Mindig izgalmas olyan könyveket olvasni, amelyek valamiért irodalomtörténeti csemegék. Robert Merle Utolsó nyár Primerolban című vékony kis kötete az ilyen különlegességek közé tartozik. Írója legelső regénye ugyanis, melyet 1941-42-ben, egy második világháborús hadifogolytáborban írt, s amelyet később sosem jelentetett meg, sőt, hozzá sem nyúlt többé a szövegéhez. Így amikor 2004-es halála után megtalálták a hagyatékában, valami nagyon furcsa történhetett első olvasóival. A kisregényben ugyanis újra megszólalt a nagytekintélyű, a Francia históriákkal, az Állati elmékkel vagy épp a Mesterségem a halállal klasszikus szerzővé vált, halott író, mégpedig olyan friss és tiszta hangon, ahogy csak az elsőkönyves, fiatal szerzők tudnak.

Az Utolsó nyár Primerolbant tehát egyetlen magyarországi Robert Merle-rajongó sem hagyhatja ki: feltétlenül látniuk kell, honnan is indult kedvenc írójuk. Már csak azért is érdekes elolvasni a háborús kisregényt, mert Robert Merle igazi írói pályáját is egy háborús történettel kezdte, a Goncourt-díjas, 1949-ben megjelent Két nap az élettel. Ez a Dunkerque poklát ábrázoló könyv azonban már azon a könyörtelen, elidegenítő, kissé ironikus hangon szól, amely a későbbiekben Merle sajátjává vált. Ezzel szemben az Utolsó nyár Primerolban még egyesíti magában a realista-naturalista leírást és a lírai, poétikus hangvételt. Nagyon Merle – és még egyáltalán nem Merle.

Azonban akkor is érdemes elolvasni a könyvet, ha nem szeretjük Robert Merle műveit, vagy ha teljességgel hidegen hagy a kézirat története. Az Utolsó nyár Primerolban ugyanis jó könyv: érdekes, megrázó, csendes szóval felkavaró. És remekül megírt.

Az első néhány fejezet után, amely kérlelhetetlen részletességgel mutatja be a fogoly-létet, melynek alapvető élménye a folyamatos éhezés, az ételekről való fantáziálás és az élelemszerzés mániákus, ám felesleges meg- és újratervezése, a regény hirtelen erős, szuggesztív emlékképek felidézésévé válik. Tárgya egy feledhetetlen tengerparti nyaralás, melyet a történet főszereplője fiatal feleségével és kislányával együtt tölt 1939-ben, az utolsó békenyáron, közben egyfolytában a háború kitörésétől rettegve. Primerol gyönyörű: „semmi kis hely a tengerparton”, ahol a „partig futó meredek lejtőn fenyők bukdácsolnak”, „homokszínű, fehér, rózsaszín villák” bámulják egymást, a vasútállomás falára bougainvillea kapaszkodik, a vonatok vidáman fütyülnek, az augusztusi napfény szédítően ragyog, és forrók az éjszakák. Az itt pihenők teniszeznek, fürdőznek, napoznak, kitárgyalják a korridor ügyét és a nyaralóhely titokzatos lakóját, Mrs. Lee-t, akinek múltja van… Míg azután valami elromlik. A nyár véget ér, mielőtt még tényleg őszbe fordulna. Kitör a háború: a nyaralók elutaznak. „Aztán csak múlik az idő, míg arra nem ébredünk egyszer, hogy mindennek vége.“

A finom és egyszerű történet attól lesz jó, hogy sokkal inkább szimbolikus, mint valóságos. Bár elhiszem, hogy Merle valóban nyaralt Rayolban az utolsó békeévben, mégpedig feleségével, Edmée-vel és kislányukkal, Élisabeth-tel, de borzasztóan hamisnak érzem a mindentudó utószót, amely egy az egyben azonosítja ezt az életrajzmorzsát a főszereplő Jean Dodéró, felesége, Louve, és a soha néven nem nevezett, mindig csak Gyermekként emlegetett kicsi primeroli nyarának történetével. Pierre Merle még azt is „számon kéri” apján, hogy főszereplője miért nem ír disszertációt a könyvben, ahogy Merle tette a valóságban: mintha az írónak kötelező lett volna pontos önéletrajzot adni a kisregényben… Magát a kisregényt is „keverék műfajú szövegnek” nevezi, mivel „se regény, se novella, se valódi önéletrajz”.

Én azonban úgy gondolom, a könyv nagyon is kerek szépirodalmi szöveg (hogy kisregény, vagy novella, abban nem kívánok dönteni). Ahhoz képest, hogy alapélménye a várakozás (várakozás a fogolytáborban az ismeretlen holnapra, Primerolban a nyár kegyetlen, tragikus végére, a háborúra), meglehetősen sok finom szállal, apró fordulattal, kis meglepetéssel szolgál. Ott van például a már említett éhségélmény, amely megtölti a legelső fejezetet. Erre felel a második, már Primerolba visszarepítő emlékezésrész, amelyben főhősünk épp kilép a fürdőszobából és – a breakfastjét követeli. Még az is eszébe jut, mennyire utálja a felesége, hogy a reggelit kényeskedve, angol szóval nevezi meg. Egyetlen oldal, és egy óriási lépés a folyamatos éhezés gyomorba maró képeitől az üvegesre pirított szaftos szalonna illatáig és a sercegve sülő tojások étvágygerjesztő hangjáig: igazán mesteri! Még semmit sem tudunk Primerolról, a szabadság és béke helyéről, de a kontraszt máris húsba vágó. A békét többek közt az különbözteti meg a háborútól, hogy az embernek eszébe se jut, hogy valaha is éhezhet… Az evés és ivás szimbolikus képei továbbra is kísérik a cselekményt: s bár csak teljességgel normális, a mindennapi élethez tartozó elemek, egyúttal valamiféle utolsó vacsora vagy haláltánc-lakoma mozaikjaivá is összeállnak. Talán az sem véletlen, hogy hősünk úgy értesül arról, valóban kitört a háború, hogy a kis motorvonatra felszálló nénikék idegességükben kiborítják a bevásárlótáskájuk tartalmát – gurulnak a zöldségek, miközben az öregasszonyok csukladozva sírnak.

Másik, a könyvben visszatérő elem a halál. De nem a valódi, a háborús, ehelyett annak minden groteszk vagy mindennapi formája. A rövid terjedelem ellenére Merle az egész kisvárost elénk állítja, anekdotikusan jellemezve lakóit. S elbeszélője furcsamód képtelen úgy mesélni erről vagy arról az alakról – a szívbeteg Audibert papáról, aki szép kék szemekkel bámulja a szigeteket, a bronztestű pilótáról, Giuseppéről, aki habzsolja a nőket, a magát Simenon-regényekkel és cigarettával gyilkoló Marsillacról vagy épp a titokzatos Mrs. Lee-ről – hogy ne közölje mindentudóként azt is, később hogyan távoztak az árnyékvilágról… Vajon miért látja meg hirtelen mindenki sorsában a pusztulás lehetőségét? Miért lesz tele Primerol, a a béke elzárt szigete a halál gondolatával? A legkülönösebb az emlék a sorkatonaságról, amely átvillan az elbeszélő elméjén. Egy hadijáték, amelyben dicséretet kapott: hiszen felfedte az ellenség pozícióját. Igaz, közben a hadijáték szabályai szerint technikailag – elesett. Halál, ami nem halál, csatatér, ami mégsem valóságos: az emlék, néhány napnyira a háborútól, az elkerülhetetlen behívótól, a valódi csatatértől és talán a valódi haláltól egészen abszurddá válik…

Inkább befejezem a könyvről való gondolkodást: hátha másnak mást mond, egészen mást. Egy azonban biztos: Merle új könyvét érdemes kézbe venni. Váratlan és különleges olvasmányélményt ígér, jó fordításban és csinos köntösben. S ha elolvassuk, talán nemcsak a háborúról, önmagunkról is megtudhatunk valamit.

A cikk az Ekultura.hu-n: Robert Merle: Utolsó nyár Primerolban
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Megjegyzés: Nagyon tetszik az Európa új, egységes külsejű, mégis "könyvegyéniségeket" tükröző Merle-borítóarculat-sorozata (amelynek a legutóbbi darabjai a bejegyzésben is láthatók). Egy dolog nem tetszik: az anakronisztikus, baseballsapkás nőalak, pont az Utolsó nyár Primerolban amúgy remek fedélképén. Az mégis hogy került oda?