Natascha Kampusch és Wolfgang Přiklopil… Elisabeth Fritzl és apja, az amstetteni rém… Ezekben a szörnyű, igaz történetekben mindig van egy apró pince, egy szűk, rejtett, sokszor földalatti helyiség, ahova az elrabló férfi bezárja az elrabolt lányt – és ahonnan nincs menekülés. Elizabeth Donoghue könyvében ez a címadó, A Szoba. Itt tartja fogva elrablója a fiatal anyát és a kényszerű viszonyukból született ötéves kisfiút, Jacket. Jack számára a világot kizárólag a Szoba jelenti. Az elrabló a Patás. Az anyja pedig Anya: nincs más neve. Hiszen semmi sem fontos, ami a külvilágban volt, vagy lenne. Csak a Szoba van: erről mesél a könyvben a kis Jack.

Azt gondolom, ez a regény nagyon merész vállalkozás. És nagyon sikeres.

Merész egyrészt azért, mert az írónő nem is tagadja, hogy alapvetően az amstetteni történet ihlette regényírásra: Elisabeth Fritzlnek ugyanis, akit apja tizennyolc évesen zárt pincebörtönbe, majd 24 éven át tartott fogva, és kényszerített vérfertőző viszonyra, a fogságban hét gyermeke született, akik közül három kiszabadulásáig a pincében élt és nevelkedett. Anya és Jack története sokat merít ebből a valóságban is megtörtént, szinte hihetetlen borzalomból: ám ez veszélyes is lehetne a regényre nézve. Hiszen ha csak egy bulvár-kulcsregényt olvasnánk arról, milyen is lehetett az amstetteni rém lányának lenni (ha már Elisabeth, ellentétben Natascha Kampuschsal, sosem állt ki a kamerák és újságírók elé), aligha várhatnánk jelentős olvasmányt, igazi szépirodalmat. Emma Donoghue azonban sikeresen elkerüli ezt a csapdát: története borzalom-része annyira leegyszerűsített, lecsupaszított (van a Szoba, a Patás, Anya és most már Jack is, mást pedig nem tudhatunk), hogy az modellértékű, nem pedig bulvárizgalmú.

Másrészt azért is merész a könyv, mivel elbeszélőnek az ötéves Jacket teszi meg. Gyerekelbeszélőt választani mindig különleges, ám szintén veszélyes írói fogás is: vajon elég meggyőző, elég sajátos hangú lesz-e? Ugyanakkor leköti-e az olvasót a gyerekszöveg? A regény esetében szerencsére mindkét kérdésre igen a válasz. Ahogyan Émile Ajar Előttem az életében vagy Mark Haddon A kutya különös esete az éjszakában című könyvében attól lesz igazán tragikus, súlyos vagy megdöbbentő a cselekmény, hogy egy abból csak töredékeket értő, minden mást csak érző gyereknarrátor meséli el, úgy A Szoba is egyszerre lesz megható és elgondolkodtató történet attól, hogy a kis Jack az elbeszélője.

Vajon lehetséges-e egy rémálomban megőrizni az ép eszünket? Jó anyja-e Anya Jacknek? Ki lehet-e valaha szabadulni a Szobából? És amit különösen izgalmasan ábrázol a könyv: mennyi tartozik az egészből a külvilágra? A sajtóra? A családtagokra? A rokonokra, akik rég eltűntek az elraboltak életéből? Vagy épp sose tartoztak bele? Vagy épp ránk, olvasókra? Elmondható-e, ha ilyesmi történik az emberrel? Egyáltalán, túlélhető?

Nagyon, nagyon különös könyv A Szoba, de megéri kézbe venni. Az ember szinte szégyelli magát, mert nevet rajta. Meghatódik. Szereti. Megérti. Felbosszantja magát rajta. Élvezi. Örömmel teszi le. És akkor jön a megdöbbenés, a jóvátehetetlenség érzése és a szomorú hangulat. Mégis vágyunk újraolvasni, mert jó könyv. Ajánlom mindenkinek.

A cikk az Ekultura.hu-n: Emma Donoghue: A Szoba
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Megjegyzés az első két borítóhoz: Nem vitás, hogy mint annyiszor, ismét ugyanaz történt. A magyar kiadó nem vásárolta meg a külföldi borítóképet, inkább terveztetett egy majdnem ugyanolyat. Ami számomra nem tűnik túl eredeti ötletnek. De lehet remekül is  csinálni: jó példa rá Victoria Schwab Az Archívum és Felszabadulás című két kötete, melyeknek (az elsőnek biztosan) talán még jobb is a magyar fedélképe, mint az eredeti. Ezúttal azonban nem így van. Vagy csak én érzem úgy, hogy az egyik legfontosabb az volt az eredeti képen, hogy a kisfiúnak nem volt arca?