Nemrég került a kezembe a Kádárról szóló új könyv, Majtényi György munkája. Azonnal megvettem és elolvastam. Az alábbi értékelés a könyv befejezése után fél perccel íródott, s először a Molyon tettem közé. Így természetesen nem egy objektív, arányos szerkezetű ismertetés, hanem egy nagyon szubjektív kritikahalmaz. Mindazt leírtam, ami ott kavargott bennem, amikor becsuktam a könyvet. Amit mindenkinek ajánlok: de az alábbi fenntartásokkal.

"A Vezércsel a magyarországi Kádár-biográfia régóta hiányzó alapműve, egy kötet a sok politikai életrajz mellett, ami Kádár mindennapjaival foglalkozik, mégsem bulvárkönyv vagy politikai védőbeszéd. Alapmű – amit sajnos egyszerűen nem lehet szeretni.

Röviden arról, ami remek benne: elképesztően alapos, 606 lábjegyzetes kötet, benne kiváló függelék Kádár műveiről, utazásairól, kitüntetéseiről, ritkán látható fényképek és adatok, adatok, adatok minden mennyiségben. Minden, amit tudni akarnál a Kádár János magánélete címszó alatt.
Csak…

A könyv mikrotörténeti munkaként definiálja magát, ám ha ez valóban az, akkor valahova tág kitekintéshez kellene eljutnia a sok-sok apróságból. (Lásd A sajt és a kukacok, Boszorkányok Salemben, Martin Guerre visszatérése stb.) Itt viszont a sok-sok apróság olvasható ugyan, ráadásul egy olyan kiemelkedő személlyel kapcsolatban, akiről ezernyi kérdésünk lenne, ám a kötet a nagy kérdések közül már egyet sem válaszol meg, eltűnik az elaprózásban.
Az öreg-beteg-félőrült-beszédet-mondó-halott Kádárról például mindössze négy oldal szól, ebből is kettő Kádár özvegyének pénzügyeit elemzi (amiről korábban már három oldalon esett szó). A szerzőnek tehát valójában semmi mondanivalója nincs Kádár politikai, emberi bukásáról, bűntudatáról, pedig felütésként még a lélektant és a személyiség hatását emlegeti. Négy bekezdést ugyan szentel a témának a könyv egy másik részében, ám ott semmit nem ír le, ami ne lenne unalmasan köztudomású (134-136., arról, hogy párttársai volt ÁVH-s újságíróval interjúvoltatták meg, aki újra és újra olyasmikre kérdezett rá, amik az idősödő, beteg Kádárt kétségbeesésbe hajtották, lásd erről sokkal részletesebben Huszár Tibor Kádár és Kádár – A hatalom évei című könyveit). Ezután a könyv már át is tér Kádár nyugati útjaira… A Nagy Imre-kérdés, a szovjet „eltüntetés”, visszatérés témája pedig elő sem fordul a könyvben.


Persze ha ez nem mikrotörténeti munka (de az, hisz a szerző maga is ezt állítja, Ginzburgra hivatkozik az előszóban, stb.), akkor sokkal jobb lett volna tematikus vagy kronológiai sorrendben leírni a sok-sok, nagy munkával összegyűjtött, érdekes apróságot. Akkor nem fordulhatna elő, hogy az eredetieskedő szerkesztésmód miatt (a címtelen narráción belül vannak címmel ellátott rövid egységek, de csak egy üres sor jelöli a végüket) a Házasság fejezetben is van egy kicsi a balatoni nyaralóról meg az Erőszak című fejezet végén is (valójában nem bennük, csak címtelenül, de ez követhetetlen), hogy a Szerelmi szál alfejezet vége a Politikai Bizottság napirendjét elemzi, a Személyi kultusz fejezet pedig Kádár sakktudását, vagy hogy a vadászat öt különböző helyen kerül elő.

Azért is jó lett volna még némi szerkesztői munka, mert minden témát ötször körbejárunk, de anélkül, hogy valahova jutnánk. Az adat persze érdekes, de többször felesleges leírni, főleg, ha egyik alkalommal sem születik belőle következtetés.
Például a 35. oldal bemutatja a Kádár-ház Minivizor tévéjét, melyen Kádár állítólag csak a május 1-i felvonulást nézte. Az 58. oldal „érdekes” felkiáltással rácsodálkozik arra, hogy a házaspárnak volt televíziója.
Az 58-61. oldal részletesen bemutatja Kádár vagyoni helyzetét, közte azt, mennyi jövedelme volt Kádár Jánosnénak, amíg Kádár börtönben ült az ötvenes évek elején, s ebből mire költött. A 166. oldal újraközli e pénzadatok egy részét, majd bizonytalanul feltételezi, hogy Kádárné esetleg már az ötvenes években is takarékoskodott. Mintha a szerző elfelejtette volna, hogy ezt már száz oldallal korábban bizonyította…
A vadászattal kapcsolatos egyik rész pedig különösen idegőrlőnek tűnt számomra. (Egyébként e témával kapcsolatban is minden legalább kétszer elhangzik, de a vadásztársaság összetételének és a kádári elit változásainak összehasonlítása érdekes. Ám...)
Az rendben van, hogy a Kádár által lőtt, s kis túlzással rekordtrófeának minősített dámbika esete megérdemli, hogy szatirikusan ábrázolják. De a sztorit Guszti (sic), a dám szemszögéből, szinte környezetvédő szöveggel körítve elmesélni ízléstelen számomra egy olyan könyvben, amely Nagy Imréék kivégzésével csak dátumilag foglalkozik. Bár életemben nem vadásztam, s nem is hinném, hogy meg tudnék ölni egy állatot, ha a szerző számára az eset lényege nem a trófea nagyobbnak értékelése, a vezető előtti szolgalelkű hajbókolás, hanem az, hogy a gonosz Kádár gyilkosan orozva (mellesleg szabályos vadászidényben, engedéllyel stb.) elpusztított egy szegény dámbikát --- akkor egyszerűen, történelmi szemszögből nem tudok mit mondani erről a rövid alfejezetről.


A kötetben az is zavaró, hogy a szerző kezét a felhasználható források vezették, s nem fordítva történt a szerkesztés, a forrásokat a koncepció szolgálatába állítva.
Így az első fejezet, amely egy – egyébként izgalmas – kutatást mutat be arról, hogyan jutott Kádár rózsadombi villájához, tíz oldalon át követi a házvételt. Eközben a villa berendezéséről, az ott harminc éven át folyó életmódról, Kádár könyvtáráról, képeiről öt oldalt sikerült összerakni. Nyilván, mert a telekkönyvi adatok hosszabbak voltak, mint a Kádár-villa tárgyainak árverési jegyzőkönyve…
Vagy: attól, hogy Döme Piroska az egész világot teleírta azzal, hogy Kádár és közte jelentős kapcsolat volt (ami, ha jól értelmezem, mozgalmi munkát, egy együtt töltött éjszakát, öt-hat sétát jelentett a háború előtt-alatt, valamint a hölgy a hatalom éveiben történő állandó közlési kényszerének vaskos ezer oldalait, az emlékezéseire épülő kulcsfilmet és évenkénti, de mindig csak félórás látogatásait Kádárnál – melyeket, el tudom képzelni, ki kezdeményezett…), jó lett volna, ha inkább a nagyon elhallgatott, nagyon szemérmesen kezelt és iszonyúan dokumentumszegény házasság még ismeretlen részleteit sikerül kikutatni. Ehelyett Tamáska Mária öt, Döme Piroska hat oldalt kapott a könyvben… Huszár Tibor Kádár – A hatalom évei című kötete persze már mindent összefoglalt Kádárnéról – kár, hogy a Kádár János mindennapjai alcímű könyvbe több fért egy pár hónapig tartó, érdektelen viszonyról, és kevesebb egy negyven évig tartó házasságról (ami ráadásul nagyon különös volt a felek személyisége miatt), mint egy politikai életrajzba.

Az egyetlen kérdés, amelyet a szerző valóban számos forrás segítségével, több szempontból körbejár, a személyi kultusz létének, meglétének kérdése, ám ez is áldozatul esik a felhasználható források bemutatási kényszerének. Mert mégis, miféle bizonyíték a személyi (avagy vezér)kultuszra (bár utóbbi szóval én Kádárnál vigyáznék) az, hogy 1985-ben a Mókus őrs szép, képes levelet írt Kádár János bácsinak (Nincs szebb János bácsinál. Írta a grafomán, és mindent kétszer leíró, de aranyos Nyúzó Éva 3. o.)?… (Eszerint a mai politikusaink Facebook-oldalára, vagy blogbejegyzései után feltett rajongó kommentáradat is a személyi kultusz jele?) A könyv tényleg izgalmasan mutatja be, miben volt más Kádár, mint amilyennek imidzsét felépítette. De ezeknek az – egyébként édes – iskolás rajzocskáknak a végső bizonyítékként, érvként való felhasználása nem kicsit mulatságos.

A könyvnek lennének egyéni ízei is, a szerző hangsúlyosan jelen van benne, ám sokszor úgy éreztem, néha bár meg se szólalt volna.
Például feltétlenül közbe kellett vetnie arról írva, hogy felesége szerint Kádár életében ötször olvasta a Háború és békét, hogy „(ez) a mű terjedelméből ítélve talán túlzás”? Egy év alatt nem lehet egyszer elolvasni ezt a regényt? És hány éve volt rá Kádárnak, hogy ötször megtegye? Miközben a szerző szerint is kedvence a Svejk és Széchenyi Zsigmond vadászírásainak gyűjteménye volt, ezek sem kőegyszerű szövegek, vagyis Kádár (fél)műveltsége feltétlenül elég jó olvasási technikával kellett, hogy járjon.
Vagy: igaz, hogy Kádár mindenkivel nagyon hűvös viszonyt alakított ki, de vajon az is ennek bizonyítékai közé tartozik-e, amikor a szerző idézi, hogy Kádár egyik feleségének írt levele szerint a bejárónő jelenlétét csak arról fedezte fel, hogy sivít a porszívó? Melyik mai – nem politikus, nem vezető – férj cseveg hosszasan a bejárónővel?
Nem értem a szerzőt ott sem, amikor idézve, hogy Kádár egész életében meghatározó könyvnek érezte az ajándékba kapott Anti-Dühringet, hozzáteszi: „E sorok szerzője bevallja töredelmesen, hogy nem olvasta az Anti-Dühringet. A könyv írásakor azonban kezembe vettem (…), azt gondolom, az ifjú Csermanek (…) a Kommunista Kiáltvánnyal jobban járt volna.” De miért? Ha egyszer Kádárnak ez volt a meghatározó, sőt – megint a szerző írja ezt az adatot – könyvtárába több kiadását is megvette a könyvnek, akkor utólag miért okítjuk ki, hogy a Kommunista Kiáltvány kellett volna, hogy élete nagy könyve legyen? (Ray Bradbury Rice Burroughst és sci-fi képregényeket forgatva lett nagy író. Most arról kellene írni szellemeskedve, ez milyen logikátlan?)
A Kádár letartóztatására épp elkészülő, majd a börtönből szabadult, villáját visszaszerzett Kádár által betemettetett úszómedence témája is túlburjánzik némiképp: a szerző visszatér rá akkor is, amikor arról ír, orvosa 1973-ban azt javasolja Kádárnak, hetente kétszer, hideg vízben ússzon. „Talán (ekkor) felmerült benne, hogy a fűthető kerti medencét mégsem kellett volna otthon betemettetni.” – feltételezi a szerző. (93.) Én viszont tartok tőle, nem kell Kádárnak lenni ahhoz, hogy 1973-ban, amikor hideg vizes úszást írnak elő nekem, NE jusson eszembe olyan ostobaság, milyen jó lenne most a majdnem húsz éve betemetett, és ráadásul meleg vizes medencém...

Ahol pedig nincs forrás, ott a könyv még nagyobb csalódást okoz. Igazából ezért szerettem ki belőle végleg. Arról a mindenkit érdeklő témáról például, hogy megkínozták-e Kádárt a börtönben, a következő forrásmunkák szerepelnek:
122. „kivallatták, gyötörték” – idézés semmi, vagyis az "adat" a szerző feltételezése, egyszerű közhely
123. Kádár utalt rá – idézet a tárgyalási jegyzőkönyvéből
123. a többi bebörtönzött utalt rá – hivatkozás: megint Kádár 1954-es tárgyalási jegyzőkönyvére (?)
123. legendák szólnak arról, hogy letépték a körmeit, szájába vizeltek – hivatkozás: semmi; ezekről a legendákról én is hallottam, pont úgy, ahogy a szerző, mivel nincs forrásmegjelölés, vagyis ő is csak annyit hallott róla, mint én – de azt, hogy kitől eredtek-e legendák, jelen vannak ma is, nem tudjuk meg
123. sokáig Kádár sem cáfolta ezeket – hivatkozás: 1989-es Kádár-interjú
124. Farkas Vladimir szerint olyan jól tartották, hogy még az ételt is vendéglőből kapta – hivatkozás: Farkas Vladimir, persze neki még a szerző sem hisz
124. ami szörnyű volt: a teljes izoláció, a vízmegvonás, s az, hogy napokig nem mehetett ki a mellékhelyiségbe – hivatkozás: Kádár utolsó interjúja
57. legenda, miszerint barátjának elmesélte, hogy magtalanná verték a börtönben, de ez a szerző szerint nem igaz – az (enyémnél egyébként durvább) szövegre nincsen semmi hivatkozás: vagyis ez megint csak a szerző feltételezésének, kedvenc anekdotájának tűnik, amit mindenképp beleírt a könyvbe, miközben tudja, hogy semmi hitele (de ennyi erővel arról is írhatnánk, hogy Kádár, mondjuk, amerikai kém volt...)
Vagyis felsorolva és átnézve a témával kapcsolatos hivatkozásokat, a végeredmény: megkérdeztük Kádár Jánost, mi is történt vele… Vajon ő szavahihető tanú a saját ügyében, a maga zárkózottságával? Hiába szentelt a kérdésnek fejezetet a szerző, ha semmilyen válasza sincs, csak az, amit az érintett 1989-ben már maga megadott!

Összefoglalva: mindenkinek ajánlom a könyvet.
De: sokkal jobbat vártam. És többet."

(Libri, Bp., 2012)