Karácsony másodnapján írt bejegyzésemben négy könyvet szeretnék rövidebben-hosszabban olvasásra ajánlani. Egyetlen dolog köti össze őket: hogy mindegyiket idén karácsonyra kaptam.

A bejegyzést az első könyvhöz illő magyar biedermeier festmények illusztrálják. Bár témájuk elüt a másik három könyvről írtakról, nem tudtam megállni, hogy néhány kedvencem ne szerkesszem be ide: főképp a nagyon érdekeseket, bájosakat vagy nőieseket. (1)

Szvoboda Dománszky Gabriella: A magyar biedermeier
Corvina, Stílusok-Korszakok sorozat, Bp., 2011.

A Stílusok-Korszakok sorozat véleményem szerint a legjobb, legtökéletesebb azok közül, amelyeket a Corvina kiadó mostanában megjelentet. Alig várom, hogy újabb kötetekkel folytatódjon - persze a lassú tempójú közreadás a pénztárcámnak jót tesz... Ám ezek a könyvek megérik a pénzt: okosak, gyönyörűek, a legfrissebb szakirodalomra támaszkodva, a gyűjteményekbe nemrég bekerült műveket is bemutatva idézik fel az egyes művészettörténeti korszakokat. A szocreál Magyarországon című, tavaly megjelent kötetről már írtam. Most pedig az idei kiadványt, A magyar biedermeiert sikerült megszereznem: ez volt a fő könyvajándékom idén.

Szvoboda Dománszky Gabriella nekem nagyon kedves művészettörténész: amióta a Nagy Magyar Mesterek sorozat gyűjtése közben elolvashattam Barabás Miklósról írott 1983-as könyvét, keresem a nevét, mivel a sorozat kiváló szerzői közül is kiemelkedett azzal, hogy egyszerre tudott érdekesen, szakszerűen, meglepetésekkel telve, nemcsak az eseményekről beszámolva, hanem a kort is bemutatva, a korabeli gondolkodást is felidézve, sőt ehhez még külön is kedvet csinálva írni. Azóta sikerült megszereznem Régi dicsőségünk című albumját is, amely tanulmányában izgalmas, új szempontok alapján járja körbe a magyar történelmi festészet témakörét. Akik vásárolták a Metropol könyvtár vagy a Kossuth kiadó A magyar festészet mesterei című sorozatának köteteit, szintén találkozhattak a nevével a Barabás Miklós és a Szinyei Merse kötetekben.

A magyar biedermeier című könyve - ezzel kell kezdeni - gyönyörű. Rengeteg káprázatosan szép illusztráció szerepel benne, a lehető legfinomabb kézzel összeválogatva úgy, hogy - legalább is nekem így tűnt - még az egyes oldalpárok is kiegészíteni látszanak egymást, s igazi biedermeier hangulatot árasztanak. Sok képpel még egyetlen általam ismert albumban sem találkoztam - pedig nagyon szeretem ezt a korszakot -, így szerintem más olvasókat is meglephet már a képanyag is. A kötet szövege pedig három részre tagolódik: az első a biedermeiert igyekszik definiálni, a második a korszak magyar művészeit és művészeti életét mutatja be nagy teret szentelve a szerző legújabb kutatási területének, a Pesti Műegylet történetének, végül a harmadik rész foglalkozik az egyes műfajokkal és jellemzőikkel. Mindegyik fejezet hihetetlenül érdekes.

Amikor az első fejezet áttekinti a stílus meghatározásának és megítélésének történetét, különös kép bontakozik ki. A biedermeier nemcsak lenézett, megvetett stílus volt sokáig, de - különböző korok különböző indokkal - még létezését is kétségbe vonták. Elutasítja és átnevezi a húszas években Lyka Károly (A táblabíró világ művészete könyvcímből süt az erős elutasítás), az ötvenes években a kispolgári művészettől elzárkózó művészettörténet-írás, a hatvanasban pedig még a giccstől való irtózásra nevelt közönség is. A nyolcvanas években is még inkább hívják félénk realizmusnak, miután korábban, a hatvanas évek végén egyszerűen eltüntették a művészettörténetből, "a klasszicizmus idejét évtizedekkel kitolták, a romantika időhatárait pedig egészen a század harmadik harmadáig meghosszabbították". Ennek következtében azonban minden, ami magyar provinciálisnak, ügyetlennek kezdett tűnni, "a magyar művészet, művészeti élet megteremtésének ekkor zajló heroikus folyamata pedig elsikkadt".

Ami már csak azért is kár, mert ettől olyan fantasztikusan pozitív ez az időszak, ezért jó visszagondolni rá: a művészet és a (kézműves)ipar támogatása közüggyé kezd válni, létrejön Pesten az első magyar festőakadémia, megváltozik az életmód városban és uradalomban, s mindehhez a keretet a biedermeier adja. A polgár képtárba és cukrászdába jár, fürdőkúrán kezelteti magát, vitrintárgyakat gyűjt, nemzeti divatképeket és híres műlapokat vásárol, megtanul rácsodálkozni a valódi, "szép" természetre, az urak újságot, a hölgyek pedig könyvet olvasnak, s mindenki a magyar történelem hőseiért és a valcerért rajong, közben adakozik a városszépítésre és őszintén elkezd érdeklődni a magyar népélet iránt... Ilyenek (is) az 1815-1848 közötti évek, s talpra állva a szabadság- és polgárháborúból ehhez az ideálhoz fordul vissza az újrateremtődő közélet. Ez a biedermeier korszaka: amely ráadásul a németeken, az osztrákokon (és az angol hatáson) keresztül összekapcsolja Magyarországot Európával, mindenképpen becsülendő tehát. Épp ezért a szerző számos ismert művet (például portrékat, történelmi festményeket, életképeket) is a biedermeier művészeti elvei alapján vesz szemügyre, bemutatva, miben más ez, mint a romantika, s így új értelmet, új elemzési szempontot adva élvezetükhöz.

A biedermeier "átfogó kulturális megújulás", amely - mivel "az uralkodói rezidenciákban, valamint az arisztokrácia városi palotáiban és nyári kastélyaiban virágzott ki" - kezdetben az elithez kapcsolódik, ám ez az elit már nem születési, hanem szellemi, kulturális felső réteg: bele tartozik az értelmiségi, a nemesedő polgár, a polgárosodó nemes és a megváltozó, liberális arisztokrácia is. A művészet fogyasztóinak köre kiszélesedik, ám ez nem jelent feltétlenül idealizálást vagy épp ízléstelenné válást. Viszont igazi modernséget hoz: a társadalom önmaga felé fordul, magára figyel, megtanulja az esztétikumot önmagában értékelni - megszületik az autonóm művészet. S ez választ igyekszik adni a kérdésre, hogyan lehetséges a legtisztábban tükrözni a valóságot. Bár a biedermeier művészet nem tartalmaz társadalomkritikát, nem igazán realista, viszont a tartalmat és formát próbálja megragadni azzal a cseppnyi többlettel, amitől a a mű szép, igaz, vagy - a magyarok esetében épp - nemzeti lesz. A biedermeiert nagyon lehet kedvelni, s sokkal több van benne, mint amennyit az ember elsőre látna benne. Kényelem, méltóság, minőség, természetesség, érzelem, esztétikum...

A magyar biedermeiert ismerni kell!

Diószegi István: Az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikája
Vince, Bp., 2001.

Ez a könyv régebbi élményem, de most sikerült hihetetlenül olcsón hozzájutnom, így bekerülhetett a könyvtáramba. Diószegi István az ELTE professzoraként gyakorlatilag teljes pályafutását Magyarország, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia diplomáciatörténetének szentelte. Fantasztikus összefoglalójánál, mely A hatalmi politika másfél évszázada 1789-1939 címet viseli, nincs jobb könyv a korszak nagypolitikája iránt érdeklődő magyar olvasónak. Másik hihetetlenül izgalmas könyve a Bismarck és Andrássy címet viseli, célja pedig bemutatni Magyarország és a Monarchia helyzetét a német hatalmi politikában a 19. század második felében. És ezzel már célba is értünk, hiszen ennek a könyvnek fő témája is ez többek között.

1867-1918 között Magyarország hihetetlenül fontos szerepet játszik abban, hogyan is alakul a Monarchia külpolitikája. Meghatározó az oroszellenesség, a német/poroszellenesség, majd a németbarátság. Néhány esetben az osztrák döntéseket még korrigálják is a magyar érdekeknek megfelelően. Ugyanakkor többször van meg nem értés a pesti (magyar) politika, közbeszéd, sajtó és Bécs, a Ballhausplatz (vagyis a közös külügyminisztérium) között, mégpedig nem "ellenállás", hanem a magyar érdektelenség miatt. Hogyan, milyen döntések között éli át a kettős ország ezt az ötven évet? Mit tartottak a legfontosabbnak a nemzeti, mégis közös külpolitikában? Milyen volt a magyarok nemzetiségi politikája? Hogyan hatott magyarországon a keleti kérdés, a Német Császárság létrejötte, a Balkán-háborúk presztízspolitikája? Milyen külügyminiszter volt a két Andrássy Gyula? A logikus szerkesztésű, rövid egységekből álló, érdekes könyv minden kérdésre választ ad. Tartalmazza ráadásul az összes közös kül- és pénzügyminiszter, továbbá az osztrák és magyar miniszterelnökök névsorát is, valamint bőséges, rendezett irodalmat az érdeklődőknek.

Barsi Ödön: Az üstökös
Fapadoskönyv, Bp., 2011.

Barsi Ödönről már hosszan írtam ezen a blogon. Most Az űrhajó című regénye után egy újabb scifijét sikerült a polcra tennem, Az üstökös címűt. A regény kiindulása most is hasonló: rokonszenves férfifőhősünk, aki itt a széphangzású Vándory Sándor névre hallgat egy Budapesthez közeli, gyönyörű helyen álló obszervatóriumból szemléli a csillagokat. Csakhogy míg ott az elkötelezett csillagász főhős űrhajót talált fel, s fantasztikus kalandokat élt át utazása során, itt a történet tudományos-fantasztikus része sokkal egyszerűbb: kiderül, hogy egy ismeretlen üstökös száguld a Föld felé, s két hónapon belül, előreláthatólag a baljóslatú, péntekre eső szeptember 13-án összeütközik a földdel. Minden élet megsemmisül, de az emberi bizonyosan.

A történet innentől kezdve annak bemutatása, hogyan hat a - csillagászunk minden óvintézkedése ellenére kiszivárgó - hír a világra, de főképpen Magyarországra. Mégis, sokkal fontosabbá válik a könyv lélektani vonulata: hogyan változtatja meg a főhős életét, barátságait, házasságát az eseménysorozat. Amikor Az űrhajó megjelent, 1944-et írtak. Barsi akkor vernei kézzel vázolta fel, hogyan reagálnak az űrutazás hírére a berlini, bécsi, római, londoni és amerikai politikusok és a közvélemény. Az üstökös azonban 1946-ban jelent meg, így érthető módon a Magyarország határain túli események elbeszélése takarékon történik: látunk egy amerikai csillagászt bosszankodni szuperlaboratóriumában, hogy a vészt nem ő észlelte először, s azt, ahogyan az amerikai sajtó - anekdotikusan, ironikusan ábrázolva - feldolgozza a nagy eseményt. Ám ez a történetszál hiányos, kevéssé élő, inkább parodisztikus, mint a magyarországi, s igyekszik leplezni azt, hogy ezúttal a regény nélkülözi a világra való igazi kitekintést.

Vándory és barátai azonban érdekes és jól ábrázolt szereplők. A kiábrándult és kiöregedett színész, az életművész műgyűjtő, aki nagylelkűbbnek bizonyul sokaknál, a volt kémikus, aki a világgal együtt veszne el, a mindig racionális orvos, a bölcselő utazó, aki a Duna egy szigetén éli indiánéletét, a filozófus pap, vagy a hűséges asszisztensnő sorsát érdemes követni. S ott van még a hűtlen feleség, s csábítója, az üstökös miatt megrémült parasztok földjét felvásárló bankár. Vajon mi az üstökös: Isten akaratának végrehajtója vagy természeti csapás? A történet részleteit nem szeretném elárulni, de a könyv vége olyan, mint egy földrengés...

Barsi Ödön valószínűleg írt jobb, arányosabban szerkesztett, szélesebb látókörrel megírt, kevesebbet moralizáló könyvet is. Ám Az üstökös érdekes olvasmány, s humanista állásfoglalás az élet értékessége mellett, a szűkkeblűség, gyűlölet és nagyravágyás ellen. Úgy tűnik, a hit és az igazi emberi érzelmek sokasága még a világ végét is túlélheti. Nem rossz üzenet egy szörnyű háború után.

Stephen Hawking - Leonard Mlodinow: A Nagy Terv
Akkord, Bp., 2011.

Óriási várakozással vágyakoztam ez után a könyv után, amióta csak megjelent. Fényűző kiállítása miatt (kézbe illő, kemény kötéses, fényes lapos, színes ábrákkal teli, jó illatú és - drága) ideális karácsonyi ajándéknak kínálkozott. Stephen Hawking az egyik a nagy, kortárs természettudósok közül, akinek köszönhetően sikerült korlátolt bölcsészagyammal reáltémákról is olvasnom, akit tisztelek, s akit szívesen követek bármilyen nehéz olvasmány lapjain.

Természetesen Az idő rövid története a kedvencem, de nagyon élveztem és szívesen újraolvasom az Einstein álma című esszé- és tanulmánykötetét és a nagyon olvasmányos (és kalandosan beszerzett) A mindenség elméletét is. A tér és az idő természetét is nagyon érdekesnek találtam és igyekeztem megérteni (ezzel szemben A nagy, a kicsi és az emberi elme című könyvet egyszerűen csak igyekeztem megérteni...). Tavaly karácsonyra pedig megkaptam tőle A Világegyetem dióhéjban című ragyogó képeskönyvet, amelyben újra körbejárta Az idő rövid története témáit, de minden apró részletet gyönyörű és fantáziamozgató színes ábrák illusztráltak, új anekdoták és szemléletes példák kísértek, s a kvantumelmélet, a fekete lyukak és az időutazás már korábban is bemutatott témái új megvilágításba kerültek.

A Nagy Terv épp olyan szép kiállítású, mint A Világegyetem dióhéjban, s a tudományos világ épp olyan meglepetéssel és ünnepléssel fogadta, mint Az idő rövid történetét. Érzésem szerint sokkal könnyebb olvasni, és megérteni, mint a másodikat, viszont a témái és az állásfoglalásai újszerűbbek, mint az elsőéi. Olvashatunk benne a modellfüggő realizmus mibenlétéről és a multiverzumelméletről, a kvarkokról és a görög természettudományról, az egyesített elméletekről és a kétréses kísérletről, a téridő görbületeiről és Richard Feynman furgonjáról. A lényeg pedig a könyv végén található.

Az idő rövid története a híres mondattal ért véget: "Ha végül is sikerül megtalálnunk a teljes, egyesített elméletet, (...) (a)z emberi értelem leghatalmasabb diadala lesz (...), mert akkor megismerjük Isten gondolatait." Sokan és sokféleképpen elemezték pusztán ezt az egy mondatot, de annyi bizonyos, hogy Hawking eddigi művei nem zárták ki valamilyen (igaz, nyilván nem a gyermekded, felhőn ülve lábat lógázó nagy szakállú, s nem is valamilyen konkrét valláshoz köthető) Isten létezését. A Nagy Terv ígérete, amit maradéktalanul be is váltott, hogy leszámol ezzel. A könyv azért vált olyan szenzációvá világszerte - bár tudományos könyvként inkább népszerű ismeretterjesztő, mint szaktudományos elméleti -, mert első részletes kifejtése Hawking tollából annak, hogy a létezésre és a világ "teremtésére" vonatkozó kérdéseket "meg lehet válaszolni tisztán a természettudomány birodalmán belül, vagyis isteni lények segítségül hívása nélkül". Véleménye szerint - s ez a könyv végkövetkeztetése - meg kell találni a végső, egyesített elméletet, amelyről már Az idő rövid története új kiadásának utolsó fejezete is szólt (lehet, hogy ez a már ma is ismert M-elmélet lesz). "Ha az elmélet véges - és ezt még bizonyítani kell - akkor ez egy önmagát megteremtő univerzum modellje lesz. Nekünk pedig ezen univerzum részeinek kell lennünk, mert nem létezik más következetes modell."

Szóval hihetetlenül érdekes a könyv fő témája, de azért minden várakozásom nem teljesült. Hiába ugyanis az újszerű kérdésfeltevés, a sok színes ábra és a sok - időnként kissé fárasztó, de ezért, elhatároztam, Mlodinowot fogom hibáztatni - közbeiktatott "vicces dolog", nekem még rengeteg kérdésem lett volna. A nyolc fejezetből álló könyv első négy (öt) része ugyanis annyira alapozó, hogy - bár ez nagyon beképzelten hangzik - szinte untam. Érthetetlen, hogy ha Hawking olyan olvasóra vár, aki majd követni fogja a "mennyekig" szellemi, fizikusi és filozófusi röptében, miért tart majdnem harminc oldalnyi szemináriumot a "ión iskola", vagyis a klasszikus görög filozófia a középiskolai tankönyvekben is szereplő történetéből, ráadásul zavarosan, féligazságokat felemlítve, és teljesen feleslegesen - tekintve, hogy mindezzel csak a világ, a fizika, és az emberi kultúra törvényekhez való viszonyát akarja alátámasztani. (Elhatároztam, hogy szerintem ezt a fejezetet is inkább Mlodinow írta... További észrevételek a 2. jegyzetben.) Aztán viszont olyan gyorsan fejest ugrunk a legnehezebb kérdések megválaszolásába, hogy már ott is a könyv vége. Én még szerettem volna néhány példát bizonyításképpen...

Összefoglalva: egy kicsit többet vártam, de így is nagy élmény volt az olvasás, ráadásul nem kell velem egyet érteni. Így mindenkinek bátran ajánlom a könyvet.

(1) A bejegyzésben sorban a következő biedermeier festmények szerepelnek:
Weber Henrik: Mosonyi Mihály zeneszerző és felesége, 1840 k. (a könyvcímlapon)Györgyi Giergl Alajos: Czóbel István, Emma és Minka képmása, 1857 (A képen a legkisebb lány Czóbel Minka, a későbbi költő- és írónő.)Györgyi Giergl Alajos: Női képmás, 1862
Borsos József: Nő bársonymentében, 1850 k.
Brocky Károly: Medgyaszay István leányai, 1835
Schäffer Béla: Csendélet Elssler Fanny szobrával, 1845
Barabás Miklós: Galambposta, 1843
Borsos József: Galambposta, 1855
Barabás Miklós: Szalagfű, 1841
Györgyi Giergl Alajos: Nő szabadban, 1853
Marastoni Jakab: Görög nő, 1850
Brocky Károly: Nő mellképe (Nyár), 1846-50
Marastoni Jakab: Nő tükör előtt, 1840 k.
Donát János: Bihari János képmása, 1820 (Remek kép a korszak legjobb cigányzenészéről, Beethoven barátjáról, aki "Magyar Czigányok Közt Orpheus" volt a festő felirata szerint, s a magyar nemzeti zene egyik "feltalálója".)
Schäffer Béla: Csendélet, 1857
(2) A Hawking-könyvvel kapcsolatos rosszmájú kritikai megjegyzéseket nem tudtam magamban tartani, de csak lábjegyzetben iktatnám ide.
Először is, ami a már említett A törvény uralma című második fejezetet illeti, amikor a szöveg elkezdi bemutatni a ión tudományt, először szót ejt Thalészról (i. e. 7-6. sz.), aztán Püthagoraszról (i. e. 6-5. sz.), majd Arkhimédészről (i. e. 3. sz.), majd így folytatja: "Ahogy szétterjedt a ión befolyás, úgy bukkantak fel mások..." (27.), és folytatja - Anaximandrosszal (i. e. 7-6. sz.). Ebben a logikában semmi sincs rendben: hiába igazak a leírtak, ha valahogy nem sikerült ügyesen összekapcsolni a bő lére eresztett információkat.
Közben a 25. oldal - egyébként szépséges - térképén Iónia nagyobbnak tűnik, mint Hellász teljes, a Balkán-félszigeten elterülő része, beleértve a Peloponnészoszt is.
A szöveg szerint kezdetben volt Hérakleitosz (i. e. 6-5. sz.), majd "Sok évszázaddal később, a sztoikusoknak nevezett, a Kr. e. III. évszázadban kialakult görög filozófiai iskola követői" gondoltak mindenfélét. (30.) Csakhogy a sztoikusok az i. e. 4. században jelentek meg (s megjegyzem a szerzők által tévesen kiszámolt két és fél évszázad se lett volna "sok"). A későbbiekben pedig elhangzik a fejezetben, hogy "A tízes számrendszer, amelyet az egyszerű számolási műveletekhez ma oly kényelmesnek találunk, csak Kr. u. 700 körül alakult ki, amikor a hinduk megtették az első jelentős lépéseket abba az irányba, hogy az aritmetika hatékony eszközzé váljék." (31.) Ezzel szemben tény az, hogy a klasszikus görögök számrendszere is decimális volt (ilyen volt még az ókori egyiptomi rendszer is, az ősi krétai, egy hettita is stb.) - csak éppen a mai számírás származik Indiából, no meg a ma használatos helyiértékek nem léteztek még a római - amúgy szintén tízes - számrendszerben sem. Tényleg igaz, hogy ezek nélkül kényelmetlen és korlátozott számolni, de ez nem azonos a fent idézett mondat téves értelmével! Ráadásul i. sz. 700 körül az arabok segítségével már Európa felé tart a nagy felfedezés, a hindu-arab helyiértékes számírás: ezzel szemben az indiai matematikusok az 1. és az 5. század között már megteremtették a maguk rendszerét, 400 előtt már biztosan megvolt mind a kilenc számjegy, s ehhez csatlakozik a következő században a nulla jele is - ezek jóval többek már, mint "első lépések".
Szóval - jó lett volna még egyszer átnézni ezt a könyvet ilyen szempontból, eredeti formájában (nem is értem, hogy nem tették, legalább a magyar kritikák szóvá tehették volna mindezt - vagy csak én nem találtam meg valamit? - remélem...) A magyar lektor pedig sehol sincs közben...
Illetve, szépen beleíródik mindenki a könyvbe, csak nem tudom, ezek után minek. Van egy jegyzete a magyar szerkesztőnek: amikor először szó esik az M-elméletről a 14. oldalon, bátran beleszól a szövegbe, közölve, hogy Edward Wittentől származik az elnevezés - csakhogy ez az információ itt teljesen felesleges, ahol pedig a szerzők kifejtik az M-elméletet, maguk is megemlítik Witten nevét a 141. oldalon.
Egy a magyar lektornak is jut: a harmadik fejezet ötletes, a világképek sokféleségéről szóló kezdését rontja el a 49. oldalon: "Néhány évvel ezelőtt az olaszországi Monza városi tanácsa megtiltotta a kisállatok tulajdonosainak, hogy aranyhalaikat gömbakváriumokban tartsák. (Azóta már az Európai Unió valamennyi országában betiltották a díszhalak gömbakváriumban tartását. A lektor megjegyzése.)" Tartok tőle, hogy utóbbi információnak az égegyadta világon semmilyen relevanciája nincs ezen a helyen: régi retorikai fogás, hogy az érvedben említett példa legyen személyes, mert kit érdekel az Unió, na de Monza városkája... Kár, hogy ezt egy lektor nem érzi.
Végül a fordítónak is muszáj jegyzetelnie, főleg olyan fogalmakat megmagyarázva, amelyeket a szerzők is megmagyaráznak egy sorral lejjebb (pl. 43.) S mindezt mindig bele a szöveg kellős közepébe....
Más más Akkord-könyveknél is zavart ez az apróság: a lektor, szerkesztő, szakvéleményadó ne tolakodjon bele a főszövegbe akkor se, ha igaza van! Szerénykedjen lábjegyzetben vagy végjegyzetben! Viszont javítsa ki bátran a szerzőt, ha tévedett: ahogy a görög fejezet esetében nagyon jó lett volna, csak nem történt meg.
Mindezen árnyoldalak ellenére még mindig úgy gondolom, ez a könyv feltétlenül olvasásra érdemes.