Van két kedvenc festőművészem, aki orosz. Mi több, akiket egy időben rendszeresen a kritikai realizmusnak nevezett áramlatba soroltak be. Ha ma valaki meghallja az utóbbi két, rossz emlékű szót, általában menekül, de nagyon messze mindazon "mindent-tökéletesen-pontosan-és-pátosszal-örökítek-meg"-alkotásoktól, amelyek iskolapéldája Iszaak Brodszkij Lenin a Szmolnijban című híres-hírhedt festménye. Ám Fedotov és Perov valójában nem kritikai realista festő (talán nincs is ilyen irányzat, csak azok szemében, akik ezt látták az első állomásnak a szocialista realizmus felé vezető úton). Ezzel szemben képeik gyönyörűek, érdekesek, s valamennyi mesél: történeteket, érzelmeket, pillanatok tartalmait lehet leolvasni róluk.

Pavel Andrejevics Fedotov (1815-1852) rövid élete nagy részében hivatásos katona volt. Mindössze nyolc évig, korai nyugdíjazása után élhetett szabadon a festészetnek, pedig már tizenkilenc éves korától rendszeresen és tehetségesen festett és rajzolt. A harmincas években, lelkes ifjúként felkereste Brjullovot, a kor neves festőjét, s bemutatta az Akadémia esti rajziskoláján vett órái után készített műveit, ám a nagy festő úgy gondolta, huszonegy évesen már késő ahhoz, hogy valaki művésszé válhasson a testőrezred zászlósából. Fedotov szerencsére az elutasítás ellenére sem hagyta abba sem az esti Akadémiát, sem pedig a festést és rajzolást: csodálatos portrékat, életképeket, zsánereket és irodalmi illusztrációkat készített. Híre 1848-ban végül eljutott Krilovhoz, akit állatmeseszerzőként ismerhetünk az olvasókönyvekből. Az idős író dicséreteivel végre megerősítette Fedotov elszánását, így a festő élete utolsó éveiben már a művészetnek merte szentelni minden idejét, s ismertté és elismertté válhatott. Az 1849-es és 1850-es kiállításai után a nyugalmazott kapitányt már kora első számú festői között tartották számon. Ám a művészi jövője felett érzett állandó kétségek, családi gondjai és a rengeteg munka végül melankóliába és mély depresszióba hajszolták. 1852-ben elmegyógyintézetben halt meg, mindössze harminchét évesen. Első művei vízfestmények, tollrajzok és szépiaképek, amelyek kiválóan illenek hihetetlenül finom, aprólékosan rajzos és bámulatosan részletes stílusához. A későbbiekben felfedezte az olajfestést is, s számos portrét, életképet és szatirikus jelenetet festett. Vázlataihoz és képterveihez megjegyzéseket, szereplőjellemzéseket és kis novellákat is írt, ezenkívül költészettel és színműírással is foglalkozott. Fantasztikus művész volt fantasztikusan furcsa életúttal. (Az itt látható képe: N. P. Zsdanovics a zongoránál, 1849-50.)

Vaszilij Grigorjevics Perov (1833-1882) is nagyon fiatalon halt meg, az ő pályája azonban egyenletesebb és némileg hosszabb volt. Egy hivatalnok házasságon kívüli gyermekeként született, ezért is vette fel a toll jelentésű Perov nevet, amelyet állítólag egyik nevelőjétől kapott, aki felfigyelt a leendő művészre. A várakozással ellentétben azonban a festő végül nem az írásnak, hanem a képzőművészetnek szentelte a pályáját: a Moszkvai Festő- és Szobrásziskola elvégzése után azonnal nagy célokat tűzött ki maga elé, ezért részt vett a Szépművészeti Akadémia pályázatain. 1858-ban a nagy ezüstérmet, 1860-ban a kis aranyérmet, 1861-ben pedig a nagy aranyérmet, a legnagyobb elismerést nyerte el festményeivel. Megszerezte a jogot, hogy külföldi tanulmányútra induljon német területre és Franciaországba. Itt le is telepedett feleségével: két évet Párizsban élt. Elismert, nagy művészként tért haza, számos szatirikus és drámai képet festve. 1871-ben megalapította a Peredvizsnyik Mozgalmat, a Vándorkiállítási Társaságot, amely igyekezett megújítani az életkép és a portré műfaját. Ugyanettől az évtől kezdve haláláig professzora lett a Moszkvai Festőiskolának is. Ám sajnos nem érte meg ötvenedik születésnapját: tüdőbajban halt meg. Szatirikus festőként indult, az Akadémia aranyérme ellenére egyik művének bemutatása is szinte botrányba fulladt a merész témaválasztás miatt. A későbbiekben azonban témáinak sora hosszúra nőtt: az érzelmes, megértő vagy épp mozgósító hangú gyermekábrázolásoktól a történelmi festészetig, a vallásos képektől a lírai hangvételű portrékig, a párizsi zsánerképektől az orosz életképekig mindenféle műfajban és hagyományban kipróbálta magát. A nézőjüket könnyed színeivel meglepő olajfestményektől a gyors vonásokkal megalkotott rajzokig számtalan mű őrzi tehetségét. (Az itt látható képe: J. E. Perova arcképe, 1869, amelynek érdekessége, hogy befejezetlen.)

Fedotovról és Perovról magyarul csak egy-egy önálló könyvecske jelent meg, A Művészet Kiskönyvtára sorozatban, 1961-ben és 1962-ben. Mindkét könyv orosz szerző írása, s meglehetősen didaktikus módon mutatja be a festményeket, rajzokat és a festők életét. Eszerint Fedotov kritikai realista, művészete "mélységesen népi", több képe "a társadalmi mozgatóerők helyes megítélését szolgálja". Perov pedig "kora haladó szociális gondolkozásának magaslatán állt", s "a népi felszabadító harcot a lehető legszélesebb alapokon kívánta bemutatni". E zanzákkal siklanak át ügyesen a tanulmányok írói azon, hogy Fedotov a cár testőre volt, s kritikus látásmódja és katonajellemképei mellett szívesen rajzolta a díszszemléket is, hogy nagy megértéssel festette a polgárságot is, nemcsak a parasztokat, vagy hogy Perov egyházkritikus festményei mellett csodaszép képeken mutatta be az orosz parasztok őszinte vallásosságát, s élete végén forradalmi látásmódja mellett nyilván a történelmi festészet műfajának kipróbálása vezette abban, hogy a Pugacsov-felkelést válassza témájául. Ma már szerencsére nem kell e díszítménymondatokkal foglalkozni, és ha valaki képes náluk nyelni egy-kettőt, majd továbbolvasni, az életrajzok ma is érdekesek. A fő azonban a két kötet képanyaga: a Fedotov 39, a Perov 47 kép reprodukcióját tartalmazza, amelyek a kor nyomdatechnikájához (és a sorozat "nyugati" köteteinek képminőségéhez mérten) tűélesek, még ha többségükben fekete-fehérek is.

Néhány képet illesztenék még be a bejegyzésbe, hogy látható legyen, miért szeretem a két festőt. Először Fedotov leghíresebb mesélő képe következik, Az őrnagy leánykérőben (1848 körül). Az egész család - anya, lánya, szolgáló, kerítőnő - mind várják, hívják, kéretik és kommendálják a nyalka bajuszú, már nem fiatal katonatisztet. Mert férjhez menni muszáj. Annyi néznivaló van a képen a szoba berendezésétől a ruhák és a terítő selymes anyagain át a sokféle jellegzetes arcig, hogy sosem unom meg.


A házasság témáját másképp is megfestette Fedotov: A válogatós leány (1847 körül) egyszerűen képtelen dönteni. Pedig szülei már alig várják, hogy meglehetősen csúf gyermekük elkerüljön a háztól: az ajtófüggöny mögött szurkolnak a kivételesen randa udvarló sikeréért... A környezetábrázolás legalább olyan élvezetes, mint az előző képen, a jellemábrázolás azonban sokkal kíméletlenebb, az alakok mintha csúfondáros, torzító tükörben látszanának.



A finom, halk szavú gúny jellemzi Fedotov alábbi rajzát is. A Fidelka halálának fejleményei (1844) egy sorozat darabja, amely bemutatja Fidelka, a kiskutya szomorú végét. Az egész világ felfordul: a háziasszony görcsökben fetreng az ágyán, elfeledkezve pitiző és még élő többi kedvencéről, a gyászolók veszekednek, pletykálnak és sírnak, a festő már a nemes eb apoteózisát festi az előtérben, miközben Fidelka párnára és piedesztálra fektetett tetemével valójában már senki sem foglalkozik...


Fedotov azonban remek portréfestő is. A három Druzsinyin-fivér (1840) barátait ábrázolja, s viszonylag korai képe. Izgalmas találgatni, milyenek is lehettek a testvérek az életben, s hogy egyikőjük vajon miért nem a katonai pályát választotta?


Fedotov legszebb képét a végére hagytam. A fiatal özvegy (1851), amelynek több változata is létezik, szintén történetet mesél el, de nem ironikusat vagy mulatságosat, hanem szomorút. A fiatal özvegy költözik, bár hogy hová, még maga sem tudja. Csak férje portréja, s egy ikon maradt neki, minden más holmija hatósági pecséttel jelzett, lefoglaltatott az adósságok fejében: az ezüstök, a hitvesi ágy, talán még a Biblia és a varrókosár is. A finom, szinte gótikus tartás további drámát sejtet: a kecses hölgy gyermeket vár. Tartásában egyszerre van beletörődés és remény: de nem tudni, mi lesz a történet vége.


Ez pedig már Perov leghíresebb festménye, az Inasok vizet hordanak (1866). A Trojka címen is ismert kép természetesen szót emel a gyerekmunka ellen. Ám e tartalom mellett hihetetlen költőiség rejlik benne. Szeretem mindhárom főalakját, a lobogó szőrrel szaladó kutyát, a hó tapinthatóságát, a reménytelen ködöket és a napfény felderengését a városfalon. Szívszorító, mégsem giccses kép.


Hasonló tematikájú a másik Perov-festmény, A paraszt temetése (1865). A szinte szentimentális témát a nagyon őszinte gyerekábrázolás oldja fel, és a háttér tájképének fényei reményt hordoznak, annak ellenére, hogy a ló és az özvegy édesanya tartása tökéletes reménytelenséget tükröz.


Perovtól azonban erősebb hang is tellett. A Húsvéti körmenet falun (1861) a legbotrányosabban fogadott képe volt. Kíméletlen precizitással ábrázolta a műveletlen és tartalmatlan vallásosságot a láthatóan ittas pópa, a paplak ajtaja előtt-alatt fetrengő részeg parasztok és a közönyösen olvasó városi fiatalember alakjában. A két középső alak, a kínosan lecsúszó harisnyát viselő, épp buzgó énekbe kezdő naiv parasztlány és a szentképet nagy áhítattal, ám fejjel lefelé cipelő, szakadt bocskorú szegényember ábrázolása azonban már inkább megértő, mint elítélő.


Perov egyik portréját mindenki ismeri a tankönyvekből, ez Dosztojevszkijt ábrázolja. Az alábbi azonban Dalj író képmása (1872). Hihetetlenül szuggesztív festmény, amelyen az idős férfi tekintete fog meg leginkább, összekulcsolt kezei pedig, amelyek fényben fürdenek, gyönyörűek.


Végül egyik kedvenc képem Perovtól,  A nevelőnő megérkezése a kereskedő házába (1866). Erősen kritikus kép a felkapaszkodott polgárcsaláddal: a nevetségesen pöffeszkedő, ám családján belül mindenható apával, az ostoba feleséggel, s a nevelőnőt máris kiguvadt szemekkel vizslató úrfival. Sem a leselkedő szolgák, sem az úrhatnám család nem tudja elfogadni a nemes tartású, ifjú tanítókisasszonyt. De a kisebbik lánynál, a leendő tanítványnál talán még van remény: az ő rózsaszín szoknyája a legszebb, meglepő színfolt a képen, s fehér fényben ragyogó arcán őszinte kíváncsiság és nyitottság tükröződik. Ám itt sem lehetünk biztosak a festmény által elmesélt történet végében.


Tapasztalatom, hogy akiknek még oktatták e két "nagy kritikai realistát", azok kevéssé kedvelik őket. Az újszülöttnek azonban minden vicc új: talán ha a csapból ma már nem a két festő művei folynak, ismét meg lehet őket szeretni. Nekem már biztosan sikerült.

Blogbejegyzéseim festészetről
Ismeretlen magyar festők nyomában
Históriai képek - Kedvenceim a magyar történelmi festészetből
Szocreál nézegetnivaló
Karácsonyi könyveim és sok biedermeier
Művészet mértékkel
Albumokat olvasgatva, veszegetve