Azzal kell kezdenem, hogy ez a bejegyzés csupa titokleleplezés, vagyis spoiler! Tehát csak azok olvassák el, akik már ismerik Daphne Du Maurier A Manderley-ház asszonya című regényét, vagy nem bánják, ha megtudják a megoldásokat.
Előre is elnézést a bejegyzés hosszúságért.

Az írónő és a regény
Régi kedvencem ez az eredeti címén Rebeccának keresztelt, először 1938-ban megjelent regény, amelyik a hírnév csúcsára jutatta fiatal angol szerzőjét, s máig az egyik leghíresebb huszadik századi gótikus-krimis romantikus történet.

Az írónő életművét szokás értékelni lelkesen és megvetően. Van, aki szerint művei pusztán csöpögős, kiszámítható és érzelmeskedő románcok, mások viszont az angol próza első vonalába szeretnék visszahelyezni a méltatlanul lebecsült regényeket. Nem tudok és nem is akarok dönteni ilyenfajta vitákban, mindenesetre Du Maurier - még nálunk, Magyarországon is - ismét reneszánszát éli (nemrég jelent meg tőle új novellaválogatás Ne nézz vissza! címmel, illetve játsszák a Rebeccából készült musicalt), s közismert az is, hogy Alfred Hitchcock az írónő három műve nyomán is filmet forgatott: 1963-ban a Madarak (The Birds) című novellájából, 1939-ben a Jamaica fogadó (Jamaica Inn) című történelmi regényéből, illetve 1940-ben a Rebeccából. Elég különös párosítás: a giccs nagyasszonya (?) és a horror, a borzongatás és a gonoszság tárgyilagos, zseniális és kivételesen intelligens megfilmesítője. Igaz, Hitchcock általában szabadon bánt forgatókönyvei megírásakor a forrásregényekkel, de ez az utóbbi két filmre egyáltalán nem igaz. Ráadásul a rendező saját bevallása szerint csak olyan regényből csinált filmet, ami lekötötte olvasás közben. Tehát előfordulhatott, hogy végül az eredeti történet minden pontját megváltoztatta, de végig ott lebegett előtte a kezdőélmény: az eredeti mű hangulata. Ami mindenképpen, ebben az esetben Du Maurier-t dicséri.

A történet
Márpedig hangulat, az van a Manderleyben, mégpedig borzongató, szomorú és kisérteties.

A főszereplő kishölgy - neve nincs - csendes, szerény, szürke és boldogtalan társalkodónő, aki találkozik a vonzó, gazdag, elegáns angol úrral, Maxim de Winterrel, aki váratlanul feleségül veszi őt. A házasok tökéletes párt alkotnak és láthatólag a boldogság vár rájuk.

Ám amikor hazatérnek Manderleybe, Maxim családi kastélyába, hirtelen minden megváltozik: a férj egyre felületesebb, cinikusabb, titkolózóbb, kétségbeesettebb és érthetetlenebb, a feleség, az új Mrs. de Winter pedig egyre inkább úgy érzi, házasságuk valamiféle tévedés, hiszen a férje nem szereti és lenézi őt. A házvezetőnő, Mrs. Danvers siet a segítségére: megismerteti a fiatal nőt szeretett úrnője, az első Mrs. de Winter történetével, aki rejtélyes módon, hajóbalesetben halt meg egy viharos éjjelen, holttestét csak sokára vetette partra a víz. Az új asszony kétségbeesetten próbál megfelelni Maximnak, olyanná válni, mint hőn szeretett első felesége, a csodás Rebecca, de minden törekvése újabb kudarccal jár csak.

Bizonytalanságában egyre furcsábbnak mutatkozik férje és mások előtt, s Mrs. Danvers erősődő hatására szinte az őrület szélére kerül. Végül, utolsó sikertelensége után rá kell jönnie, valaki gonosz játékot űzött vele, így már-már öngyilkosságot fontolgat. Ez az utolsó kudarc a jelmezbál, amikor - Mrs. Danvers tanácsára - épp olyan jelmezt vesz fel, amilyet az egyik családi porté ábrázol, - és épp olyat, amilyenben Rebecca a halála előtti utolsó álarcosbálon megjelent...

Ez a nap azonban más miatt is fontos: megtalálják az öbölben elsüllyedve Rebecca hajóját. Benne a bezárt kabinban egy holttestet.

S Maxim mindent bevall feleségének: a nő, akit Rebecca holttesteként azonosított és a családi kriptába temettetett, idegen. Hiszen mindig is pontosan tudta, hol van Rebecca teste: a bezárt kabinban, ahova ő tette, az elsüllyesztett hajóban, amit ő lékelt meg. A testben egy pisztolygolyó, amivel megölte a nőt. Tettének oka pedig: Rebecca ördögi gonoszsága, amellyel megvásárolta az elszegényedett férfit magának, hogy aztán kigúnyolja, porig alázza és tönkretegye. A házasság Manderley-kastély megmentéséért köttetett, cserébe viszont Rebecca büntetlenül játszott férje életével és becsületével. Utolsó beszélgetésükkor bejelentette, gyermeket vár, természetesen nem a férjétől, s ez a fiú örököl majd mindent, ami Maximnak valaha kedves volt.

A regény innentől kezdve már nem gótikus kísértettörténet, hanem drámai krimi. A feleség kitart férje mellett. Túl kell élniük a tárgyalást és elkerülni Maxim felelősségre vonását. A téves azonosítást könnyű megmagyarázni, azt már nehezebb, miért hajózott ki Rebecca egy viharos éjszakán, s hogyan kerültek lékek a hajóra. S amikor már kész az ítélet (öngyilkosság ismeretlen okból, némi gyanú a férjen), előáll Rebecca régi szeretője egy levéllel, amely azt bizonyítja, Rebecca aznap este őt várta, élt, virult... Mrs. Danvers tanúsítja, hogy Rebecca titokban nőgyógyásznál járt a halála előtt. Itt az elmélet, amely közel áll a valósághoz, csakhogy benne Maxim a féltékeny ördög, s Rebecca az áldozat. A szakadék szélére került Maximot csak a deus ex machina menti meg. Minden másképpen van: kiderül, Rebecca az orvosnál nem azt tudta meg, hogy gyermeket vár, hanem, hogy rákos, s csak morfiumon tengődő hónapjai vannak már hátra.

Ez az öngyilkosság bizonyítéka: Maxim elégtételt kap. Mégsem élhet feleségével boldogan a kastélyában: a hírre megőrülő Mrs. Danvers felgyújtja és porig égeti Manderleyt. 1

A gyilkosság ára
Számomra a történet egyik kulcskérdése: megbocsátható-e a gyilkosság.

Első közelítésben igen. Maxim gyilkossága indokolt: Rebecca tudatos gonoszsággal csábítja el, megy hozzá és próbálja tönkretenni. A végsőkig kétségbeesett férfi ugyan pisztollyal indul felelősségre vonni feleségét, mivel úgy sejti, az szeretőjével tölti az estét, de ez mindjárt meg is magyarázza a fegyver jelenlétét, hisz ennek a látványával szokás kikergetni a csábítókat. Maxim tehát nem teljesen elszánt a gyilkosságra, s azt végül épp Rebecca provokációjára követi el. Az indítékokból utólag kiderül, hogy a nő szándékosan kereste az alkalmat a halálra, ez volt utolsó ördögi tette: gyilkossá tenni gyűlölt férjét, s egyben megszabadulni az élettől kínos haldoklás nélkül. Ha a gyilkosságra manipulációval vesznek rá, ráadásul szolgálatot teszel vele (Rebecca meg akar halni), akkor nem (olyan nagy) bűn.

Ha ez igaz, működik a regény. De nem lehet igaz, hiszen Maxim mégis bűnhődik: elveszti azt, amiért mindent megtett korábban: Manderleyt. Romantikusan persze lehetne mondani, hogy a legnagyobbat nyerte helyette, az igaz szerelmet. De akkor miért kezdődik így a regény: "Múlt éjjel ismét Manderleyben jártam álmomban" - mondja a második Mrs. de Winter. Neki miért fáj annyira, hogy "sohasem mehetünk vissza Manderleybe"? Ha ő az igaz szerelem (egyébként az), hogyan ragaszkodhat ennyire egy kísértetkastélyhoz, ami csak boldogtalanságot hozott mindenkire? Ha Manderleyért eladni a lelkünket (ahogy Maxim tette) helytelen, miért fontos még mindig a kastély?

Második közelítésben a gyilkosság mindenképpen bűn. Számomra - sajnos - ez a rokonszenvesebb elmélet. Maximot a regényben ugyanis csak a következményetika szerint lehet felmenteni. Még ha Rebecca a halált kereste is, Maxim a cselekvésetika értelmében akkor is ugyanolyan gyilkos, mintha egy ártatlan kisgyermeket ölt volna meg. Hiszen elvenni egy ember életét mindenképpen gonoszság. Nem hinném, hogy az alapján kellene a gyilkosságot megítélni, hogy az eredménye hasznos vagy káros volt az emberiségre nézve. (Következményetika szerintem csak és kizárólag a sárkányölő királyfira alkalmazható, neki persze igaza van.)

Ráadásul amennyiben megbocsátóak vagyunk Maximmal - megértjük az indítékait, érzékeljük Rebecca ördögi gonoszságát, látjuk a csapdát, amibe Maxim került -, hirtelen értelmetlenné válik a regény befejezése. Mert ha a férfi tette végül is nem (igazi) bűn, akkor miért vár rá boldogtalanság?

S még egy dolog érdekes. A történet ugyanis még Manderley leégésével is érhetne "jobb" véget. Miért ne mondhatnák a szereplők azt: "ó, milyen jó, hogy megszabadultunk a háztól, ami bűnöket takargatott és fogságba ejtette két ember lelkét. Építünk a helyén egy kisebbet, kedvesebbet, a miénket (hiszen a regényben szó sincs arról, hogy Maxim a kastély leégésével koldussá vált volna!), és élünk boldogan, míg meg nem halunk. Megszabadultunk Rebeccának még az emlékétől is!" Lehet, hogy ez a befejezés valóban "csöpögös" és románcos, de legalább logikus lenne. Ehelyett egy házaspárt látunk, akik - kis túlzással - arról sóhajtoznak együtt és külön, hogy mindent elvesztettek. Ha Maxim ennyire összenőtt lélekben Manderleyvel, akkor megfosztani tőle kegyetlen büntetés. Ha megbüntette a sors, akkor viszont semmiképpen sem menthettük fel, a könyv végkövetkeztetése tehát az, hogy Maxim bűnös.

Szerelem, megváltás és más effélék
Eljutottunk tehát oda, hogy a Manderley sugallata szerint a földön ugyan megszabadulhatunk tetteink súlyától, felmenthet a földi bíróság, szerethetnek újra a rokonaink és barátaink - de soha nem lehetünk boldogok, ha elvesztettük az ártatlanságunkat. Szegény Maxim!

De: ebben az esetben nem tudok mit kezdeni a névtelen új feleség alakjával: a szerelmével, a hűségével. A lány a házasságban először majdnem tönkremegy és összeroppan, de azután önmaga fölé nő. Ő az, aki támaszként a férje mellett áll, s épp akkor biztosítja őt szerelméről, amikor úgy tűnik, csak megaláztatás, büntetés és megvetés várhat a férfira. Az addig jelentéktelen, szürke, szánalmas és boldogtalan kis feleség Manderley igazi asszonyává, higgadt, bátor, szeretettel teli lénnyé nő pusztán attól, hogy biztos benne, szeret és szeretik.

Ha Maxim nem bűnös erkölcsileg.

Ha ugyanis bűnös, akkor a lány igen furcsa szerepbe kényszerül. Amikor rájön, hogy a férje gyűlölte Rebeccát és elkeseredésében megölte, végre - tudat alatt - győztesnek érezheti magát. Őt szereti a férje. Ő a férjének az egyetlen támasza. Őt választották és csak ő maradt. Micsoda hirtelen megnövekedés! Csak annyi kell hozzá, hogy elfogadja, a férje gyilkos. Mivel gyilkos, végre az övé, csak az övé. Rebecca vesztett. Ebben az esetben érthető volna, miért mutatkozik a narrátorszöveg keretrészeiben az új feleség is csalódott, reménytelen Manderley-mániákusnak. Hiszen a ház leégésével mindketten veszítettek, s Rebecca győzött. A Manderley-háznak nincs asszonya, semmi sem lehet olyan, mint régen. Ez a lány viszont, aki így gondolkozik, egészen visszataszító. (Ha Hitchcock valami ilyen nőalakra gondolt, amikor a könyvet olvasta, akkor - szerencsére - nem volt módja megcsinálnia a filmjében.)

Biztos vagyok benne, hogy ez az értelmezés helytelen: Maxim második feleségének szerelmével meg kell váltania a férjét Rebecca "átkától". Ha viszont meg kell és még meg lehet váltani, fel kell mentenünk a férfit. Ebben az esetben viszont visszajutunk a regény megoldásához, Manderley leégéséhez, ami már megint nem működik...

Nincs bátorságom azt állítani, hogy a regény zárása (és eleje) nem logikus, nem jó és csak arra szolgál, hogy oldja a történet szomorkás happy endjét, valamint elvontabbá és kísértetiesebbé tegye a históriát. Pedig szeretném.

Annál is inkább, mert hasonló történetet már írtak korábban is, de az jó (?) véget ért.

Mr. Rochester vétke
1847-ben, tehát kishíján száz évvel a Rebecca előtt jelent meg Charlotte Brontë regénye, a Jane Eyre. Vitathatatlan, hogy ez a közismert, örökszép könyv igen nagy hatással volt Du Maurier-re, amikor a saját művét írta. (Vigyázat, ismét spoilerek következnek!)

Jane szintén szegény, szürke, szende, házitanítónő. Igaz, a Manderley hősnőjével szemben megvan a józan esze, kivételes tehetsége és kifejlett, ötletes replikázó képessége. Talán épp ez, Jane egyénisége hívja fel a lányra tanítványa gyámjának, Mr. Edward Rochesternek a figyelmét. A férfi megkéri Jane kezét, ám az esküvő napján kiderül, mitől tűnt olyan kísértetjárta háznak Thornfield Hall: a lány az oltár előtt tudja meg, hogy vőlegénye már nős. Feleségét anyagi okokból kényszerítette a fiatal Edwardhoz zsarnoki természetű apja, Bertha azonban már akkor az őrület szélén állt, s azóta teljesen megtébolyodott.

Míg Manderleyben élni tehát attól hideglelős érzés, hogy Mrs. Danversnek hála, Rebecca árnya mindenhol ott kísért, Thornfield Hallban egy nagyon is valóságos őrült járkál éjszakánként, zajongva, dúdolva, időnként fel-felgyújtva valamit: Bertha, az első feleség. Még ápolónője, a különös Grace Poole sem tudja ebben megakadályozni, aki egyébként Mrs. Danvershez hasonlóan maga is kicsit baljóslatú és őrült.

Mr. Rochester nem öl meg senkit. Vétke, hogy úgy gondolja, ha eltitkolja felesége létezését, az asszony talán megszűnik létezni. Mivel az élet, a sors becsapta (apja és sógora is már a Berthával való esküvője előtt tudott a menyasszony terheltségéről), felhatalmazva érzi magát arra, hogy úgy legyen boldog, hogy becsap másokat, elsősorban szerelmét, Jane-t, aki tudtán kívül csak egy látszatházassággal Rochesterhez kötött szerető lenne.

Hasonlóan drámai a két leleplező jelenet: Maxim ott vallja be feleségének a gyilkosságot, ahol elkövette azt, Rebecca szinte jelen van a beszélgetés közben. Mr. Rochester pedig a meghiúsult esküvő után mindenkivel, elsősorban persze Jane-nel együtt megy fel Bertha szobáiba, ott mondja el a vallomását, miközben őrült felesége épp rohamot kap.

Jane elhagyja a házat, s jóval később, meggazdagodva tér vissza. A kastélyt leégve, romokban találja - egyértelmű a párhuzam a Manderleyvel. Mialatt távol járt, Rochester felesége végképpen megőrült, s felgyújtotta az egész kastélyt. Rochester a nőt próbálta menteni, sikertelenül, amikor a lezuhanó falak ráomlottak. Immár özvegy, de tetteiért súlyosan bűnhődött: egyik keze megbénult, s elvesztette a szeme világát.

Világtalan roncsként egy kis házba vonult vissza: itt talál rá Jane, aki most már természetesen feleségül megy hozzá. Fontos, hogy ekkor már kis vagyonával, új társadalmi helyével azt csinálhatna, amit akar, férjhez mehetne máshoz, társasági életet élhetne a fővárosban, de ő mégis Mr. Rochestert választja, saját döntésével, nem kiszolgáltatottan, nincstelen alkalmazottként, hanem büszkén, független nőként. A hősnőnek ez a magára találása megjelenik a Manderleyben is.

Rochester tehát csak be akarta csapni a világot, bűnhődése mégis igen nagy. Hiúsága, férfias szépsége, vagyona nagy része, s a boldogsághoz való reménye is odaveszni látszik: ám jön Jane, aki megváltja őt. A boldog vég csendes, visszafogott, de azért ott van: a házaspár ugyan visszahúzódva él, de gyermekük is születik, s a megváltódás jeleként Mr. Rochester egyik szemére részben visszakapja a látását, így láthatja fiát - és persze feleségét is.

Ha ezt a történetet összevetjük a Manderleyével, láthatjuk, hogy minden puritán, hívő józansága és burjánzó romantikussága ellenére is jóval logikusabb a Jane Eyre befejezése. Van vétek, vezeklés és megváltás. A Manderley szinte azonos panelekből építkezik, bár természetesen modernebb és pszichologizálóbb, a befejezése azonban kevésbé logikus. Van vétek (szinte megbocsáthatatlan), megbocsátás, majd vezeklés, örökre.

Változatok a bűnre
Türelmet próbára tevő bejegyzésem végén szeretném még bemutatni, mit kezdtek a forgatókönyvírók ezzel a problémával. Máig hét a teljes történetet feldolgozó megfilmesítése létezik a Manderleynek, ezek közül hármat láttam. Az 1940-es fekete-fehér mozifilmet Alfred Hitchcock rendezte, Maximot Laurence Olivier, a feleségét Joan Fontaine, Mrs. Danverst Judith Anderson játssza. Az 1979-es négyrészes tévéváltozatban Jeremy Brett, Joanna David és Anna Massey, az 1997-es tévéfilmben pedig Charles Dance, Emilia Fox és Diana Rigg láthatók ezekben a szerepekben.

A leghűségesebb a három közül az 1979-es változat: az történik és az hangzik el benne, ami a könyvben, mégis jobban, a romantika és a rettegés homályától megtisztítva látszanak az emberi kapcsolatok a szereplők között. Jeremy Brett nyugodt, férfias és fásult Maximot játszik, aki sokáig küzdött a láthatatlan ellenséggel, Rebeccával, de feladta. Feleségének szóló vallomását is a levegőbe meredve mondja el, mintha valakit nézne, aki ott áll rajtuk kívül a szobában és kedvtelve figyeli, ahogy Maxim tönkreteszi magát. A forgatókönyvírók ügyes trükkjével az egyik rész vége Maxim vallomása ("Én öltem meg őt."), majd a könyvből ismerős párbeszéd megszakad, felesége felemelkedik térdeléséből, rámosolyog a férjére és megcsókolja. A következő rész elején következik maga a vallomás, mire bennünk, nézőkben már kialakult a megdöbbenés utáni azonosulás. A történet hátralévő részében végig szánjuk és sajnáljuk Maximot, s felszabadító érzés, amikor bebizonyosodik az "ártatlansága". A film a végén azonban megpróbálja megidézni a könyvet, így éppoly ellentmondásos. Maxim az utolsó képkockákon már csak egy ködbevesző, a messzeségbe bámuló alak.

Az 1997-es változat szereposztása - véleményem szerint - tévedés. Charles Dance mindent megtesz, hogy legyőzze a forgatókönyvet, de életkora és külseje mást sugall, mint amilyen a figurája. A "merész" döntés, hogy vallomását szeretkezés után, az ágyban mondja el, nemcsak értelmetlen, de idegen is a figurától. Ez a Maxim pisztolyt visz a kisházba, de végül puszta kézzel fojtja meg Rebeccát - ezek után képtelen vagyok felmenteni, gyilkossága túl hatásosan kegyetlen. Az írók sokat olvasták a Jane Eyre-t is, Maxim ugyanis náluk berohan az égő házba, hogy kimentse Mrs. Danverst (ez sikerül, bár a hölgyről többet nem hallani), de közben lezuhan a lépcsőn, megbénul az egyik lába, és az egyik keze és soha nem lehet gyereke... Nos, ez az a filmváltozat, amit legfeljebb Diana Rigg borzongatóan jó alakításáért érdemes megnézni: ugyan az írók hozzányúltak a regény etikával és gyilkossággal kapcsolatos jeleneteihez, de csak értelmetlenül összekuszálták a szálakat. Ha a fim végi "mentőakciót" valamiféle Mr. Rochesteres vezeklésnek szánták, akkor tévedtek, hiszen az ő Maximjuk az egész filmben egy olyan gyilkos, akivel nem lehet azonosulni...

Hitchcock viszont - igaz, állítása szerint csakis Selznick és a stúdió erkölcsi felháborodása miatt - egyszerűen megváltoztatta a történetet. Maxim nála nem gyilkol. Az Olivier által fantasztikusan játszott, férfias, mégis gyenge, kétségbeesett, megalázott Maxim őrült dühében és gyötrelmében iszonyatos erővel megtaszítja Rebeccát, aki mögött kinyílik a csónakház ajtaja, s ő fejjel az ott tartott horgonyokra és kötelekre zuhan. Így véletlen balesetben hal meg. A jelenet Olivier szuggesztív előadásának és a különleges kameramozgásnak köszönhetően nemcsak tökéletesen hihető, de érzékletesen el is képzelhető.

Akár stúdiódöntés volt, akár nem, megoldotta a dilemma egyik részét: Maxim olyan gyilkos, aki nem gyilkos, így olyan bűnös, aki nem bűnös - már akkor, mielőtt kiderülne Rebecca minden őt felmentő mesterkedése. Hitchcock mindig úgy emlékezett vissza filmjeire, mintha azokat sokkal véresebbre és logikátlanabbra akarta volna alakítani, pedig mindig úgy pont jók, ahogy vannak - mindenesetre elképzelhetőnek tartom, hogy valójában nem volt ellenére a döntés.

A befejezésen is változtatott. Nála Maxim barátjával autózik haza "megszabadulása" után, így számára Manderley égése azt jelenti, hogy otthon várakozó felesége meghalhat. Amikor látja, hogy él és egészséges, s végre átöleli, a történet véget ér. Az egyensúlyt túlzó érzelmek és dráma közt a film záró képsora, Mrs. Danvers látomásszerű halála, és a Rebecca névjelzésével ellátott ágyneműre felkúszó lángok látványa teremti meg. Rebecca árnya eltűnik, Maxim és felesége története folytatódik, a világ mégis fenyegető és borzongató marad, amilyen valójában.

Nincs érzelmes hazugság, de van megváltás.

Mint látható, A Manderley-ház asszonya egy csomó izgalmas problémát felvet, s közben olvasni is élvezet. Ha vannak is a világirodalomnak összetettebb, vagy örök életűbb hősei, mint Maxim de Winter, bűnének és szerelmének története egy válasz arra a kérdésre, mi a bűn? Megéri a töprengést. 2

1 Gyakori vitatéma, vajon ki gyújtotta fel Manderleyt? A Hitchcock-film óta hagyomány úgy értelmezni a regény végét, hogy a gyújtogató Mrs. Danvers, aki benn is ég. A regény narrációja hagy egy kis kétséget, mintha a főhősnő nem tudná pontosan, mi történt. Így aztán azok a szerzők, akik folytatásokat írtak a műhöz, élőnek tekintik a házvezetőnőt, pl. Susan Hill Mrs. de Winter című regénye is.
2 Aki szeretne Daphne Du Mauriert olvasni, bármelyik könyvtárban szörnyűségesen olcsó kiadásokban, rettenetes borítókkal megtalálja A fogadó titkát (Jamaica Inn), A francia kalóz szeretőjét (Frenchman's Creek), új kiadásban a fent említett Ne nézz vissza!-t és persze A Manderley-ház asszonyát. A madarak a 21 rémes történet című válogatásban olvasható magyarul. Az emlegetett filmek közül a magyar tévében valamennyit adták, kivéve az 1979-es Rebecca-tévésorozatot. DVD-n viszont sajnos csak a Jamaica fogadó, a Madarak és a A francia kalóz szeretője (Anthony Delonnal) kapható. Az 1940-es A Manderley-ház asszonyát egyszer mindenképpen érdemes elcsípni a magyar televízión, Laurence Olivier magyar hangja ugyanis a történelmi szinkronban Gábor Miklós!