Bár a bejegyzés a jóhangzás miatt végül meglehetősen nagystílű címet kapott, igazából arról szól, mi az, amit egyetlen könyvtervezőnek sem javasolnék, vagyis: mit nem szeretek a könyvek külsejében. Kíváncsi vagyok, ki ért egyet velem.

1. Nem szeretem, ha egy könyvben selyemkönyvjelző van.
Igen, arra, az általában fehér vagy piros, a könyv gerinckötő anyagából kinövő, hosszú, vékony könyvjelzőre gondolok, amelyik azonnal bomlani kezd az alján / azonnal kirojtosodik felül / attól kezdve, hogy kihajtogattam a nyomda és kötészet által meghatározott helyéről, húsz centire kilóg a könyvből alul, és soha többé nem megy vissza a helyére / mélységében belenyomódik a könyvlapba, ahova behajtogatták, mivel túl vastag / színében teljességgel elüt a könyv fedelétől / minden antikvár könyvben piszkos... Eme hátrányok mellett eltörpül az az előny, hogy egy ilyen könyvhöz nem kell papírkönyvjelzőt használni...

2. Nem szeretem, ha egy könyv lapélei színesek.
Ez az állítás azért nem teljesen igaz, inkább úgy kellene hangzania, nem mindig tetszik. A festett lapél modern könyvön ugyanis kétféleképpen viselkedik. Az egyik lehetőség, hogy csak a lapélek színesek, azok viszont összefogják az olvasó kezét. A másik lehetőség, hogy a lapéleket valami olyan technikával festik, amitől a jó nedvszívó képességű könyvlapok szélére is befolyik az élfesték. Egyik megoldás sem túl elegáns. Ennek ellenére mégis van értelme lapéleket színezni, hiszen egy sárga, narancsszín vagy élénkkék lapélfestés lelkesítővé teheti az olvasást és széppé a könyvet. Csak az iszapszín és sötétkék lapéleket kellene elfelejteni.

3. Nem szeretem, ha egy könyv papír védőborítót kap.
Minél régebbiek a papír védőborítós könyveim, annál inkább pusztul a védőborítójuk. Pedig nagy óvatossággal bánok velük, soha nem olvasom úgy a könyveket, hogy rajtuk legyen a védőborító, és vigyázok, hogy szépen hajtsam vissza rájuk, mielőtt a polcra kerülnek. Ha antikvár vásárolok, mindig hosszasan kell vadászni, hogy olyan példányt találjak, amelynek még (legalább nyomokban) fellelhető a védőborítója. Persze, értem én, a védőborító épp tőlem és az időtől védené meg a könyvtestet, vagyis teljesen rendjén való, hogy elpusztuljon. Ám a köteteket mégiscsak úgy tervezik meg, hogy a védőborítóval legyenek teljesek és szépek. Vagyis épp akkor pusztítom őket, ha a védőborítót elnyűvöm a könyv védelmére. Szép kis dilemma... Persze amióta már papír kemény kötésű könyvtesteket is képesek készíteni, megszületett a kielégítő megoldás: a táblaborítón ugyanaz van, mint a védőborítón. Na de akkor, kérdem én, minek a papír védőborító?

4. Nem szeretem, ha a borítókép elborzasztó.
Elég gyorsan olvasok. Ennek ellenére egy könyvet sokszor veszek kézbe, hogy újra és újra olvasni kezdjem. Gondolkodjunk krimikben, és tegyük fel, hogy a borítón egy kimeredt, véreres szemgolyó van. Vagy egy hulla lába vastag sárga körmökkel, halottasházi cédulával a nagyujjon. Vagy egy kifejezetten undorítóan véres kés. Amikor a borítótervező számítógépén megjelent, a fedélkép ötlete még iszonyúan frappánsnak, gondolatébresztőnek és tekintetvonzónak tűnt. Olyannak, ami eladja magát a könyvesboltban. (Más kérdés, hogy én legalább is soha nem a borító alapján veszek könyvet...) De most ott fekszik az éjjeliszekrényemen. Naponta harmincszor látom a kimeredt szemet. Esténként hatszor-hétszer a kezembe veszem a sárga körmű lábat. Most vacsoráztam, és vár rám a csöpögő vér a késen. Biztos, hogy muszáj ezt? És főleg, muszáj efféle drasztikus borítókkal ellátni a halk szavú, lelkizős, lassú menetű thrillereket is? Mások előtt nem szoktam szégyellni az általam olvasott könyv borítóját: de engem attól még zavarhatnak.

5. Nem szeretem, ha a borítónak semmi köze a könyvhöz.
És most nem a rendszerváltás környékén kiadott borzadályos, amatőr tervezésű borítókra gondolok, amikor egy-egy híres színész képét rajzolgatták körbe (vagy át), és már kész is volt egy fedélkép. Hanem a nagy gonddal tervezett, mindent elmesélni akaró modernekre. Méregfiola a detektívregényen, amelyben pisztollyal ölnek. Baseballsapka egy 1939-es regényen. Butácska szőke egy sugárzóan okos barna történetén. Japán nők egy kínai elbeszélésköteten. Varjú a hollós könyvön, barokk kastély a középkori romantikán, görög templom a római kalandregényen. Ezek helyett én inkább a szimbolikus fedélkép-ötleteknél maradnék; ami ráutaló, ami különleges, ami titokzatos: az jöhet. Így tévedni is kisebb az esély. Az illusztrációt meg hagyjuk meg a (jó) gyerekkönyv-rajzolóknak.

6. Nem szeretem, ha egy könyv fedélképe a szerző arcképe.
Érdekes és viszonylag új szokás, hogy a szerző képét nem a könyv hátulján, fülén vagy belsejében helyezik el, hanem portréja maga a fedélkép. Előszeretettel alkalmazzák például diákkönyvtári könyveken a megoldást, nyilván puritanizmusból, de életműsorozatoknál is előfordul. Ami a diákolvasmányokat illeti, most komolyan, mennyiben csinál kedvet a Romeo és Júliához Shakespeare kopasz homloka? A jó palócok csodás novelláihoz Mikszáth tokája? Thomas Mann magába szippantó prózájához az idős író szemölcse? Persze nem arról van szó, hogy a világirodalom legnagyobbjait a külsejükről ítéljük meg. De a fedélkép arra hivatott, hogy hívogassa az olvasót. A kötelező olvasmányok tálalásában több kiadónál is megmaradt a régi elképzelés: "A tanulónak el kell olvasnia, ami a könyvben van. Minek kellene bármivel is kedvet csinálni hozzá?" Nos, ideje túllépni rajta.

7. Nem szeretem, ha egy könyv túl nehéz papírra készült.
Van egy törekvés a könyvkiadásban, amit képtelen vagyok megérteni. Néhány kiadó minden könyvét hófehér, vastag, nehéz papírra nyomja, legyen az verseskötet vagy krimi, önsegítő mű vagy kortárs szépirodalom. Értem én, ezzel is megbecsülik könyveik beltartalmát. Csak épp olvashatatlanná válnak a köteteik. Van, amelyiknél már a kinyitásért is harcolni kell, mert a könyvtest kattogva, nyiszorogva szegül ellen az olvasói kéznek. Másokat igazi kéztorna olvasni, mivel olyan erősen kell tartani, hogy nyitva maradjon. Befejezésük után még sokáig vörös marad az ember keze a hüvelyk- és a mutatóujj között, ahol a nehézkes könyv kidörzsölte. Minden ilyen könyvre igaz, hogy kizárt hazudni arról, végigolvastuk-e őket. Ameddig ugyanis eljutottunk, a könyvgerinc megdől a kihajtott súlytól, a fűzött lapcsoportok kihasasodnak a könyv élénél - míg ahol még nem jártunk, a gerinc egyenes, a lapok éle pedig egyelőre szépen egymásra simul... Szomorú ez, egyrészt mert egy olvasás után máris csúffá, "használttá" teszi a könyvet, amit épp megbecsülni szerettünk volna. Másrészt a kéznek sem kellemes emlék egy ilyen könyv: míg egy puhán kézbe illő kötetre szinte jó már rágondolni is.

8. Nem szeretem, ha egy könyv hófehér papírborítást kapott.
Több kiadó tervezői is hallatlanul elegánsnak tartják, hogy könyvük táblája hófehér. Mégpedig egy nálunk sokat használt, fényes felületű, mégis enyhén matt anyag, amely frissen megpillantva nagyon finomnak tűnik. Az emberi kéz azonban zsíros, így azután minél jobban szereti egy olvasó a fehér borítójú könyvét, annál több lesz rajta az elszomorító, igénytelennek tűnő mancsnyom. Soha nem eszem olvasás közben, mindig tiszta, krémtelen, megmosott, szárazra törült kézzel nyúlok a könyveimhez: mégis, rajtuk a  jól látható ujj- vagy tenyérlenyomatom... És még szerencsém van, ha nem színesben. Néhány fehér borítós példányon ugyanis olyan színes nyomással szerepel a kötetcím vagy egy képecske, amit folyton érint az olvasó kéz, így azok a bizonyos lenyomatok egy idő után már kékben, narancsban vagy rózsaszínben pompáznak...

9. Nem szeretem, ha egy könyv ragasztott kemény kötéses.
Csak néhány kiadó műveli azt a külföldön bejáratott, ám a magyar példányszámokkal mérve legfeljebb sznobizmusnak nevezhető szokást, hogy egyazon könyvnek van náluk kemény és puha kötésű változata is. Úgy vélem, mifelénk nemigen van "eleganciakülönbség" egy jól kötött puha kötéses és egy jól kötött kemény táblás könyv között. Hangsúly a jó szón... Vannak ugyanis kiadók, akik mindent elegánsan kemény táblák közé ragasztanak, de kötni nem kötik őket. Négyszáz, hatszáz, ezer oldalakat. Jóféle, göcsörtös, kemény, újrafelhasznált papírra nyomva. Nem csoda, ha minden második könyvük kipattan a kötésből, úgy az első olvasás felénél. És még ki sem hajtottam azt a nyavalyás könyvet! A ragasztott kemény kötés jó és olcsó helyettesítője a fűzött kemény kötésnek: feltéve, ha olyan ragasztóval, olyan papírral és olyan fedélrögzítéssel készítik, ami többet is kibír, mint egy pille szárnyának érintése. De ha ilyesmi nem áll rendelkezésre, akkor inkább maradnék a ragasztott puha kötésnél: még mindig hosszabb életű. Mert mi az elegánsabb: egy stabil puha kötés vagy egy szétesett kemény?

Viszont szeretem,
- ha egy könyvfedél jó fogású.
- ha egy könyvfedél itt-ott dombornyomott.
- ha egy könyvgerinc dombornyomott.
- ha egy könyvgerinc lekerekített.
- ha egy könyvtest karcsú.
- ha egy könyv jól fűzött, stabil, de engedi, hogy olvassák.
- ha egy könyv borítója ízléses, titokzatos vagy visszafogott.
- ha egy könyv papírja jó illatú.
- ha egy könyv papírja finom érintésű.
- ha egy könyv papírja jó minőségű, de nem túl vastag és nem egészen hófehér.
- ha a könyvhöz adnak egy ajándék könyvjelzőt.

Szerencsére jó több van, mint rossz. És persze: bármit is írtam le fentebb, ha egy könyv tartalma jó, akkor hajlandó vagyok elolvasni akkor is, ha vécépapírra nyomták, még ki sem nyitottam, máris lapokra esik szét, a borítón a szerző arcképe van véres szemekkel, és a könyv lapjai nemcsak fognak, de ragadnak is. Ám azért bízom benne, nem ez az etalon.
A magyar könyvkiadás pazar külsejű könyveket bocsát útjára. A könyvtervezőknek már csak a fentebbi kilenc dologtól kellene eltekinteniük - szerintem.