James Bond fogalom.

Bár már a harmincas évek elején volt egy ilyen nevű novellahőse Agatha Christie-nek, s Ian Fleming egy elismert ornitológus nevét kölcsönözte regényhősének, Bond neve ma mégis egyedül A Kémet jelenti. A legendás 007-es az egyetlen igazi James Bond.

S bár továbbra is létezik egy széles és lelkes olvasótábor, amely az irodalmi Bondot és Ian Fleming regényeit tartja nagyra, sőt isteníti, azt hiszem, az is tény, hogy Bond nevéről a legtöbb embernek ma már a filmhős jut eszébe: Sean Connery, Roger Moore, Pierce Brosnan vagy legújabban Daniel Craig. Függetlenül Fleming író-utódainak méltó és epigon folytatás-gyártásától, Bond mindenek előtt a legendás filmalakok közé tartozik.

De azért legendás könyvhős is. Nekem mégis nehezemre esett megbarátkoznom vele... Ma viszont kritikátlanul kedvelem... Ez benne a csoda.

Bond, Fleming és én - avagy szeret, nem szeret?

Ian Fleming brit író, újságíró és életművész az ötvenes évek elején, túl negyvenedik életévén találta ki a rettenthetetlen szuperkémet, s 1953-ban adta ki első kalandját Casino Royale címen. Életének további tizenegy évében még tizenegy könyvet szentelt neki, évente megjelentetve egyet. Összesen (a posztumusz kiadottakkal együtt) tizenkét regény és kilenc elbeszélés létezik James Bondról Fleming tollából. A siker óriási volt: az eladott példányszámok átlépték a százmilliót, John F. Kennedy elnök 1961-ben kedvenc könyvének nevezte a From Russia, with Love-ot, 1962-ben pedig a Harry Saltzman és Albert R. Broccoli producerpáros megvásárolta a filmjogokat és elkészítette az első Bond mozifilmet, a Dr. Not, amelyet napjainkig 24 követett (valamint egy paródia és egy nem hivatalos, 25. folytatás). Bond alakja bevonult a történelembe és a modern mítoszok közé.

De vajon megérdemelten? Mi az, amit nem lehet elfelejteni, ami annyira jó, hogy híressé tette a 007-es titkosügynök alakját?

Vajon az, hogy izgalmas, realista hidegháborús kémtörténetekben szerepel, amelyeket Ian Fleming valódi, második világháborús angol titkosszolgálati tapasztalatai ihlettek? Hát, ezt nem igazán lehet mondani. Profi küldetésnek tűnik-e az, hogy a brit MI6 azzal bízza meg egyik ügynökét, hogy verje meg és tegye tönkre a bakkaraasztalnál az ellenség egyik eladósodott szuperkémét, hogy kilátástalan helyzetbe sodorja? Mekkora az esély, hogy egy olyan bakkarajátékon, ahol a résztvevők (1953-ban!) fejenként huszonötmillió frankkal játszanak szerencsejátékot, a kém nyer? (Ezzel még a 2006-os Casino Royale-film forgatókönyvíróinak is meggyűlt a bajuk, pedig a bakkarát pókerre cserélték, amiről manapság illik azt gondolni, hogy tiszta matematika.)

Vagy talán Bond ad valami olyan igazi, hihető képet a (hidegháborús) kémekről, ami valamiért kell az olvasóknak? Nem éppen. Bondnak erős személyisége van, de az nem egy kémé. Ironikus, könyörtelen, rideg, kemény. Sokat iszik, dohányzik, nőzik, csak elit helyen hajlandó étkezni vagy megszállni, többnyire megveti az álcázást. Tömi magába a benzedrint (amelyről az ötvenes években még nem sejtették, hogy impotenciát okozhat). Sokszor hibázik, ilyenkor higgadt nyugalommal, egyfajta büntetésként viseli a szenvedést. Mégsem emberi léptékű: mindig ő a főszereplő, s valami csoda folytán végül mégis mindig nagy dolgokat derít ki és mégis győz, de hogy hogyan, azt igazán csak Fleming tudja. Ha csak Bond óvatosságától és döntéseitől függne, a kém meghalna már a második könyvben. Ezenkívül kissé rasszista (lásd túl sokat akaró feketék, hitvány mexikóiak és homokosok), macsó (ha nem átlép éppen a nőkön, akkor babusgatni szeretné őket, szeretkezései vagy fürdetéssel, vagy finom erőszakkal kezdődnek). Ilyen szempontból nem is testesíti meg már a mai férfiideált, hiszen a fenti férfiasságoknak a nagy része a világon már biztosan, de lassanként még Kelet-Európában sem gentlemanlike.

Persze szóba jöhet még a könyvek titkaként a szépirodalmi stílus. De vajon ez lenne az? Bond "...megvizsgálta fizikai érzékelésének pillanatnyi állapotát. Érezte estélyi cipője alatt a száraz, nehezen járható sódert, a szájában a kellemetlen, fanyar ízt és hónalja alatt az enyhe izzadságot. Azt is érezte, ahogy szemei betöltik üregüket, és ahogy arcában zsibong a vér. Mélyen belélegezte az édes éjszakai levegőt, majd összpontosította gondolatait és érzéseit. Szobáját vacsora előtt hagyta el, s most tudni akarta, vajon átkutatták-e." A Casino Royale-ból való, s érzékelteti, hogyan lesz a férfias realizmusból túlzásba vitt, szinte komikusan ható naturalizmus. Ez a fajta túlzás jelenik meg a minden könyvre jellemző "Bond bajban" kínzásjelenetekben is, ahol az időnként kidolgozatlan kémtörténetben tökéletesen precíz, néhol a szado-mazochizmust súroló bő és fantáziadús leírások következnek (ilyen például a Voodoo "farvízen húzós" jelenete, Dr. No tűz-jég-pók-polip akadálypályája vagy a Casino Royale tabudöntögető porolós kínzása, amely egy kicsit modernizálva és nagyon finoman fényképezve a filmbe is bekerült).

Azt kellene tehát mondani, hogy ezek csak kemény, sötét ponyvák, férfiálom-könyvek - és ennyi? De - én nem vagyok férfi, következésképp az álmaim sem ilyesmiről szólnak. Akik pedig férfiak, és szeretik Bondot, nem ostobák: sokkal többet látnak ezekben a könyvekben, mint ami eddig kiderülhetett.

Tüzetes vizsgálat - avagy a rajongás foka

Kell, hogy legyen valami Bondban.

Én sznob vagyok, szeretem értékelni az olvasmányaimat, elég műveltnek tartom magamat, Bondot tehát nem jobb híján olvasom. Nem szeretem a férfiaknak írt kalandregényeket és háborús könyveket, amelyekben mindig sok-sok a szál, gyorsak a vágások és túl sokan halnak meg realistán, végzetszerűen és menetrend szerint. Nem különösebben érdekel a technika, a fegyverek és az autók. A kedvenc országom Nagy-Britannia, amit Bond sose néz meg, mert mindig elmegy onnan. Utálom a szadizmust. Romantikus vagyok, vagyis ha ponyvát veszek kézbe, az női, szerelmes ponyva. Nos, akkor minek a kedvenceim listájára Ian Fleming?

Vannak könyvek, amikre azt szokták mondani, hogy lebilincselőek. Szerintem ez a Bond-regények első titka. Lehet, hogy kevéssé ihletettek a szépirodalmi leírások. Lehet, hogy egy kicsit aránytalan a szerkesztés. De mégis: Fleming valahogy eléri, hogy egy-egy könyvön át szűntelen érdeklődést tanúsítsak a bakkara szabályai (Casino Royale), a guanófeldolgozás (Dr. No) vagy éppen a mérgező, halált okozó növények (Csak kétszer élsz) iránt, s hogy én, aki világ életemben utáltam a regényes ismeretterjesztést, most mindenáron el akarom mondani valakinek, amit olvastam: hogy milyen érdekes trükköket használt(t az ötvenes években) a maffia a lóversenyeredmények manipulálására (A gyémánt örök) vagy hogy milyen Baron Samedi kultusza Haitin (Voodoo). Akár igaz, akár nem.
  
Azt tanítják, hogy egy kalandregényben ne a szereplők elbeszélése, hanem a kalandok legyenek az elsődlegesek: kedvenc Bond-könyvem azonban mégis a Csak kétszer élsz, amelynek első tizenkét fejezetében gyakorlatilag alig történik valami, mint hogy Bond és a japán kémfőnök, Tanaka beszélgetnek különböző körülmények közt különböző érdekfeszítő témákról. Egyszerűen letehetetlenül. A bűnözőfőnökök (látszólag hosszadalmas) ars poeticáit sem lehet félbehagyni. Goldfinger, Dr. No vagy Mr. Big a Voodooban olyan fantasztikusan őrültek, olyan emlékezetesen megszállottak, hogy kiselőadásaikat akkor sem lehet elfelejteni, ha tudjuk, hogy nem valódiak, s tévedéssel is telve vannak. Tökéletesen megkomponált remekek.

Szövegével Fleming megteremti azt az illúziót, hogy Bond (vagy M, vagy a fegyverszakértő Boothroyd őrnagy) mindent tud az adott témáról, sőt, hogy ő, az Író maga a mindentudó. S így én, az olvasó nélkülözhetetlen tudás és elképesztően érdekes dolgok szem- és fültanúja lehetek, és magam is bölccsé válhatok. Mindez talán Ian Fleming újságírói múltjával függhet össze: a mai világban sajnos ritka az olyan, aki képes ilyesmire, mert a felületesség lólába mindig kilóg a nagy áttekintőnek szánt cikkekből. Fleming azonban regényeiben is fenntartja a mesemondólátszatot, leginkább stílusával. Én pedig örömmel merülök el a szövegben.

Ami a kínzásokat illeti, azok megvannak. De talán nem is uralkodnak el olyan kéjesen a szövegen. Hiszen a kemény krimi mesterei és művészei is bajba keverik olykor a hősüket... Egyébként Fleming sokat tanul tőlük. Egyik regényében Bond megveszi a "legújabb Raymond Chandlert", kronológiai szempontból biztos, hogy azok közül is a legirodalmibbat és legvastagabbat, a Hosszú búcsút. Furamód Fleming is él Chandler egyik leghangulatkeltőbb mestertrükkjével: amikor hőse ájulásból ébred, egészen szubjektív, együtt érző légkört tud kelteni álom és ébrenlét határának leírásával. ("A fénypont kiterjedt és egy darabka szalmával fedett padló lett belőle, amin összegörnyedve feküdt, miközben valaki nyitott tenyérrel pofozta. A fejét hasogató fájdalom minden egyes ütésnél ezer külön fájdalom-darabkára hasadt. Bond látta maga fölött a csónak szélét, és kétségbeesetten kinyújtotta a kezét, hogy megragadja. Feltartotta az awabikat, hogy láthassák: ő megtette kötelességét. A ferde szemek! Kono, az őr. Emlékezett már. Se awabik, se Kissy!" Csak kétszer élsz)

Ott vannak aztán a remek szereplők. Mindaz, ami rutinná lett a filmekben, itt még eredeti. A nőkből csak annyi van, amennyi kell, Felix Leiter nem minden filmben más arccal megjelenő sablonfigura, hanem igaz, jókedvű barát, M alakja pedig igazán lenyűgöző. Így aztán a történet apróságai már nem is izgatnak annyira.

Bond titkosszolgálatos kémalakja nem önmagától, hanem a kémfőnökétől lesz hiteles, aki erősen hasonlít sok mindenkire Fleming saját főnökétől egy világháborús hősig, de engem leginkább a Bonddal kapcsolatban viszonylag kevesebbet emlegetett, William Somerset Maugham által kitalált Ashenden-történetek R-jére emlékeztet, aki mindig lényegre törő, kemény, korrekt és a mottója: "ha jól végzi a dolgát, ne várjon köszönetet, ha bajba kerül, ne várjon segítséget". (Ashenden, a hírszerző - Miss King, Borbás Mária fordítása) M határozottsága, kicsinyessége és nagyvonalúsága, szigorú ragaszkodása a szolgálati formákhoz, az, ahogyan mindig kioktatja és fegyelmezi Bondot, de ugyanakkor tiszteli is, meghatározza az ügynök szerepét. Segít hihetővé tenni, hogy ez a Bond - titkosügynök. Számos küldetés az ő kiselőadásával, feladatmegadásával kezdődik, mintegy rituálészerűen, s rögtön kedvet csinál a továbbolvasáshoz. (Tisztában vagyok vele, az sem valószínű, hogy az MI6-főnökök olyanok, mint M. De ő már egy hihető hidegháborús, titkosszolgálatos, brit figura a dossziéival, űrlapjaival, fedőszervével és a klubjával...)

Felix Leiter az ellenpólusa: laza, fiatal amerikai ügynök, aki minden helyzetben bátran kezdeményez, s legalább annyira szereti élvezni az életet, mint Bond. Bármennyire is igyekeztek a Fleming halála után írt folyatásregények mellé állítani jelentőségben a francia René Mathist, a könyvbeli Leiter az egyetlen igazi barátja Bondnak, akit kicsit furának tart harsánysága, amerikaisága miatt, mégis nagyon szeret. Amikor először találkozunk vele a Casino Royale-ban, Bonddal való barátsága máris tény, a második regényben, a Voodooban pedig megtörténik a szörnyű tragédia: Mr. Big emberei elfogják, megkínozzák és megnyomorítják Felixet. Számomra azonban az a figura lényege, hogy a későbbi történetek nagy részében újra megjelenhet és visszavághat: kalózosan romantikus(an viselt) kampókezével, humorával, amely ellensúlyozza a bicegését, bátorságával és elpusztíthatatlanságával ideális "jó" szereplő, akit semmi sem tarthat vissza attól, hogy mindig a jók oldalán állva (a CIA után a Pinkerton nyomozóirodához szegődve) az igazságért harcoljon. Sorsa persze hihetetlen, de nem hihetetlenebb, mint Bond megölhetetlensége és állandó szerencséje, s ebben a kalandsorozatban Leiter biztos pont számomra.

A nőalakokat is nagyon szeretem. Vesper Lynd az a szereplő, akinek a lényéből a filmváltozatban is megmaradt valami. Bár ahogy kialakult a könyvsorozat zsánere, az örök szerelem, Vesper emléke fokozatosan megfakult, sorsa különösségével biztosan az egyik legemlékezetesebb Bond-nő. Honey Rider a Dr. Noban egy istennő, akinek egy barbár férfi betörte az orrát, Bond mégis képes úgy nézni rá, hogy nem is látja ezt az orrot, csak a hibátlan szépséget (bár aztán elküldi egy plasztikai sebészhez). Kissy Suzuki japán halászlány, akit egy film erejéig Hollywoodba is elcsábítottak, de furamód visszatért a névtelen kis szigetre kagylóhalásznak. A vele együtt élő, férjnek álcázott Bondnak egy kis toleranciát és házasállapotot kell tanulnia a sok-sok kaland után. Vagy ott van Tiffany Case, akit a Tiffany-pudriéról neveztek el: az utolsó ajándékról, amit az apja adott várandós anyjának, mielőtt örökre elhagyta... Legyen bármilyen ostoba vagy furcsa a lányok háttértörténete, Fleming mindig képes rá, hogy elfogadtassa őket a jelenben, amikor épp találkozunk velük és Bonddal. S ellentétben a filmek hagyományával, a regények hölgyeinek furcsa neve is mindig magyarázatot nyer.

A Bond-könyvekben leginkább a szuperbűnözők alakját szokták dicsérni. Ezzel kapcsolatban azonban más véleményen vagyok. Bár a filmek gonoszai sokban hasonlítanak az eredeti Bond-könyvekéire, számomra épp az a fontos különbség, hogy extravagancia helyett a gonoszságuk hatalmas. A könyvbeli bűnügyek és feladatok nem mutatnak olyan csillogást, mint a filmesek (kártyán megverni a nagy bűnözőt, felgöngyölíteni az országos aranycsempészetet, lezárni a világon végigfutó gyémántcsempész csővezetéket, megtalálni egy atomrakétát stb.), de ettől olvasva talán egy kicsit elfogadhatóbbak, hihetőbbek. Attól, hogy valaki nagyon gonosz terveket sző, még nem biztos, hogy el akarja pusztítani a Földet új műholdgyarmatot alapítva az űrben... Furamód épp ezért nem tetszett, amikor Fleming a Gömbvillám-akcióban áttért a hidegháborús témákról Blofeld szuperbűnözői csoportjának áskálódásaira. A Csak kétszer élsz azonban helyrehozta ezt a "hibát" a szememben, hiszen ez Bond és Blofeld személyes párharca, igazából szuperszervezet nélkül.

Végül az utolsó, szintén nagyon fontos dolog Bond személyisége. Már írtam, hogy bizonyára nem ő a kémek ős- vagy ideáltípusa. Azt sem mondhatnám, hogy férfi-szerepmodell (talán az volt, de jó, hogy múlóban azok az idők), vagy hogy az én férfiideálom. És mégis. Úgy, ahogy van, tökéletes. Mint mondtam, romantikus vagyok. Bond pedig vonzó, mert veszélyes. Ő az, akivé minden férfi válni akar, csak persze azt a néhány kötöttséget kellene leráznia, amiből az élete áll. Ő az, akit minden nő akar, de persze csak álmában, mert a valóságban szívből utálja ezt a hímsoviniszta, önző, undorító... és igaza is van. Bond minden hibája rémálom a valóságban, de kedves modorosság a könyvekben. S mivel mindig is könyvfigura marad, a mese része, kár lenne megfosztani tőlük. Igaz, hogy iszik: koktélt, vodkát, sok izgalmas italt, amiről már olvasni is maga a bűn, de sohasem részeg. Igaz, hogy dohányzik, de csak finom illatú, extra dolgokat szív. (Nevetséges az új folytatásregények pedagógiai törekvése, amikben Bond csodamód leszokik ezekről a "csúnya" dolgokról. Érdekes módon, a nőkről nem.) Igaz, hogy vannak előítéletei, de idővel ezek finomodnak. Igaz, hogy önző és átlép a nőkön, de mivel az élete másból sem áll, mint bizonytalanságból és veszélyből, a könyvek lassanként meggyőzik olvasójukat, hogy lélektanilag ez így érthető: Bondtól ne várjunk hosszú távú kapcsolatokat, legfeljebb itt és most mélyeket. S ott van még a kiborítóan luxusszínvonalú életstílus: a franciául elmormolt szavak, a jó szabású öltönyök (hogy a fegyver ne látszódjon!), a választékos menüsorok és a fényűző hotelek. De vajon idegesítő piperkőccé változtatják-e Bondot? Dehogy. Annál vonzóbb, annál izgalmasabb. Tud még valaki így rendelni? "A baj sose azzal van, hogy mennyi a kaviár, hanem, hogy elég-e a pirítós - magyarázta Vespernek. - Nos - vette újra kezébe az étlapot,- én is csatlakozom a Mademoiselle-hez a kaviár élvezetében, de utána egy kis tournedos-t kérek, angolosra sütve, Béarnassie szósszal, és coeur d'artichaut-val, és míg a Mademoiselle az epret élvezi, én egy fél avokádót kérek francia öntettel." (Casino Royale)

A Bond-könyvek végül elérik azt, amit csak a jó regények: érezni a hangulatukat, az illatukat, bekúsznak a valóságos világba, eszedbe jutnak, amikor mást csinálsz és rájössz, szereted őket és újra akarod őket olvasni.

És ezért, azt hiszem, végül is kezdem tisztelni és csodálni Ian Fleminget.

Függelék: Bond-regények és Magyarország - avagy miért nem kell nekünk magyarul 007?

A Bond-regények magyar kiadásainak története felér egy 007-es kalanddal. Legalább is zűrzavarosságában, illetve ahogyan elkezdődött. A jó befejezés azonban hiányzik.

Magyarul a mai napig hét könyv jelent meg a Ian Fleming által írt tizennégyből. Ezek: a Goldfinger, a Thunderball (Gömbvillám-akció), a Diamonds Are Forever (A gyémánt örök), a You Only Live Twice (Csak kétszer élsz), a Casino Royale, a Live And Let Die (Voodoo) és a Dr. No. A kéziratok, fordítók és fordítások kiadóktól kiadókig vándoroltak, ám egyetlen sorozat sem ért meg két-három kötetnél többet, sajnos. Megjelent ezenkívül két filmregény Raymond Bensontól, illetve két további Bond-folytatás. Vagyis a Bond-regények száma magyarul tizenegy, ám a válogatás teljesen összevissza és ötletszerű volt.

Az első Bond-sorozatot a Fabula kiadó indította útjára. A Goldfingert (1989) és a Gömbvillám-akciót (1990) is az avatott Bond-szakértő és remek író, Gáspár András fordította. Kedvet csinált az egész Fleming-világhoz, s a többi könyvre való hivatkozásaival segítette azokat, akik így, vagyis a hetedik könyv olvasóiként próbáltak bekapcsolódni Bond univerzumába. Megvolt a remény, hogy hosszú sorozat lát napvilágot, előbb-utóbb minden Bond-könyv kijön magyarul. Hogy miért éppen a Thunderball, a legkevésbé Fleming-féle Fleming-regény lett a következő kiadvány, nem tudom, ezután azonban a sorozat véget is ért.

Még ugyanebben az évben az IPC Könyvek sorozatában is megjelent két Bond-regény, A gyémánt örök (1990, Révbíró Tamás fordítása) és a Csak kétszer élsz (1990, Krasznai Márton fordítása), igen jó magyar szöveggel. A kiadó azonban ezután Robin Cookkal és Robert Ludlummal vészelte át a könyvpiac átalakulásait, Bondról pedig lemondtak: a sorozat itt is abbamaradt.

Hosszú idő után a már akkor nagyon jól induló szegedi Szukits vállalkozott Bond-kiadására: A Holnap markában Raymond Benson által írt megkönyvesítését (1997, Erdő Orsolya magyar szövegével) bátor vállalkozás követte, a legújabb Bond-folytatás, Benson Zero Minus Ten című, Honkong átadása idején játszódó 007-es regényének megjelentetése (1999). Ez a mű (Visszaszámlálás címen Pintér Noémi és Both Gábor avatott fordításában) reményt kelthetett, hogy ha Fleminget nem is, a legújabb hivatalos Bond-könyveket megkaphatják a magyar olvasók. Itt is elakadt azonban a folytatás.

Közben a Beholder Kft. megtette a nagy lépést (talán ezzel kellett volna kezdeni?): kiadta az első Bond-könyvet, a Casino Royale-t (1998, Krajcsi Tímea). A könyv hátlapján még ígéri az Élni és halni hagyni közeli megjelenését, de erre (ennél a kiadónál) már nem került sor.

Az utolsó sorozatvállalkozás a Scolar kiadó kezdeti időszakához köthető. Meglovagolva az új film, A világ nem elég népszerűségét, kiadták ennek a Raymond Benson-féle megkönyvesítését (olvashatatlan fordításban), s ezzel egy időben a két jamaicai Fleming-Bondot, a Voodoot (1999, Tandori Dezső furcsa magyarításában) és a Dr. Not (1999, Nagy Márta remek szövegével). Ígérték még A gyémánt örök kiadását (angol címen említve, talán nem is tudva, hogy ez már megjelent magyarul), de idáig már nem jutottak el.

És ez volt az utolsó alkalom, hogy Fleminggel próbálkozott valaki magyarul.

Érdekes még, hogy az első két lefordított Bond-könyv nem a Fabula kiadásában megjelent, az előbb említett Goldfinger és Gömbvillám- akció, hanem két Tel-Avívban (vagy Haifában, vagy nem is tudom, hol) megjelent, a hatvanas évekből való mű. Az első itt is a Goldfinger, a második pedig a Szigoruan bizalmas (sic!), utóbbi fedőnév azonban valójában a Thunderballt rejti, így lesz a dolog egyszerű... E fordításokat egy izraeli A-T nevű könyvkiadó, és egy bizonyos S. Gáti jegyezte: leginkább külföldi magyaroknak készült kis példányszámú és rettenetes minőségű kalózmagyarítások voltak, amelyek egy időben jöttek ki a Connery-filmekkel, s tudtommal Magyarországra nem jutottak el, csak a rendszerváltás után. Akkor azonban már fordítási hibáktól mentes, normális magyar szöveggel is rendelkezésre álltak ugyanezek a könyvek.

Összefoglalva: Bond legalább hat alkalommal megpróbált küldetésre indulni hazánkban, de minden alkalommal kudarcot vallott...

Naiv olvasóként nem látok bele a kiadók, könyvjogok és az olvasóközönség elérésének problémáiba. Mégis furcsának találom a következőket.
1. Soha életemben Fleming-féle Bond-könyvet könyvesboltban nem láttam. Vajon korábban is ilyen jól sikerült terjeszteni őket?
2. A mi országunkban még sosem jelent meg sorban, reklámkampánnyal kísérve az összes könyv. Sőt - normális lista sem igazán hozzáférhető a különböző kiadásokról. A Visszaszámlálás egyébként nagyon alapos fordítói jegyzete például felsorolta a Szigorúan bizalmast is a magyarul kiadott művek közt, pedig sosem jelent meg... (A tévedés oka a fentebb említett kalózkiadás címének ismerete lehetett.) Vajon kicsit több népszerűsítéssel nem lehetne Bond is közkedvelt?
3. Ha valaki arra hivatkozik, miért kellene egy Angliától távoli, nem angolszász vagy éppen közép-európai országnak Bond, hivatkoznék a spanyol, a lengyel és a horvát összkiadásokra. Mindegyik szupermodern külsejű, átgondolt és 2000-es évekbeli. Nálunk az utóbbi évtizedben senki sem adott ki Fleminget...
4. Az Agave kiadó bátran nekilátott megjelentetni az egészen másféle, de szintén legendás hírű John Le Carré írta kém-kalandregényeket. Fogynak. Vajon Bond nem érne meg még egy próbálkozást?
4. A Gömbvillám-akciómhoz úgy jutottam hozzá, hogy egyik nyaralásunkon egy vidéki nagyváros üzletközpontjában a földszinti csarnok közepén egy lepedőre fel volt halmozva vagy háromszáz darab belőle, a felismerhetetlenségig összeporosodott borítójú példányok, de teljesen épek, kinyitatlanok (gondolom, valami raktárból "merültek fel"). 100 Ft-ért adták őket. Hosszú sorokban jöttek az emberek megvenni egy-egy Bondot. Igaz, én is eltöltöttem otthon vagy öt percet egy benzines vatta társaságában a kosz letörölgetésével, de az eredmény kifogástalan lett. A vásárlók láthatóan örültek a könyvnek. A legtöbben nem csak "ócsókönyvet" láttak benne, hanem tudták, mi ez és boldogok voltak, hogy ráakadtak. Más: a Casino Royale antikváriumokban is szinte beszerezhetetlen. Az általam ismert helyeken várólista van rá... Biztos, hogy nem kell nekünk Bond?
5. Amikor Ian Fleming születésének századik évfordulójára Sebastian Faulks megírta Az ördög táncba visz (Devil May Care) című folytatását, az Alexandra néhány hónapon belül meg is jelentette (2008, szokásos, mindent-visz fordítója, Babits Péter ezúttal nagyot alkotott), s szépen el is fogyott. Volt reklám, volt könyvesbolti megjelenés. Az utánzat-Bond sikeres volt. De vajon eszébe jutott ezután bárkinek, hogy ha kiadtuk a ma sikerkönyvét, ami valójában leginkább tisztelgés Fleming előtt, s csak másodsorban hidegháborús kalandregény, lássunk neki az "igazinak" is...? Természetesen nem. (Pedig aki megvette és elolvasta a csupa utalás Faulks-könyvet igazi Bond-ismeret nélkül, valószínűleg beszerezne egy valódi 007-es történetet is!)

Tartok tőle, hogy - korábban leírt aggályaimtól függetlenül - James Bondnak és Ian Flemingnek lenne jövője Magyarországon. Sok vacakot és kevésbé vacakot összevásárolunk. Sok könyv kedveltsége csakis a reklámkampányától függ. A Bond-regények eladását segítheti, ha elkészül a huszonharmadik Bond-film Daniel Craiggel vagy megjelenik a következő hivatalos Bond-folytatás (Jeffery Deaver írja; mibe, hogy ez kijön majd nálunk is még ez évben...).

Csak egy kis merészség kellene. Jó fordítók. Olyan borító, amire rá lehet nézni nevetés vagy hányinger nélkül (előbbire jó példa a Casino Royale, utóbbira A gyémánt örök régi címlapja). Egészen apró reklámkampány: a Bond-luxussal, a Bond-fegyverekkel, Bond férfiasságával, erejével, a nyomozások egzotikus tájaival kapcsolatosan. Csak egy kicsi mindenből...

Én nagyon örülnék. De persze csodálnám, ha megtörténne...

Egy másik vitatott könyvsorozatról:
Tarzan, a megunhatatlan