2012. augusztus 31., péntek
Mostanában ismét festészeti korszakomat élem. Sajnos nem festek, csak épp rengeteg festészeti albumot, kötetet, katalógust olvasok és olvasok újra. Így jutott eszembe az is, hogy három szinte ismeretlen 19. századi magyar festőről írjak itt. Mindhárman nagy tehetségek voltak. Kettejüket a maga korában még híresnek is lehet nevezni. Ma azonban nem szokás ismerni sem a nevüket, sem a képeiket. Ha találkozunk is valamelyik festményükkel, nem tudjuk, hogy ki volt a művész, aki megfestette.
Az első: Telepy Károly (1828-1906), a tájképfestő, aki megteremtette a magyar művészeti életet. Jobbra 1860-ban készült Önarcképe látható.
Apja a reformkor hajnalának híres színésze, színdarabírója, s egyben díszletfestője és jelmeztervezője volt, édesanyja pedig (és később szerető nevelőanyja is) színésznő. A művészcsalád fiát papnak szánták, a piaristák gimnáziumába járatták, ám ő inkább festeni tanult: Barabás Miklósnak, családja barátjának, s a kor nagy festőjének a tanítványa lett. Ekkor még - mesteréhez hasonlóan - arcképfestőnek készült. Közbeszólt azonban a forradalom és szabadságharc. Telepy fegyvert fogott, közben pedig lelkesen rajzolta a kor eseményeit. Ám 1849-ben megbetegedett, így a bukás már betegágyban érte Tardonán. Itt, apja, Telepy György birtokán bujkált aztán (mégpedig állítólag többször leányruhában). Ugyanitt rejtőzött el két jó barátja, Jókai Mór (hosszú szakállú vadászként), és Muraközy János festő is, akiről még lesz szó.
Telepy csak 1850-re épült fel betegségéből, szülei pedig azonnal kiküldték Münchenbe, ahol beiratkozott az Akadémiára. Itt vált képzett tájképfestővé, folytatva azt a magyar hagyományt, amit korábban idősebb Markó Károly képviselt nemzetközi színvonalon. Bár 1852-ben katonakötelezettség miatt rövid időre haza kellett térnie, még ez évben újra külföldre utazott, a festők hazájába, Velencébe, ahol szintén az Akadémiára járt. Itt már egy bronzérmet is szerzett egyik művével, sőt, az egyiptomi alkirály meghívta udvari festőjének. Telepy azonban nem fogadta el a megtiszteltetést, ehelyett további tanulmányutat tett Németországba, majd Milánóban, Firenzében és Rómában élt és festett. Képei egy részét hazaküldte a magyar Műegylet kiállításaira, így neve hazánkban is ismertté vált. 1860-ban hazaköltözött, a következő évben pedig megházasodott: Egressy Gábor színész lányát, Etelkát vette el feleségül.
1861-ben barátaival, neves művészekkel (Orlai Petrics Soma, Weber Henrik stb.) megalapította a Képzőművészeti Társulatot, s a társulat titkáraként, szinte egy személyben szervezte a modern magyar művészeti életet. Kiállításokat rendeztek, ösztöndíjjal támogatták a szegény művészek külföldi tanulmányútjait (ilyet kapott például Munkácsy Mihály), segélyezés céljából éves műlapokat, jótékonysági albumokat jelentettek meg, pályázatokat hirdettek, folyóiratot, évkönyvet adtak ki, művészbálon népszerűsítették a magyar képzőművészetet, s igyekezték a neves művészek képeit (pl. a Székely Bertalan festette II. Lajos holttestének megtalálását, idősebb Markó Károly hagyatékát) megvásárolni az államnak, a magyarságnak (ha már az állam maga nem áldozott a művészetre eleget). Nagyban Telepynek köszönhető a Műcsarnok és az első iparművész- és művészképző intézmény, a Mintarajztanoda felállítása is.
Telepy művészként mindig a háttérbe vonult. Bár hosszú élete során folyamatosan dolgozott - immár mint az ország tájait szabad idejében élvezettel járó és rajzoló festő -, szerénysége, és az, hogy mindig a közösség, a magyar művészet érdekeit helyezte a sajátja elé, lehetővé tette ugyan egy nagy és egyéni életmű létrejöttét, de elősegítette gyors feledésbe merülését is. Mire Telepy 1906-ban meghalt, művészi elképzelésein és stílusán már túllépett egy olyan modern, újító festőnemzedék, amely sosem nőhetett volna fel az ő (és barátai) áldozatos munkája nélkül. Már csak ezért is érdemes emlékezni rá: gyönyörű, hangulatos tájai azonban elkísérik az embert az emlékekben, s önmagukban is csodálatos alkotások.
A festőről tudtommal egyetlen életrajzi kismonográfia jelent meg, Telepy Katalin Telepy Károly című, alapos és élvezetes kiskönyve 63 képpel (A Művészet Kiskönyvtára, 134., Corvina, Bp., 1980). Érdekesség, hogy a szerző távoli rokona a festőnek (Telepy Károly édesapja és Telepy Katalin dédapja testvérek voltak). Érdemes beszerezni a kötetet, mivel egy olyan történetbe vezet be, ami Petőfivel és Jókaival kezdődik, de Mednyánszky Lászlóval ér véget. Közben pedig ott van Telepy élete, s az egész 19. századi művészet története...
A második: Sterio Károly (1821-1862), a vadászképfestő, a népélet ismerője, a tragikusan korán meghalt tehetség. Jobbra egyik legismertebb képe, a Gróf Széchenyi István lóháton (1857), amelyről kevesen szokták tudni, ki is festette.
A dél-magyarországi születésű Sterio görög szülei talán a törökök elől menekültek hazánkba, ahol az apa bányamérnök lett. Fia azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy házuk falát tehetségesen telerajzolta Napoleon-fejekkel. Csodagyerekként már tízévesen megfestette a szülővárosába, Szászkabányára látogató Ferenc császár arcképét, tizenkét évesen pedig oltárképet készített a helyi ortodox templomba.
Bécsben és Münchenben tanult (itt a híres Kaulbachnál), s már a forradalom és szabadságharc előtt tanítványai voltak és műterme Pesten. A szabadságharcban is festő "riporterként" vett részt, nem harcolt, de mindenhol ott volt, s csataképeket, arcképeket vázolt fel, amelyek nyomán később vízfestmények, olajfestmények születtek.
Az ötvenes évektől állandó művészeti kapcsolatba került az arisztokráciával. Már 1847-ben festeni tanította Zichy grófot, 1855-56-ban pedig már Albrecht főherceg felesége volt a tanítványa. Közben folyamatosan festett vadászjeleneteket, lovasképeket, enteriőröket, portrékat és csoportarcképeket a kor nemeseinek és polgárainak. Barátjával, művésztársával, August von Pettenkoffennel együtt minden nyáron népi életképeket rajzolt Szolnokon, képeit és metszeteit pedig kiváló áron vették át. Illusztrációkat készített báró Prónay Gábor a magyar népéletről szóló könyvéhez, számos egzotikus rajzzal látta el gróf Andrássy Manó Kelet Indiai utazások című kötetét, majd remek lovas- és vadászábrázolások születtek a keze alatt a Hazai vadászatok és sport című díszalbumba. 1857-ben, miután a jászkunok több képét a császárnak ajándékozták, hivatalos felkérést kapott rá, hogy örökítse meg Ferenc József és Erzsébet császárné budai látogatását, 1859-ben pedig újabb tíz akvarellt kellett festenie a királynénak.
Sterio bizonyára az 1867-es koronázás egyik hivatalos megörökítője lett volna, ha megéri, hiszen becsben állt még az uralkodópár előtt is. Hirtelen halt meg, talán tüdőgyulladásban. Hiába volt fantasztikusan tehetséges, gyorsan elfelejtették, hiszen a kiegyezés a magyar művészet új felvirágzását hozta, már másokkal a főszerepben.
Sterioról is csak egy monografikus könyvecske született: K. Gyurkovich Tibor Sterio Károly című érdekes műve 61 képpel (A Művészet Kiskönyvtára, 108., Corvina, Bp., 1976). A szerző "fedezte fel" a festőt 1974-ben, összeállítva képei jegyzékét a Művészettörténeti Értesítőben, s felkutatva életét két régi újságcikk és személyes emlékezések nyomán.
A harmadik: Muraközy János (1824-1892), a festő, aki szabadságharcos lett, s aztán nem festett többet.
A fenti állítás nem hangzatos szólam. A kecskeméti születésű Muraközy Jókaival együtt tanult jogot szülővárosában, majd Pestre került jogi egyetemre. Ifjú korától rajzolt és festett, bámulatba ejtve jó barátját, a szintén rajzolgató Jókait nemcsak hatalmas testi erejével, hanem kivételes festői tehetségével is. 1847-től beiratkozott Marastoni Jakab pesti festőiskolájába, s bár közben ügyvéd lett, s Kecskemét, családja és a város visszavárta, mégis Pesten maradt és minden erejével művésznek készült.
1848 eseményei azonban megváltoztatták az egész életét. Nemzetőrként hazatérve Kecskemétre gerillacsapatot szervezett, majd végigharcolta a a tavaszi és a nyári hadjáratot, ott volt Vácott, Isaszegen, Szolnokon. Honvédszázadosként léphetett be a magyar honvédseregbe, Görgey pedig köszönetét fejezte ki neki. Szabadcsapat-vezérként azonban a bukás után bujdosni kényszerült. Telepy György, Telepy Károly apja rejtegette Jókaival együtt Tardonán. Később el kellett hagynia az országot: Fekete János álnéven jutott ki Münchenbe, majd Bécsbe. Itt a híres Karl Rahl tanítványa lett, s összebarátkozott a jövő nagy festőivel, Lotz Károllyal, Than Mórral, Markó Andrással. Ők készítették a fentebb fekete-fehér reprodukción látható portréját (Than a lovat, Lotz az arcot, Markó a tájat festette meg). Muraközy portrékat, tájképeket, lóábrázolásokat készített, sőt, a történelmi festészettel is próbálkozott, jellemző módon A guerilla-kapitány búcsúját festve meg.
Amikor azonban végre hazatérhetett egy amnesztiával, élete teljesen megváltozott. Hivatalnok lett Kecskeméten, később egyre feljebb jutott, gazdasági tanácsnok lett, részt vett a város szőlőtelepének létrehozásában, s a város vezető tisztségviselői közé emelkedett. Így azonban már nem tudott a képeknek élni, s néhány családi portrét kivéve soha többet nem festett semmit.
Hosszú élet után, elismert polgárként halt meg, ám örökre hátat fordítva a művészetnek. Első kiállítását csak 1914-ben rendezték, első művészettörténeti értékelése csak a hetvenes években történt meg, kecskeméti emlékszobáját pedig csak 2005-ben rendezték be. Még mindig ismeretlen.
A róla szóló egyetlen tanulmány Telepy Kataliné (Telepy Katalin: Muraközy János emlékkiállítása, MNG-Katona József Múzeum, Bp.-Kecskemét, 1971). Nagyon élvezetes, különösen a Telepyről szóló kötettel együtt olvasva remek életrajzi ismertetés.
A sok beszéd után néhány képet szeretnék mutatni, amelyeket nagyon szeretek és amelyek egy kis ízelítőül szolgálnak a három festő művészetéből. Az első kép Telepy Károly A diósgyőri várrom (1860) című festménye, amely majdnem olyan ismert, mint idősebb Markó Károly híres Visegrádja. Ezzel vált először híressé, miután hazatért Itáliából.
Ez a későbbi várkép azonban sokkal izgalmasabb, A németújvári vár kapujának (1889) ábrázolása. Míg Diósgyőr képén a Markó-féle nyugalom zöldessárga fénye ül, s a vízparti lányok staffázsalakjai is az ő nőalakjaira emlékeztetnek, Németújvár ábrázolása teljesen Telepyé: az érdekes nézőpont, a hívogató, elhagyottságával mégis kísérteties rom, amelyhez kikövezett, de fű lepte ösvény vezet - különös és titokzatos festmény.
A Vihar a Velencei tónál (1856) című képen teljesen más hangulat uralkodik. A valószerűtlenül habos felhők, az ég és a fény sokfélesége, a semmibe kanyargó út magánya, a végtelen látóhatár és az előtér akár szimbolikus értelmű gémeskútja így együtt a magyar puszta és táj egészen újfajta ábrázolása.
Ez pedig egy csodálatos és hangulatos Téli táj (1897). Mintha minden hófolt, jéggöröngy, száraz faág és fonnyadt fűszál külön lenne megrajzolva, apró ecsetvonásokkal. Ám az eredmény egyetlen habos, puha, hideg tájkép, ahol nézőként is látom a befagyott víz tükre alatti, megfagyott világot, hallom a hó ropogását a rőzsehordó talpa alatt, és a barátságos kis domboldali házba vágyom, a melegbe.
Ez pedig a Tájkép vízeséssel (1898), egy viszonylag késői, rejtelmes festmény különös színekkel, várakozásteli hangulattal és az elérhetetlen távlat fényébe vesző hegyekkel. Megható és nagyon egységes mű, mint Telepy késői tájképei általában.
Sterio Károly is festett remek tájképeket. Bártfa látképe (185?) azonban rendezettebb, részletezőbb, kevésbé lírai, mint Telepy Károly művei. A felhők, fák, házak, pincék kedves rendben bontakoznak ki a néző szeme előtt, ám mintha a képben a látvány élvezete fontosabb lenne, mint egy érzés vagy hangulat megfogalmazása. Mégis szívderítően örömteli a kép a mosolygósfehér házfalakkal és a barátságosan sárgás úton vidáman és könnyen futó kocsival.
Sterio pompás lovasképei közül egy az Indulás a vadászatra (1856). Ahogy népi életképein, úgy ezen a jeleneten is pompásan ábrázolta az elegánsan úri és a bájosan falusi alakokat, a kutyákat és a lovakat. A remekül idomított vadászebek csillogó szőre, az állatok - a bal oldali előreugró, a jobb oldali ágaskodó kutya, a mozgásban lévő gesztenye pej és a nyugodtan álló fehér ló - ábrázolása az angol festők vadászjeleneteinek szépségéhez fogható.
A festő csataképeket is festett. Igen híres A sebesült honvéd (1851), amely Budavár 1849-es ostromának és hősies bevételének állít emléket. Sterio számos portrét is festett a szabadságharc nagyjairól: ezek közül talán a Klapka Györgyöt ábrázoló vízfestménye a legismertebb, amelyet előszeretettel illesztenek be a tankönyvekbe, ám sajnos a festő megnevezése nélkül.
Már fiatalon kiváló arcképeket festett. Feszl Frigyes építészé (1847), aki később többek közt a Vigadó megtervezője lett, Sterio egyik legkorábbi portréja. De megörökítette korának számos más híres emberét is, így a Széchenyi-Lánchíd építőjét, Clark Ádámot, vagy épp magát, Széchenyit (kétszer).
A kedvenc Sterio-festményem a Papagájos hölgy (1860). Úrlovasnő címen is szokták említeni, s szerintem egyszerűen elbűvölő. A tökéletesen öltözött dáma lovagláshoz készülődik, balján kutyája várja már, hogy száguldhasson a ló nyomában, a háttérben pedig egy lovász érkezik lóval. Az úrlovasnő indulás előtt még játszik egyet a papagájával. Ám a kép másik olvasatában a szépséges hölgy körül minden a szerelemről szól: a lovaglópálcával incselkedő papagáj, a hűséget számon kérő kutya és a férfi a háttérben egy másik történetet is elmesél(het). Ha akarom.
Végül az utolsó festmény (pontosabban szomorkás fekete-fehér reprodukciója) Muraközy János A tengerszemű hölgy című képe. Érdekes módon a közös rejtőzködés és bujkálás eseményei közül Jókai Mór A tengerszemű hölgy című regényébe dolgozott bele sok mindent. Muraközy pedig, e bujkálás másik átélője megfestette A tengerszemű hölgyet. Már csak az a kérdés, hogy a szépséges, rejtelmes tekintetű nőalak Jókai hősnője-e, vagy inkább valaki, akit csak ők ketten ismertek...
Telepy, Sterio és Muraközy szinte egy időben éltek. Kettejüknek szorosan érintkezett is a sorsa. Mindhárman külön utakra tértek, mára pedig mind igazságtalanul elfelejtett kismesterekké váltak. Ideje felfedezni őket: mert jó festők voltak.
Blogbejegyzéseim festészetről
Históriai képek - Kedvenceim a magyar történelmi festészetből
Mesélő képek két orosztól
Álomotthon - nagy művészek segítségével
Szocreál nézegetnivaló
Karácsonyi könyveim és sok biedermeier
Művészet mértékkel
Albumokat olvasgatva, veszegetve
Utóirat: a képek lelőhelye sorban ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, és ez.
Apja a reformkor hajnalának híres színésze, színdarabírója, s egyben díszletfestője és jelmeztervezője volt, édesanyja pedig (és később szerető nevelőanyja is) színésznő. A művészcsalád fiát papnak szánták, a piaristák gimnáziumába járatták, ám ő inkább festeni tanult: Barabás Miklósnak, családja barátjának, s a kor nagy festőjének a tanítványa lett. Ekkor még - mesteréhez hasonlóan - arcképfestőnek készült. Közbeszólt azonban a forradalom és szabadságharc. Telepy fegyvert fogott, közben pedig lelkesen rajzolta a kor eseményeit. Ám 1849-ben megbetegedett, így a bukás már betegágyban érte Tardonán. Itt, apja, Telepy György birtokán bujkált aztán (mégpedig állítólag többször leányruhában). Ugyanitt rejtőzött el két jó barátja, Jókai Mór (hosszú szakállú vadászként), és Muraközy János festő is, akiről még lesz szó.
Telepy csak 1850-re épült fel betegségéből, szülei pedig azonnal kiküldték Münchenbe, ahol beiratkozott az Akadémiára. Itt vált képzett tájképfestővé, folytatva azt a magyar hagyományt, amit korábban idősebb Markó Károly képviselt nemzetközi színvonalon. Bár 1852-ben katonakötelezettség miatt rövid időre haza kellett térnie, még ez évben újra külföldre utazott, a festők hazájába, Velencébe, ahol szintén az Akadémiára járt. Itt már egy bronzérmet is szerzett egyik művével, sőt, az egyiptomi alkirály meghívta udvari festőjének. Telepy azonban nem fogadta el a megtiszteltetést, ehelyett további tanulmányutat tett Németországba, majd Milánóban, Firenzében és Rómában élt és festett. Képei egy részét hazaküldte a magyar Műegylet kiállításaira, így neve hazánkban is ismertté vált. 1860-ban hazaköltözött, a következő évben pedig megházasodott: Egressy Gábor színész lányát, Etelkát vette el feleségül.
1861-ben barátaival, neves művészekkel (Orlai Petrics Soma, Weber Henrik stb.) megalapította a Képzőművészeti Társulatot, s a társulat titkáraként, szinte egy személyben szervezte a modern magyar művészeti életet. Kiállításokat rendeztek, ösztöndíjjal támogatták a szegény művészek külföldi tanulmányútjait (ilyet kapott például Munkácsy Mihály), segélyezés céljából éves műlapokat, jótékonysági albumokat jelentettek meg, pályázatokat hirdettek, folyóiratot, évkönyvet adtak ki, művészbálon népszerűsítették a magyar képzőművészetet, s igyekezték a neves művészek képeit (pl. a Székely Bertalan festette II. Lajos holttestének megtalálását, idősebb Markó Károly hagyatékát) megvásárolni az államnak, a magyarságnak (ha már az állam maga nem áldozott a művészetre eleget). Nagyban Telepynek köszönhető a Műcsarnok és az első iparművész- és művészképző intézmény, a Mintarajztanoda felállítása is.
A festőről tudtommal egyetlen életrajzi kismonográfia jelent meg, Telepy Katalin Telepy Károly című, alapos és élvezetes kiskönyve 63 képpel (A Művészet Kiskönyvtára, 134., Corvina, Bp., 1980). Érdekesség, hogy a szerző távoli rokona a festőnek (Telepy Károly édesapja és Telepy Katalin dédapja testvérek voltak). Érdemes beszerezni a kötetet, mivel egy olyan történetbe vezet be, ami Petőfivel és Jókaival kezdődik, de Mednyánszky Lászlóval ér véget. Közben pedig ott van Telepy élete, s az egész 19. századi művészet története...
A dél-magyarországi születésű Sterio görög szülei talán a törökök elől menekültek hazánkba, ahol az apa bányamérnök lett. Fia azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy házuk falát tehetségesen telerajzolta Napoleon-fejekkel. Csodagyerekként már tízévesen megfestette a szülővárosába, Szászkabányára látogató Ferenc császár arcképét, tizenkét évesen pedig oltárképet készített a helyi ortodox templomba.
Bécsben és Münchenben tanult (itt a híres Kaulbachnál), s már a forradalom és szabadságharc előtt tanítványai voltak és műterme Pesten. A szabadságharcban is festő "riporterként" vett részt, nem harcolt, de mindenhol ott volt, s csataképeket, arcképeket vázolt fel, amelyek nyomán később vízfestmények, olajfestmények születtek.
Az ötvenes évektől állandó művészeti kapcsolatba került az arisztokráciával. Már 1847-ben festeni tanította Zichy grófot, 1855-56-ban pedig már Albrecht főherceg felesége volt a tanítványa. Közben folyamatosan festett vadászjeleneteket, lovasképeket, enteriőröket, portrékat és csoportarcképeket a kor nemeseinek és polgárainak. Barátjával, művésztársával, August von Pettenkoffennel együtt minden nyáron népi életképeket rajzolt Szolnokon, képeit és metszeteit pedig kiváló áron vették át. Illusztrációkat készített báró Prónay Gábor a magyar népéletről szóló könyvéhez, számos egzotikus rajzzal látta el gróf Andrássy Manó Kelet Indiai utazások című kötetét, majd remek lovas- és vadászábrázolások születtek a keze alatt a Hazai vadászatok és sport című díszalbumba. 1857-ben, miután a jászkunok több képét a császárnak ajándékozták, hivatalos felkérést kapott rá, hogy örökítse meg Ferenc József és Erzsébet császárné budai látogatását, 1859-ben pedig újabb tíz akvarellt kellett festenie a királynénak.
Sterioról is csak egy monografikus könyvecske született: K. Gyurkovich Tibor Sterio Károly című érdekes műve 61 képpel (A Művészet Kiskönyvtára, 108., Corvina, Bp., 1976). A szerző "fedezte fel" a festőt 1974-ben, összeállítva képei jegyzékét a Művészettörténeti Értesítőben, s felkutatva életét két régi újságcikk és személyes emlékezések nyomán.
A harmadik: Muraközy János (1824-1892), a festő, aki szabadságharcos lett, s aztán nem festett többet.
A fenti állítás nem hangzatos szólam. A kecskeméti születésű Muraközy Jókaival együtt tanult jogot szülővárosában, majd Pestre került jogi egyetemre. Ifjú korától rajzolt és festett, bámulatba ejtve jó barátját, a szintén rajzolgató Jókait nemcsak hatalmas testi erejével, hanem kivételes festői tehetségével is. 1847-től beiratkozott Marastoni Jakab pesti festőiskolájába, s bár közben ügyvéd lett, s Kecskemét, családja és a város visszavárta, mégis Pesten maradt és minden erejével művésznek készült.
Amikor azonban végre hazatérhetett egy amnesztiával, élete teljesen megváltozott. Hivatalnok lett Kecskeméten, később egyre feljebb jutott, gazdasági tanácsnok lett, részt vett a város szőlőtelepének létrehozásában, s a város vezető tisztségviselői közé emelkedett. Így azonban már nem tudott a képeknek élni, s néhány családi portrét kivéve soha többet nem festett semmit.
A róla szóló egyetlen tanulmány Telepy Kataliné (Telepy Katalin: Muraközy János emlékkiállítása, MNG-Katona József Múzeum, Bp.-Kecskemét, 1971). Nagyon élvezetes, különösen a Telepyről szóló kötettel együtt olvasva remek életrajzi ismertetés.
A sok beszéd után néhány képet szeretnék mutatni, amelyeket nagyon szeretek és amelyek egy kis ízelítőül szolgálnak a három festő művészetéből. Az első kép Telepy Károly A diósgyőri várrom (1860) című festménye, amely majdnem olyan ismert, mint idősebb Markó Károly híres Visegrádja. Ezzel vált először híressé, miután hazatért Itáliából.
Ez a későbbi várkép azonban sokkal izgalmasabb, A németújvári vár kapujának (1889) ábrázolása. Míg Diósgyőr képén a Markó-féle nyugalom zöldessárga fénye ül, s a vízparti lányok staffázsalakjai is az ő nőalakjaira emlékeztetnek, Németújvár ábrázolása teljesen Telepyé: az érdekes nézőpont, a hívogató, elhagyottságával mégis kísérteties rom, amelyhez kikövezett, de fű lepte ösvény vezet - különös és titokzatos festmény.
A Vihar a Velencei tónál (1856) című képen teljesen más hangulat uralkodik. A valószerűtlenül habos felhők, az ég és a fény sokfélesége, a semmibe kanyargó út magánya, a végtelen látóhatár és az előtér akár szimbolikus értelmű gémeskútja így együtt a magyar puszta és táj egészen újfajta ábrázolása.
Ez pedig egy csodálatos és hangulatos Téli táj (1897). Mintha minden hófolt, jéggöröngy, száraz faág és fonnyadt fűszál külön lenne megrajzolva, apró ecsetvonásokkal. Ám az eredmény egyetlen habos, puha, hideg tájkép, ahol nézőként is látom a befagyott víz tükre alatti, megfagyott világot, hallom a hó ropogását a rőzsehordó talpa alatt, és a barátságos kis domboldali házba vágyom, a melegbe.
Ez pedig a Tájkép vízeséssel (1898), egy viszonylag késői, rejtelmes festmény különös színekkel, várakozásteli hangulattal és az elérhetetlen távlat fényébe vesző hegyekkel. Megható és nagyon egységes mű, mint Telepy késői tájképei általában.
Sterio Károly is festett remek tájképeket. Bártfa látképe (185?) azonban rendezettebb, részletezőbb, kevésbé lírai, mint Telepy Károly művei. A felhők, fák, házak, pincék kedves rendben bontakoznak ki a néző szeme előtt, ám mintha a képben a látvány élvezete fontosabb lenne, mint egy érzés vagy hangulat megfogalmazása. Mégis szívderítően örömteli a kép a mosolygósfehér házfalakkal és a barátságosan sárgás úton vidáman és könnyen futó kocsival.
Sterio pompás lovasképei közül egy az Indulás a vadászatra (1856). Ahogy népi életképein, úgy ezen a jeleneten is pompásan ábrázolta az elegánsan úri és a bájosan falusi alakokat, a kutyákat és a lovakat. A remekül idomított vadászebek csillogó szőre, az állatok - a bal oldali előreugró, a jobb oldali ágaskodó kutya, a mozgásban lévő gesztenye pej és a nyugodtan álló fehér ló - ábrázolása az angol festők vadászjeleneteinek szépségéhez fogható.
A festő csataképeket is festett. Igen híres A sebesült honvéd (1851), amely Budavár 1849-es ostromának és hősies bevételének állít emléket. Sterio számos portrét is festett a szabadságharc nagyjairól: ezek közül talán a Klapka Györgyöt ábrázoló vízfestménye a legismertebb, amelyet előszeretettel illesztenek be a tankönyvekbe, ám sajnos a festő megnevezése nélkül.
Már fiatalon kiváló arcképeket festett. Feszl Frigyes építészé (1847), aki később többek közt a Vigadó megtervezője lett, Sterio egyik legkorábbi portréja. De megörökítette korának számos más híres emberét is, így a Széchenyi-Lánchíd építőjét, Clark Ádámot, vagy épp magát, Széchenyit (kétszer).
A kedvenc Sterio-festményem a Papagájos hölgy (1860). Úrlovasnő címen is szokták említeni, s szerintem egyszerűen elbűvölő. A tökéletesen öltözött dáma lovagláshoz készülődik, balján kutyája várja már, hogy száguldhasson a ló nyomában, a háttérben pedig egy lovász érkezik lóval. Az úrlovasnő indulás előtt még játszik egyet a papagájával. Ám a kép másik olvasatában a szépséges hölgy körül minden a szerelemről szól: a lovaglópálcával incselkedő papagáj, a hűséget számon kérő kutya és a férfi a háttérben egy másik történetet is elmesél(het). Ha akarom.
Végül az utolsó festmény (pontosabban szomorkás fekete-fehér reprodukciója) Muraközy János A tengerszemű hölgy című képe. Érdekes módon a közös rejtőzködés és bujkálás eseményei közül Jókai Mór A tengerszemű hölgy című regényébe dolgozott bele sok mindent. Muraközy pedig, e bujkálás másik átélője megfestette A tengerszemű hölgyet. Már csak az a kérdés, hogy a szépséges, rejtelmes tekintetű nőalak Jókai hősnője-e, vagy inkább valaki, akit csak ők ketten ismertek...
Telepy, Sterio és Muraközy szinte egy időben éltek. Kettejüknek szorosan érintkezett is a sorsa. Mindhárman külön utakra tértek, mára pedig mind igazságtalanul elfelejtett kismesterekké váltak. Ideje felfedezni őket: mert jó festők voltak.
Blogbejegyzéseim festészetről
Históriai képek - Kedvenceim a magyar történelmi festészetből
Mesélő képek két orosztól
Álomotthon - nagy művészek segítségével
Szocreál nézegetnivaló
Karácsonyi könyveim és sok biedermeier
Művészet mértékkel
Albumokat olvasgatva, veszegetve
Utóirat: a képek lelőhelye sorban ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, és ez.
