Évek óta szemeztem velük a könyvesboltban. Olyan helyesen néz ki ez a két karcsú, kézbe simuló, puha kötéses, hófehér fantasy-könyvecske. Sajnálom, hogy az árleszállítás kellett ahhoz, hogy bátran be merjem szerezni őket. Ha tudtam volna, milyen jók (főleg az első), teljes áron is megveszem mindkettőt.

Ami visszatartott, leginkább az volt, hogy nemigen hittem el két videojáték-sorozat alapján írt regényről, hogy nekem való lenne. Hisz én sose játszom ilyenekkel! Ostoba aggodalom volt. A két könyv tökéletesen megállja a helyét önmagában, izgalmas fantasy kalandregényként is. Még mindig csak azt a két képkockát ismerem a GuildWarsból, amelyeket a könyv belső borítójára nyomtattak, reklámként. Ám ha valaki azt mondja, charr, asura, norn vagy sylvari, netán Ascalon, Ébensólyom vagy Kryta, már meg is jelenik előttem az, amit elképzeltem. Mint bármilyen jó könyvnél.

A két regény ugyanis jó könyv. Különösen a sorozatnyitó, Matt Forbeck és Jeff Grubb által írt Ascalon kísérteteit ajánlanám bátran mindenkinek. Igazából ez fogott meg a kettő közül, ezzel a kezdőmondattal: "Dougal Keane az évek során kialakított magában egy szabályt: soha ne kalandozz olyanokkal, akiket kedvelsz!" És, remek kezdéssel már meg is ismerkedhettem a jóképű és nemeslelkű tolvajjal, aki persze épp olyanokkal kalandozott, akiket megkedvelt, és nem akart elveszteni... Amint pedig kikeveredett eme első kalandból, ahol gyorsan és tömören megismerhettük őt, máris olyan küldetést kellett teljesítenie, amely leginkább az öngyilkossággal ért fel: Ascalonból, a kísértetlakká változtatott egykori fővárosból kellett kimenekítenie egy különleges kincset. Persze nem egyedül indult neki az útnak: de azt már nem árulom el, hogyan csatlakoztak hozzá a társai (egy zseniális és aprócska asura, a növénylénynek született, ezért az emberek érzelmeivel csak épphogy ismerkedő, bátor sylvari, egy az emberek iránt olthatatlan gyűlöletet érző charr harcosnő, egy lelkes, iszákos és hangoskodó norn hős, s végül egy emberharcos lány, akit Dougal egyszer már cserben hagyott...), mert épp attól jó a könyv, hogy - bár azoknak, akik ismerik a játékot, nem okozhat meglepetést, milyen fajok, milyen lények vesznek majd részt a harcban - a csapathoz csatlakozók nem ott, nem úgy és nem azért indulnak el Dougallal a küldetésre, ahol, ahogy és amiért várnánk. Izgalmas kalandok, varázslat, mágia, politika, harci jelenetek és röviden, izgalmasan, a megfelelő helyeken elmesélt, világépítő részletek jellemzik a könyvet, melyet egycsapásra olvastam el és örökre megkedveltem. A remek történet mellett az is jellemzi, hogy jól van megírva: lehet benne azonosulni, szurkolni, csalódni, szomorkodni, örülni, van fordulat a végén, le van zárva a befejezése. A néhány elütés ellenére kiváló, hibátlan a fordítás is (amely a játék kedvelőit még azzal is meglepi, hogy hátul szójegyzékét adja a magyarra fordított nevek angol, játékbeli változatának). Egyszóval, ez egy nagyon jó könyv.

Ha objektív akarok lenni, ugyanezt a második kötetről, A Végzet Pereméről, melyet J. Robert King írt, már nem tudom teljességgel elmondani. Bár nálunk a legtöbb kritika utóbbit sokkal jobb műnek tartotta, mint az Ascalon kísérteteit, mivel hosszabb, több (7) főszereplőt mozgat, és több küldetés is szerepel benne, én sokkal  túlírtabbnak, közhelyesebbnek és merőben kiszámíthatónak éreztem. Ráadásul ha nem az Ascalon kísérteteivel kezdem, semmit sem értek meg a másik könyv világából, mivel a szerző hiába írt hatvan oldallal hosszabb könyvet elődeinél, a szereplőit körülvevő világ történetének és összefüggéseinek bemutatásáról teljesen elfeledkezett. A könyv eleje túl lassú volt, mivel hogy összehozza a leendő csapat hat tagját, az író külön szálon futtatta hármuk-hármuk történetét a 33 fejezetből 17-en át, ami bevezető karakteralapozásnak túlontúl sok. A könyv közepétől viszont őrülten felgyorsultak az események: a csapat fejezetenként megölt egy sárkányharcost, ami arányában is túlzás volt ahhoz képest, hogy terjedelemben ugyanennyi jutott arra is, hogy korábban, gladiátorként, nem halálos harcban végezzenek egy-egy csapattal. A könyv vége pedig pocsékul van (nincs) lezárva: 33 fejezetnyi nyűglődés után a szereplők még abszolút győzelmet sem arattak - ez volt a regény végén a meglepő fordulat. Hát... meglepőnek meglepő, csak nem befejezés. Objektíven ilyen a kötet.

Viszont sajnos nem akarok objektív lenni: az Ascalon kísértetei után olvasva például A Végzet Peremébe tartozó (mert ez egy csapatnév...) sylvarit, Caithet kicsit olyasminek próbáltam elképzelni, mint amilyennek Killeent ábrázolták az ascaloni regényben - így, mivel Killeennek nagyon is volt személyisége, valahogy Caithe is háromdimenzióssá vált... És így tovább. Hiába nem elég jó A Végzet Pereme, mégis megszerettem.

Ha pedig holnap kiadnak egy GuildWars-regényt (jöhetne már, mert ez a két mű 2012-ben jelent meg nálunk és külföldön is, de angolul azóta már van egy harmadik, Sea of Sorrows című is), ott leszek a boltban, hogy teljes áron is megvegyem. Hogy aztán egyszer felfedezem-e a játékot is? Ki tudja.

Linkek
Fantasy felfedezéseim - Benyomások Conanról és Kane-ről
Fantasy felfedezéseim - Eric Muldoom novellái
Fantasy felfedezéseim - Jack Vance Haldokló Földje
Fantasy felfedezéseim - Raoul Renier Sötét álmok című gyűjteménye
Csupa sci-fi és fantasy - Régi linkek gyűjteménye