, akiknek egyszerűen semmiféle történelmi és eszmei ismeretük nem volt a félmúltról - így egyszerűen képtelenek voltak felfogni áldozatuk háború alatti, koalíciós időkbeli és Rákosi-korszaki tevékenységét. Megdöbbentő, mennyire szem elől tévesztették a lényeget a pártállami szövegeken felnőtt hatalomgyakorlók: néha a Horthy Miklós katonája vagyok eldalolása, vagy némi Trianonnal kapcsolatos sóhajtozás is bűn volt a szemükben, máskor tömeggyilkos nyilast nem találtak meg, mert az illető épp átment a szomszédba... Néha valódi szervezkedés mellett elmentek, más ártatlanokra viszont egy érettségi találkozó miatt is szervezkedést bizonyítottak rá. S az is hihetetlen, hogyan "nyúlkált bele" a felső vezetés az állambiztonság munkájába: míg egyeseket "kimentett", holott a politikai rendőrségnek csinos gyűjteménye volt az illetőkről koncepciója bizonyításához, másokra minden alap nélkül felhívta a figyelmet, és ügyet "csináltatott" nekik. Mivel mindannak, ami jobboldal címen létezett és nem létezett 1945-89 között, fontos szerepe lett a rendszerváltáskor, a jelenkor iránt érdeklődőknek is izgalmas lehet a könyv. Nekem mindenesetre nagyon tetszett.
Corvina - Nagy Imre Alapítvány, 2013
Gál Éva 1928-ban született. 1971-től a BTM tudományos munkatársa, várostörténészként és társadalomtörténészként dolgozott és publikált. 1980-ban elnyerte a történettudományok kandidátusa címet. De hogy vajon miért jelentetett meg a kétezres években cikkeket és írt könyvet a Kádár-korszak állambiztonságáról? A válasz akkor lesz nyilvánvaló, ha az ember tudja, hogy a könyv szerzőjének asszonyneve: Litván Györgyné. 1957-59 között folytattak nyomozást és eszközöltek letartóztatásokat az alcím említette budapesti tudósok és tanárok körében az úgynevezett Hungaricus-ügyben. Az ügy Fekete Sándor újságíró álnevéről nyerte elnevezését, melyen 1956-tal foglalkozó röpiratát publikálta. A röpirat miatt 1958-ban nemcsak a szerzőt, de barátait is letartóztatták, gyakorlatilag mindazokat, akik olvasták és megbeszélték a röpiratot: köztük Litván Györgyöt. Majd másokat is őrizetbe vettek, például Mérei Ferenc pszichológust, aki még csak nem is látta az irományt. S megkezdődött egy fáradságos munkával megkonstruált per előkészítése, amelyben a "Mérei-csoportot" maguk a kihallgatók és vizsgálók alkották meg, s azon fáradoztak, hogy lehallgatással, zsarolással, fogdaügynökök foglalkoztatásával és minden más módon elérjék, hogy a csoport tényleg csoportnak lássa magát, az ellenzéki értelmiségiek ellenforradalmi szervezetének, és bevallja, amit - sosem követett el. Bár 1959-ben a csoport tagjait súlyos börtönbüntetést kaptak (Méreit tíz, Fekete Sándort kilenc, Litván Györgyöt hat évre ítélték), a résztvevők nem törtek meg. Nemes Lívia pszichológus például, akit az utcán kaptak el és titkos helyre szállították, hogy egy napon keresztül gyötörjék azzal, ha besúgójukká válik, szabadon engedik, nem volt hajlandó az állambiztonságnak dolgozni. Öt év börtönt kapott. A legtöbben az 1963-as amnesztiával kiszabadultak, de pályájuk jó időre megtört: a megszilárdulni akaró Kádár-rendszer példa statuálására használta fel őket úgy, hogy cinikusan tudta, semmi sem igaz abból, amivel vádolják őket. Perüket az a Vida Ferenc folytatta le, aki 1958-ban a Nagy Imre-per bírája volt. Gál Éva kutatása abból a szubjektív érdeklődésből indult, hogy feleségként kíváncsi volt rá, mi és hogyan történt férjének a perében, ügyében. Mindebből azonban abszolút objektív és szakszerű eredmény született: tanulmánysorozat, majd a jelen kötet, amely már túl is nyúlik a - három remek fejezetben ismertetett - Mérei-ügyön. Megtudhatjuk például, hogyan érte el az állambiztonság, hogy mindenki ügynöknek, besúgónak tartsa a nemzetközi hírnevű Szalai Sándor szociológust: ha már letartóztatni sem politikai, sem gazdasági, sem egyéb bűncselekmény miatt nem tudták, legalább egyik munkatársával, ügynökükkel elhíresztelték róla az álhírt, besúgó. Volt, aki az erről szóló tanulmány 2010-es, s volt, aki a jelen könyv 2013-as megjelenéséig biztos volt benne, hogy Szalai (aki 1983-ban hunyt el) róla is jelentett: holott soha életében nem volt ügynök... És még sok más efféle dologról olvashatunk: beszervezésről, álhírekről, dekonspirációról, külföldiek megfigyeléséről - egy olyan világról, ahol akkor is megfigyelnek, ha semmi szükség rá, és ahol annyira szeretik a munkájukat, hogy ha parancsot kapnak egy személy anyagának selejtezésére, esetleg akkor is csak átsorolják, de megtartják: hátha jó lesz még. Abszolút hiánypótló a kötet: a rendszernek olyan arcát mutatja be izgalmasan és részletesen, amely eddig így ismeretlen volt.
Szerkesztette: Horváth Sándor
Libri, 2014
Ha már annyira érdekelt az ügynöktéma, ki nem hagytam volta ezt a tematikus tanulmánygyűjteményt. Hiszen épp azzal foglalkozik, amiről a fentiekben szó volt: mi is az az ügynök; szimbólum-e, tettes-e vagy áldozat; mekkora a felelőssége; mennyi ügynök is létezett Magyarországon; hogyan kellene kezelni az ügynökügyeket és más ügynökkérdéssel küzdő országok hogyan kezelik; végül: egyáltalán kellene-e ügynökkérdést csinálni, nem kellene-e egészen másképpen kutatni az ügynökaktákat, mint eddig. Jó kis kérdések. A kötet első felében Horváth Sándor, Gyáni Gábor és Rainer M. János igyekeznek definiálni, mi is az az ügynök. Majd Gyarmati Györgynek, az ÁBTL igazgatójának és Ungváry Krisztiánnak a tanulmányai vitáznak egymással arról, jól vagy rosszul hozzáférhetők a magyar ügynökakták és állambiztonsági iratok, s hogyan is kellene kutatni őket. Végül Takács Tibor izgalmas tanulmánya következik, amely az ügynökhálózat társadalomtörténeti kutatásának új szempontjait veti fel. Ezután következik a kötet zárványa, a könyv a könyvben. A következő hat tanulmányból ugyanis csak egynek van magyar vonatkozása: Baráth Magdolna A szovjetek magyarországi emberei címmel azirányban tapogatózik, miért, mikor, mennyit is szóltak bele a magyar államvédelem munkájába a szovjetek. Itt csak tapogatózni lehet, mivel a szerző saját könyvében is feldolgozott szovjet anyag sokszorosa még mindig nem kutatható. A többi öt tanulmány azonban arról számol be, mit kezdtek a franciák, a németek, a lengyelek, a románok, a bolgárok, a csehek és a szlovákok a saját állambiztonsági irataikkal. Végül a könyv harmadik egysége új szempontú kutatásokat tartalmaz. Müller Rolf a fényképek szerepét mutatja be a politikai rendőrség munkájában és a múlt megismerésében. Kovai Melinda izgalmas tanulmánya egy pszichiátriai jelentéssel foglalkozik: főszereplője, egy magyar báró azzal jelentkezett Lipótmezőn 1957-ben, hogy egy állambiztonsági tisztnő van a fejében és tanácsokat ad neki. Mitől következhetett be a probléma, s mit kezdett ezzel egy magyar orvos 1957-ben? Kiderül a könyvből. Ahogy az is, milyen módon figyelték meg Mindszentyt, míg Bécsben élt, hogyan működött a román elhárítás, hogyan bomlasztották fel a Beatrice együttest, vagy épp hogyan valósította meg magát egy rossz író jó ügynökként. A fejezetből feltétlenül megemlítendő Pető Andrea tanulmánya, amely azt mutatja be, milyen kis szerep jutott a nőknek az állambiztonság berkeiben, és Tabajdi Gábor írása, amely az állambiztonság tereivel, helyszíneivel foglalkozik. Az egész könyvet élvezet volt olvasni, de aki csak egy-két tanulmányt olvas el, az is élvezni fogja.
A bejegyzés elején Az ügynök élete című 2004-es dokumentumfilm kockái láthatók. Papp Gábor Zsigmond a BM által belső használatra készített többszáz oktatófilmből állította össze anyagát: benne az ügynök, aki él, természetesen az állambiztonság embere, a tartótiszt, a házkutató stb. Vagyis nem maga a beszervezett. Mégis ideillőnek éreztem a képeket.
