A régi Modern Könyvtár köteteinek nagy részét egyszerűen nem lehet nem szeretni. A sorozatban megjelent regények legalább négyötöde a kortárs irodalom ismerni érdemes, izgalmas legjavát jelentette, s időtálló klasszikus maradt napjainkra is. Az ilyen művek közé tartozik Georges Perec első regénye, A dolgok is, amely hazájában 1965-ben, nálunk pedig mindössze egy évre rá, 1966-ban jelent meg.

A kecses, karcsú kis narancssárga kötet utószóval és szennylapokkal együtt is csak százhúsz oldalt tesz ki. A tragikusan rövidéletű író, Perec (1936-1982) azonban mégis egy csapásra híressé vált ezzel az apró, témájában pedig látszólag mindennapi történettel. 1965-ben elnyerte vele a Renaudot-díjat, s ami ennél talán többet jelent: óriási közönségsikert ért el vele annak ellenére, hogy a könyv igazi irodalom, s bár olvastatja magát, mégis telve van retorikus szerkezetekkel és művészien monoton felsorolásokkal.

Perec eredeti foglalkozására nézve szociológus volt, rajongott a matematikáért és a logikáért, s negyvenévesen még mindig jobban keresett hobbijával, a keresztrejtvény-készítéssel, mint az írással. Igazi, nagy sikerét 1978-ban aratta La Vie mode d’emploi című, magyarra sajnos lefordítatlan regényével, amelyben néhány pillanat eseményei tágulnak több mint félévszázados történetté, a könyvről írók szerint úgy, hogy abban egy lakóház minden helyisége megjelenik a lólépés szabályainak engedelmeskedő egymásutánban…

Ez a meglepő, játékos és mégis mániákus szerkesztésmód már A dolgokat is jellemzi. A regény cselekménye összefoglalható annyiban, hogy az a két főszereplő, a fiatal szociológus pár, Jérôme és Sylvie néhány évét meséli el: hogyan hagyják abba tanulmányaikat, hogyan helyezkednek el egy közvélemény-kutató magáncégnél, mert az talán jobban fizet, mint bármely más állás, hogyan utaznak ki Tunéziába franciatanárnak, hogyan térnek vissza, és hogyan élnek tovább.

Ami mindebből izgalmas és letehetetlen regényt alakít, a vágy ábrázolása. Jérôme és Sylvie folyamatosan vágyakoznak: egy olyan, jó és szeretni való életre, ami mindig éppen elérhetetlen számukra. Bútorokra, könyvekre, ruhákra, státusszimbólumokra, saját otthonra, több pénzre, sok pénzre, megbecsültségre, sikerre munka nélkül, befolyásosságra, arra, hogy valami fontosat tegyenek, még egy kis pénzre, egzotikumra, más tájakra, otthonra az idegenben, hazatérésre, új otthonra, megint pénzre és tárgyakra, dolgokra, dolgokra, dolgokra… Ezt az állandó vágyakozást Réz Pál okos utószava abból a szempontból értelmezi, hogy a két fiatal nem tud ellenállni „a tornyosuló áruk kísértésének, a dolgokért feladták az alkotás lehetőségét vagy akár csak illúzióját – beleilleszkedtek a társadalomba.” Vagyis a fogyasztói társadalom egyéniségtől megfosztó és illúziótlanító hatásának ábrázolását emeli ki a regény olvasatai közül.

Sokat elárul azonban Perec önironikus válasza arra a kérdésre, mit kezd a Renaudot-díjjal járó honoráriummal: „dolgokat vásárolok majd belőle”. Egy nézőpontból valamennyien a dolgok utáni hajszában töltjük az életünket. Miközben elolvassuk A dolgokat, nyilván ítélkezünk Jérôme és Sylvie felett, sorsuk ábrázolásának azonban van valamiféle megértő vetülete is. Perec egy Malcolm Lowry idézettel kezdi a regényt, amelyben elhangzik: „Felmérhetetlenek a jótétemények, amelyeket a civilizáció hozott.” Érezhetjük mindezt ironikusnak, végigolvasva a két fiatal önkeresését, pénzkergetését és vágykergetését, de – jó, nem jó – mi magunk is egy olyan fogyasztói társadalomban élünk, amelynek egyes dolgairól igencsak nehezen tudnánk lemondani. S a pár nemcsak álmokat kerget ebben a világban, hanem megpróbál kiépíteni magának egy saját életet: jól vagy rosszul, ostobán vagy függetlenedését hangsúlyozva. De ebbe a szituációba már mindnyájan belekerültünk, vagy bele fogunk kerülni, mi, olvasók is. Így aztán az egyszerű ítélkezés mégiscsak nehézzé válik, mire becsukjuk a könyvet.

Másik különlegessége a regénynek a nyelve. Ebből sokat megmutat a regény első bekezdése: „Az ember tekintete először végigsiklana a hosszú, keskeny, magas folyosó szürke velúrszőnyegén. A falak mentén világos fából készült, beépített szekrények, rézvasalásuk csillog. Három metszet: az egyik Thunderbirdöt, az epsomi győztest ábrázolja, a másik egy hajót, a Ville-de-Montreau-t, hajnali fényben, a harmadik Stephenson gőzmozdonyát; azután bőrkárpit borítja a falat, nagy, fekete, erezett fakarikák állnak ki belőle; a faliszekrényajtók egyetlen mozdulattal eltolhatók. A velúrszőnyeg csaknem sárga parkettben folytatódik, a három pasztellszínű szőnyeg csak részben fedi el a padlót.” Így hív be a vágylakásba, Jérôme és Sylvie álma belsejébe a könyv első néhány sora, hogy aztán a vágyott dolgok ismétlődő, mantraszerű felsorolásával, variálásával, új és új illúziók teremtésével el se engedjen a könyv végéig.

A regény alcíme: Történet a hatvanas évekből. A baj – vagy a szép – azonban az, hogy A dolgok mindig éppen most játszódik. Ma.

A cikk az Ekultúrán: Georges Perec: A dolgok