E bejegyzéssel folytatom a már négy részt számláló sorozatot, amelyben olyan detektívregény-szerzőkről írok, akik valaha hihetetlenül népszerűek voltak, ma viszont szinte nem is hallani róluk. Korábban érdekes módon csupa amerikait sikerült bemutatnom a sorozatban: Philo Vance megalkotóját, S. S. Van Dine-t, Agatha Christie tengerentúli "rokonát", Mignon G. Eberhartot, a szinte teljesen elfeledett Alice Campbell-t, majd pedig számos klasszikus krimiszerző előfutárát, Mary Roberts Rinehartot. Most egy remek, bár titokzatos szerző kerül sorra, Charles Baldwin. Az ő magyarul kiadott műveire feltétlenül igaz, hogy ma már csak öreg antikváriumok mélyén találhatók meg, rommá olvasott, háború előtti kiadásokban. Ennek ellenére úgy gondolom, regényei nemcsak a krimitörténet részei, de jó könyvek is, amelyeket méltatlanul fedett be a felejtés pora.

Először véletlenségből találkoztam Charles Baldwin egy regényével. Véletlenül éppen az utolsó, hatodikként megjelent A zöldköves gyűrű hívogató címlapját pillantottam meg: a borítón kellemes sárgás keretben egy nagyon elegáns, fehér estélyi öltözéket, fehér bundát és ötsoros igazgyöngynyakláncot viselő dáma telefonált izgatott, mégis győzedelmes mosollyal. Természetesen a fotó filmkép volt: a Palladis kiadó Pengős és Félpengős regényeinek a címlapjára szinte mindig  a "First National" vagyis a Warner, a Fox, az UFA és más amerikai és európai filmgyárak sajtóanyagának szép felvételei kerültek. A vadnyugati regények borítóira kockás inges, Stetson-kalapos cowboyok képét, a bűnügyi és szerelmes történetek fedelére jól öltözött urak és hölgyek néha noir-os világításban készült fotóját választotta ki a kiadói szerkesztő, melyeknek - persze - semmi közük nem volt a belül következő regényekhez, viszont gyönyörűek voltak. Így találkozhat az ember Bette Davisszel, Clark Gable-lel vagy Errol Flynn-nel a korabeli magyar könyvfedeleken: magyar fotóstól csak nagyon kevés borítóképet vettek át. Ami azonban 1942-ben hatott az olvasóra, az hetven év múlva ugyanúgy hat: ez a könyv is megtetszett. Elolvasva pedig azonnal Baldwin rajongójává váltam.

Ritka módon az általam olvasott példányban még a kezdő szennylap ajánlószövege is megmaradt: ilyet eleve nem minden (fél)pengőshöz készítettek, az átkötéseknek, könyvrenoválásoknak pedig a meglévők is általában áldozatul szoktak esni. Bár társaihoz hasonlóan ez is mai szemmel émelyítően feldicsérő szöveg volt (a borítók nem avultak semmit, a fülek igen!), megtudtam belőle, hogy ez már a szerző hatodik regénye a kiadónál. Így nem is álltam meg addig, míg nem sikerült begyűjteni a további öt regényt is. Charles Baldwin játékának köszönhetően mindegyik könyvének a címe valamilyen érdekfeszítő jelzős szerkezet: A nevető váza, A szürke kalap, A rózsaszínű szoba, Az utolsó vállalkozás, Különös társalkodónő, A zöldköves gyűrű. Ezek mindig egy-egy nevezetes bűnjelre vagy helyre emlékeztetnek: a nevető váza a regényben történő első gyilkossághoz kapcsolódik, a szürke kalapot autóbaleset közben veszti el valaki, aki később gyanúba keveredik, a rózsaszínű szoba maga a titkok helye, a sorsfordító zöld köves gyűrűt pedig az egész detektívregény során mindenki csak keresi, mert elveszett. Az utolsó vállalkozás azt a rendhagyó elhatározást jelzi, amivel a magándetektív főhősnő be akarja fejezni nyomozói pályáját, hogy hozzámehessen állandó ellenlábasához, a rendőrkapitányhoz - de ehhez túl kellene élnie egy családi gyilkosságsorozatot. A különös társalkodónő pedig a talpraesett nyomozólány álcája, aki egy másik családi bűnsorozat nyomába ered.

Ahogy a fentiekből is látható, Baldwin a klasszikus, izgalmas, zárt körben történő, általában családi bűntények avatott tollú krónikása. Már az első regény, A nevető váza is egy angol vidéki kastélyba viszi el az olvasót és a lelkes nyomozónőt, Alice-t, ahol nemrégen gyilkosság történt: valaki megölte a ház vendégét, aki értékes családi ékszereket vitt volna magával Londonba. Mindenki gyanús: a család, a vendégek, a személyzet, sőt, még a titokzatos taxisofőr is, aki olyan készségesen ajánlkozott, hogy bárhová elviszi Alice-t. Vajon ő miért érdeklődik a kastélyban történtek iránt? A szürke kalapban szintén amatőr nyomozónő áll a középpontban: Cathlen, a talpraesett újságíró csak egy interjút szeretett volna készíteni a hónap társasági eseményének két főszereplőjével, a nemsokára házasságot kötő Lady Alice-szel és ismeretlen vőlegényével. Ám amikor holtan találja a ladyt, olyan titoknak jut a nyomára, amit muszáj megfejtenie. Zsarolás, hazugságok, gyilkossági kísérlet és izgalmas nyomozás után jutunk el a rejtély valóban bonyolult és körmönfont, de teljességgel "tisztességes" megoldásáig, amely ismét zárt és köreikre büszke családok között játszódik. 

A rózsaszínű szoba kissé sötétebb hangulatú, de nem kevésbé érdekfeszítő története szereplői összezártságával, az állandó titkolózás és félelem atmoszférájával Mignon G. Eberhart és Mary R. Rinehart műveire emlékeztet. Carolynn apja elutazik szokásos több hónapos útjára, Indiába, a szépséges mostohaanya pedig titkol valamit: de vajon mitől retteg? Miért hív vidéki villájukba szállóvendégnek egy titokzatos testvérpárt? S miért érzi Carolynn olyan idegennek közben hazatért, rég várt nagybátyját? Amikor végül nyomtalanul eltűnik a lány társalkodónője, már nem lehet megállítani az eseményeket, amelyek zsaroláshoz, gyilkossághoz és elhallgatott igazságok leleplezéséhez vezetnek. Az utolsó vállalkozás néhány nap alatt játszódik le, s mire Katie Fogg-nak, a rendőrkapitányba szerelmes, okos magánnyomozónak sikerül kideríteni a neves közgazdasági szakíró halálának rejtélyét, végigélvezhetünk egy az előbbieknél még  pergőbb, stílusában és környezetében Erle Stanley Gardner korai Perry Mason-krimijeire emlékeztető detektívtörténetet, amelyet a magándetektív hősnő és a rendőr főhős állandó presztízs- és bizalomharca színesít. A Különös társalkodónő ismét klasszikus családi bűnügy: Ruth-nak, a "detektívkisasszonynak" először csak arra kellett volna fényt deríteni, miért vesztette el hirtelen erejét és tiszta gondolkodását Mrs. Corron, a családját és birtokát addig (túl) erős kézzel irányító vidéki úrhölgy. Ám alig van ideje a titokzatos gyengélkedések és furcsa balesetek nyomába eredni, amikor gyilkosság történik... A zöldköves gyűrűt visszatekintve is a legjobb Baldwin-regénynek tartom: bár ebben a főhős, Sarah, a szép színésznő kissé bosszantóan sodródik az eseményekkel, a bűnügyi rejtély azonban csavaros, a legremekebbül kidolgozott és folyton meglepő eseményekkel, új szereplőkkel és helyzetekkel vezeti tovább az olvasót, ráadásul ebben a gyilkosságokat, ármánykodást, bűnjelhamisítást és nagy családi örökséghajhászást felvonultató könyvben van egyedül igazán cselekvő szerepe Packnek, a mesterdetektívnek.

Baldwinnak van ugyanis egy állandónak tekinthető magánnyomozó főhőse, Edward Pack, e figura azonban másképp viselkedik, mint Sherlock Holmes, Hercule Poirot vagy a kor más könyvdetektívei. Először is mindig a háttérben marad: irodájában szorgosan épp mindig egy másik üggyel foglalkozik, mint ami a könyv tárgya. Inkább segítőit küldi ki nyomozni: A nevető vázában elsősorban az eredetileg titkárnőnek jelentkező, detektívregény-író Alice kisasszonyt, A szürke kalapban, A rózsaszínű szobában és A zöldköves gyűrűben pedig a szófukar, kutyabarát és hórihorgas ifjú Mr. Holmot. Másrészt azért sem szívesen mutatkozik a végkifejlet előtt, mivel állandó a kutya-macska barátság közte és a jóindulatú és tehetséges, ám a zsenialitást nélkülöző Bols felügyelő között. Bols teljes erőbedobással nyomoz állandó munkatársai, a letartóztatásokért rajongó és minden nőre gyanakvó Scutter, a nehézkes Jarwis és az ötletes, kitartó Decks társaságában, ám mindig lépéshátrányban van Packkel szemben: egyrészt, mert általában egy gondolatát sem fogadja el, másrészt, mert Pack állandóan megszerzi tőle a fáradságos munkával összeállított nyomozati anyagokat, s épp akkor támadnak zseniális ötletei, amikor Bolsnak már elfogyott a tudománya. Persze a négy regény végén Pack bebizonyítja, hogy valóban csak ő tudta megoldani a rejtélyt, s időlegesen mindig ki is békül Bolsszal. Ám Baldwin regényei talán épp azért olyan élvezetesek, mert a cselekményük nem vész bele a magándetektív kötelező köreibe és manírjaiba: A zöldköves gyűrűt kivéve inkább lelkesen nyomozó nők - Alice, a titkárnő, Cathlen, az újságíró, Katie és Ruth, a profi nyomozók, és a saját családjától lassanként már rettegni kényszerülő Carolynn - állnak a középpontban.

A regényeket - nem véletlenül - a kor ma is ismert, jó szerzői, Eberhart, Rinehart, Gardner könyveivel emlegettem együtt. Az ő műveik kiadásával egy időben, sőt, egy sorozatban olvastam, s az ő munkáik közé illőnek éreztem mindet. Nem a korszak könnyed kalandkrimijei, hanem inkább a ma is olvasható, klasszikus detektívtörténetek sorába illenek. Stílusuk gördülékeny, pszichologizáló részeik meggyőzőek, fordulataik és izgalmaik belül maradnak a még hihető, elképzelhető családi bűntények keretein. Nyelvük friss, ma könnyebben olvasható még Kosáryné Réz Lola - egyébként avatott nyelvű - regényfordításainál is. Ami azonban különös, hogy a szerzőről sehol sem lehet adatot találni. Az első két Baldwin-regény 1939-ben jelent meg nálunk, a harmadik 1940-ben, a negyedik és az ötödik 1941-ben, a hatodik pedig 1942-ben. Ezek az évek a Pengős és a Félpengős sorozat sikerszériájának a leáldozását jelentik. A kezdődő infláció és a háború miatt lassan megváltozott a könyvjogok megszerezhetősége, s drágultak a könyvek: a szerzők névsora így inkább szűkült, mint bővült. 1939-ben mégis feltűnt Charles Baldwin, s négy év alatt hat kötete jelent meg (öt Félpengősben, egy, az utolsó Pengősben). Az egypengős kötetek 1942-ben megszűntek, köszönhetően a július 17-én kiadott "ponyvarendeletnek", amely (természetesen csakis a háború miatti papírhiányra hivatkozva) a három pengőnél olcsóbb könyvek kiadását miniszteri engedélyeztetéshez kötötte könyvenként tíz pengő eljárási díjjal... A kiadó a későbbiekben a Palladis regénytárral folytatta a krimikiadást, míg tudta, hamar átállt azonban Zane Grey vadnyugati köteteire.

Baldwinnak pedig sem előbb, sem később egyetlen műve sem jelent meg, sem nálunk - sem külföldön. A kiadások a művek eredeti címét sem tartalmazzák, ahogyan pedig az a Palladisnál mindig is szokásos volt. Az első három regénynek még van fordítója, Seress Albin, a második háromnak már az sincs. Úgy tűnik tehát, hogy e hat regényt magyar szerző írta. Erre utalhat az is, hogy a Charles Baldwin név hangzásában is összecseng a "fordító", Seress Albin nevével. Csakhogy róla is csak annyit tudni, hogy 1939-ben, első regénye megjelenésekor lefordította a korszakban népszerű Roy Vickers egy vadnyugati történetét (Mikor én kincskereső voltam) a Pengős sorozatban. Vajon ki volt Seress Albin, aki 1939-42 előtt és után látszólag nem létezik? Egy ismert író álneve? Egy elnémuló tehetség valódi neve? Jó lenne megtudni. Regényei ugyanis a legjobb magyar detektívregény-írók közé emelik.

Linkek:
Charles Baldwin detektívregényei
Elfelejtett detektívregények 1. - S. S. Van Dine
Elfelejtett detektívregények 2. - Mignon G. Eberhart
Elfelejtett detektívregények 3. -  Alice Campbell
Elfelejtett detektívregények 4. -  Mary Roberts Rinehart
Elfelejtett detektívregények 6. - Philip MacDonald 
Elfelejtett detektívregények 7. - Milton M. Propper 
Elfelejtett detektívregények 8. - Öt régi jó könyv