Árnyorgyilkos-tilógia. Elég őrült szó. Ezúttal azt kell mondjam, angolul jobb volt az elnevezés: ott a sorozatot egyszerűen Shadow Sagának hívják. De akármi is legyen a neve, megnyerte a szívemet. Az Árny fia és a folytatás, Az Árny csábítása könyvespolcom gyakran újraolvasott darabja lesz, ebben biztos vagyok. S persze alig várom a befejező kötetet, amely - talán - Az Árny mestere címen várható, egyszer majd. Pedig két éve még csak nem is hallottam Jon Sprunkról.

Az amerikai író 1992-ben végzett a Lock Haven Egyetemen és azonnal megírta első fantasy regényét. Nos, ez nem Az Árny fia volt... Hosszú időnek kellett eltelnie, mire 2003-ban végre megjelenhetett a szerző első kisprózája (melyet azóta további öt követett), s míg 2010-ben napvilágot láthatott az első, kiadásra méltó bemutatkozó regénye, az első Árny-történet. Azóta azonban ez az első könyv trilógiává bővült, sőt, egy negyedik, Blood and Iron című könyve is megjelent Sprunknak az idén. Az Árny fiát 2010-ben döntösként jelölték a Crompton Cook sci-fi-fantasy díjra, bár végül nem nyert. Szintén jelölték a David Gemmel-díjra.

Ezek után érdekes, hogy magyarul ugyan Az Árny fiáról rengeteget lehet olvasni a neten: de szinte kivétel nélkül bődületesen rosszakat. Miután megvettem a könyvet, végigélveztem és pár óra alatt befejeztem, utólag rájöttem - én erről már olvastam véleményeket. És hatásukra (akkor) sznobul meg is állapítottam, hogy ebben a könyvben nyilván egy jó van, a borítója. Amikor viszont (most) véletlenül újra a kezembe került a regény, beleolvastam az elejébe és azonnal megtetszett, úgy, hogy meg is vettem, egyszerűen nem ugrott be azonnal, hogy ez volt az, amiről annyi rosszat leírtak. Újra kikeresve egy pár jellemzést, úgy érzem, mintha mi két különböző regényt olvastunk volna... Mások szerint ugyanis Az Árny fia cselekménye közhelyes, túl gyors ütemű és túl könnyed, háttérvilága nincs kidolgozva, nem szippant be, nem vonz, és alig derül ki róla valami, a szereplői kidolgozatlanok és sablonos jellemek, a nyelve pedig nem elég szép.

Ha viszont valaki engem kérdezne, egészen mást mondanék. Kezdeném azzal, hogy boldog voltam, hogy olvashatok egy olyan fantasyt, amelyet nemzetségtáblák, időrendi táblázatok, kitalált nyelvi szójegyzékek és a több száz szereplő felsorolása nélkül, önmagában is meg lehet érteni. Egy olyan fantasyt, ami nem túl hosszú és nem túl rövid, amely kevés szereplőre koncentrál, de azokat aztán nagyon meg lehet benne szeretni vagy gyűlölni. Olyan történetet, amelynek a szereplői a tizenkilencedik századi romantika elveinek megfelelően ördögien gonoszak vagy izgalmasan és vívódóan jók. A történetet bonyolultnak, csavarosnak és sötétnek éreztem, a harci jelenetek lekötöttek, az egészet képtelen voltam odahagyni olvasás közben, mindenhová vittem magammal. Végül a regény nyelve lenyűgözött: amiért - mivel angolul nem olvastam - nem John Sprunknak, hanem a remek fordítónak, Galamb Zoltánnak jár a köszönet, aki még ismer olyan jó kis szavakat, mint hűsláda, bikacsök, kurvapecér, tonzúra, derékalj, kupa, kockavetés és salétromcsík...

A könyv főszereplője, Caim bérgyilkos - legalább is a történet kezdetén. Legutolsó munkájával azonban csapdába csalják: valaki más végez kijelölt áldozatával, akiről az is kiderül, hogy sosem követte el azokat a gaztetteket, amelyek miatt állítólag felbérelték a megölésére Caimot. Miután közvetlen megbízóját is elteszik láb alól, Caimnak rá kell jönnie, olyan politikai játszmákba keveredett, amelyekről eddig fogalma sem volt, s ha meg akar menekülni, csak magára számíthat. No meg egy mások számára láthatatlan szellemlányra, Kitre, aki gyerekkora óta kíséri, és utolsó célpontja kezdetben igen idegesítő és gyanakvó lányára, Zefire, aki megmenti az életét. De vajon kik állnak az összeesküvés mögött? És mi köze mindennek Caim szüleinek meggyilkolásához?

Nagyon tetszett Caim figurája: nem a fantasykban megszokott "orgyilkos, mert ez a foglalkozása"-típusú hős volt. Ehelyett valaki, aki ugyan kiválóan öl, de minden gyilkossága előtt elhiteti magával, hogy afféle igazságosztó Robin Hood, aki csak olyanokkal végez, akik velejükig gonoszak és megérdemlik a halált. Persze amikor rájön, hogy legalább egy esetben manipulálták, ez a kényelmes érvelés lehetetlenné válik. Megszerettem a nemeslány Zefit is, aki kezdetben ugyan rendkívül kellemetlen, sikítozós, borsószemhercegnős társasága volt az üldözött Caimnak, később azonban felnőtt a történelmi szerepéhez. Külön tetszett, hogy Caim és Zefi nem feküdtek le valahol a könyv közepén, menekülés közben, ami egy szerelmes romantika szintjére süllyesztette volna kettejük kapcsolatának ábrázolását. Ehelyett a történet végig kalandos és komolyan vehető maradt.

A politikai cselszövésekben, a titkok utáni nyomozásban, a harci jelenetekben igazán nagy kedvem leltem. Az első regény tökéletesen és maradéktalanul lezárult (ami előnyös, hisz magyarul a leghűségesebb olvasóknak két egész évet kellett várniuk a folytatásra), ennek ellenére épp elég titok és furcsaság maradt a következő kötetekre is. Az Árny csábításáról még kevesebbet szeretnék elárulni, mert valódi folytatás, vagyis aki Az Árny fiával szeretné kezdeni az olvasást, jó, ha semmit sem tud arról, hogy alakul a szereplők sorsa a második részben. Így csak annyit: ez a regény mintegy százötven oldallal hosszabb az elődénél, új, távoli tájakra vezet el Othir sötét városából, és még több benne a misztikum és a rejtély, mint az első könyvben. Mindarról többet tudhatunk meg, ami az első kötetben érdekelt bennünket, az ármány sötétebb, a harci jelenetek pedig számosabbak. Végül: ez a kiadás már tartalmazza a térképet, amely az első rész magyar változatából véletlenül kimaradt.

Őszintén remélem, hogy nem hárman vagyunk a világegyetemben, akiknek valamiért tetszik a sorozat. (Ajánlom megfontolásra Nima és Elhaym véleményét.) Biztos vagyok benne, akadnak ennél jobb fantasy-szériák is. Nekem azonban most ez vált az egyik legkedvencebbé, talán mert más volt, mint sok manapság megjelenő, féltégla méretű és évezredek történetét elregélő saga. Alig várom a harmadik részt. És ajánlom mindenkinek: látogasson el a hanyatló Nimea és az elátkozott Odaát mágikus-kalandos világába.

Linkek
Fantasy felfedezéseim - Benyomások Conanról és Kane-ről
Fantasy felfedezéseim - Eric Muldoom novellái
Fantasy felfedezéseim - Jack Vance Haldokló Földje
Fantasy felfedezéseim - Raoul Renier Sötét álmok című gyűjteménye
Fantasy felfedezéseim - GuildWars-regények
Csupa sci-fi és fantasy - Régi linkek gyűjteménye