Aki a kilencvenes évek elején volt gyerek, az biztosan emlékszik a vasárnap délutáni tévézésekre. Arra, ahogyan öt órakor elkezdődött a Walt Disney bemutatja. A főcímre. A rajzfilmekre. Az élőszereplős filmsorozatokra a két rajzfilm között.

És ezek közül is a legpompásabbra: a Zorrora, a főszerepben a daliás termetű, csinos bajszú Guy Williamsszel.

Akárhány Zorro-filmet is néztem meg azóta, mindig ez lebegett a szemem előtt. Bármilyen tökéletesen játszotta a táncoslábú piperkőcöt Antonio Banderas, nekem mindig Don Diego jutott eszembe, amint pakolgatja a könyveit, sétálgat selyem hálóköntösében, zongorázik és ásítozik, tökéletesen megtévesztve nemcsak a gonosz Monastario kapitányt, de még a saját apját is. Bármilyen daliás is volt Tyrone Power (és bármilyen elegánsan hímzett mellényeket viselt ő is...), soha nem lehetett olyan délceg, mint Guy Williams a sorozatban. Akármilyen fantasztikus ugrásokkal bűvölt is el Douglas Fairbanks, annál nem lehetett ügyesebb, mint amikor a sorozat-Zorro leugrik az erődfalról lova nyergébe. S bármilyen bosszúálló volt is Alain Delon, annál nem lehetett elszántabb, mint amikor Don Diego próbálta megmenteni sebesült apját.

Annak idején nem tudtam, hogy a sorozat elmúlt harmincéves, mire eljutott hozzánk. Azt sem, hogy csak két valódi évadot ért meg: egyre csak vártam a folytatást, a következő epizódot. Fogalmam sem volt róla, hogy mire nálunk leadták az első huszonkét részt, a Walt Disney már kiszínezte a teljes sorozatot: mivel úgy láttam először, számomra fekete-fehérben volt igazi Zorro. (Amikor színes részeket kezdtek adni, egy ideig úgy éreztem, már nem olyan titokzatos Los Angeles.) A szereplők neve sem mondott semmit (nem tudtam azt sem, hogy már szeretett főszereplőm, Guy Williams is halott): de az aranyos-gyáva-mulatságos García őrmester nevét hallva azóta is a hatalmas hasú és hihetetlenül tehetséges Henry Calvin jut eszembe, amint épp átesik valamin, vagy őszinte rémülettel elkiáltja magát: "Zorro!" Annak idején nem olvasták be a szinkronhangokat, nem is igen figyeltem volna rájuk, de Borbély László hangját azóta sem felejtettem el: azt a határozott, mély, mégis fiús és lágy Don Diego-hangot, ami (természetesen Guy Williams arcával) egy tízéves lány első élménye volt egy igazi Férfiról és Hősről...

Hogy mi volt a titka a sorozatnak?

Először is izgalmas, kalandos, de befogadható volt a világ, amit megrajzolt. A városka apró, nyüzsgő, árusokkal teli főtere. Az erőd a parancsnoki szobával, a balkonokkal és a sok pajta- és istállótetővel, ami valóságos akadálypályát jelentett Zorrónak. A fogadó a mogorva fogadósokkal, csinos táncosnőkkel és a pinceajtóval, amin át Zorrónak annyiszor sikerült eltűnnie. És főleg a De la Vega hacienda, a fehér kerítés övezte udvarház, a kertben a kis szökőkúttal, a könyvtárban a nemes szövésű gobelinnel és a falakban a sok rejtekúttal és titkos őrhellyel.

Aztán nagyon jók voltak a történetek. Minden epizód egy-egy önálló kalandot mesélt el. A végére helyreállt a világ rendje, Zorro megvalósított egy nemes célt - nem maradt bennem semmi hiányérzet. A történetek komolyan vették önmagukat, nem voltak sem önironikusak, sem gyerekesek. Talán ezért tetszenek most is épp annyira, mint tízéves koromban. (Számos film nosztalgikus újranézésekor ülök értetlenkedve: mi tetszett ezen nekem tizenöt-húsz éve? A Zorrónál nincs semmi kérdés, ma is épp olyan jó, mint egykor.)

Fontos az is, hogy a jóság és gonoszság tökéletesen elkülönült Zorro világában. Az áruló, korrupt, gonosz, kapzsi, becsvágyó ellenfelek szükségszerűen rajtavesztettek. A jók, hősiesek, bátrak, önfeláldozók, szerelmesek és szegények végül elnyerték méltó jutalmukat és a boldogságot. De persze ott volt García őrmester, állandóan kötelesség és jóság között őrlődve, aki emlékeztetett rá, hogy a dolgok sokszor nem is olyan egyszerűek.

Gyönyörű volt a zene. Azóta is mindig megismerem, ha hallom valahol: nemcsak a főcímet, de a jellegzetes "becsület"-témát is, ami sokszor csendült fel, ha Don Diego apja iránti szeretetéről és tiszteletéről volt szó, vagy azt a játékos részletet, ami Bernardo közeledtét jelezte. (A zenét egyébként William Lava írta.)

Végül: kiválóak voltak a szereplők. Leginkább persze a páratlan Bernardo (Gene Sheldon), trükkjeivel és tettetéseivel, a szeretetre méltó García őrmester (Henry Calvin) dalaival és poénjaival, a daliásan gonosz, méltó ellenfél Monastario kapitány (Britt Lomond), s Don Alejandro (George J. Lewis), aki kicsinyességeivel és öregességeivel együtt is nemesebb lélek volt és többet ért, mint akárhány fiatal hős.

De persze a legfőbb ok: Don Diego s az őt játszó színész, Guy Williams. A Disney a tökéletes Zorrót találta meg az olasz-amerikai színészben. Parádés volt a szerep is: úgy érzem, minden addigi és későbbi filmnél és sorozatnál jobban sikerült megtalálni az arányt, mennyit mutatkozzon az ügyefogyott, könyvmoly, botlábú és saját kardján áteső Don Diego és mennyit a legyőzhetetlen, ötletes, akrobatikus és vívóbajnok Zorro. Pompásak voltak a vívójelenetek, amelyeket a hollywoodi kalandfilmek vívómestere, Fred Cavens tanított be. Ötletesek voltak a problémák, amelyeket Zorrónak meg kellett oldania (az elnyomás elleni harcon és tiltakozáson kívül az egészen előítélet nélkül kezelt indiánkérdéstől szerelmi bonyodalmakon át egy kínai fiú elrablásáig). Mulatságos lett Don Diego szövege, nagy lehetőségeket rejtettek Diego és Bernardo kettősei (ezek az addigi Zorro-filmekből tudtommal hiányoztak, több későbbi film és sorozat azonban megpróbálta átvenni az ötletet). Nem lehet elfelejteni a remekül kitalált jeleneteket, mint amikor például Don Diego - szemléltetve Monastariónak, milyen ügyefogyott is ő - vérfagyasztóan "rosszul vív" (sziklahasadékba szorítja, eszementen suhogtatja a kardját, jobb vállát bénán felhúzza, a bal lábával állandóan kilép a vívóállásból), mégis legyőzi a vidék legfélelmetesebb vívóját (a Győzzön a szerencsésebb című epizódban).

De mindez nem lett volna ilyen emlékezetes, ha nem Guy Williams játssza. Nála Don Diego sosem vált bohóccá, Zorrónak pedig mindig volt személyisége, nemcsak egy mutatványt végrehajtó fekete rajzfilmfigurát lehetett látni. Alakításában Don Diego szórakoztató és gáláns volt, s miközben pojácát csinált a rá vadászókból és jót mulatott rajtuk, megvolt a maga kis tragédiája, ami az egész játékot komollyá és önfeláldozóvá tette: hiszen örökké azt kellett látnia, hogy az apja csalódik benne. Zorrója kecses volt, szélvész gyors és ügyes, de az arcát takaró fekete maszk ellenére lehetett követni félelmeit, töprengéseit, aggódását és diadalát. S bár az ötvenes évek széles, fogkivillantó mosolya is Zorro ismertetőjegyévé vált, Williamsnél valahogyan még ez is őszintén hatott.

Amikor a sorozatot 1957-ben leforgatták, a televízió éppen legyőzte (egy időre) a mozgóképet. Lezárult Hollywood aranykora, az Ez történt egy éjszaka, az Elfújta a szél, a Hét tenger ördöge vagy a Casablanca időszaka. Anélkül, hogy a Disney Zorro-sorozatát túlértékelném, megkockáztatom, ebben még egyszer, utoljára, az amerikai tévévilág hajnalán jelen volt a mozi nagy korszakának számos jellegzetessége: a durvaság és szánalmas egyértelműség nélküli humor, egy teljes, színes, önmagában hiteles világ megteremtésének és egy könnyed, lovagias kalandhőseszmény megrajzolásának az igénye, végül az önirónia és önparódia nélküli, finoman érzelmes romantika, a bátorság és önfeláldozás ünneplése. Bármennyi hazugság és ostobaság létezett abban a korban (mint minden korban), annyiban talán szebb volt, hogy - legalábbis látszólag - hinni akart az eszményekben. Valahányszor újranézzük a Zorrót, ide térünk vissza. Ez talán nem is olyan rossz elfoglaltság egy olyan évszázadban, amelyik egyelőre sehogyan sem találja a maga eszményeit, s folyton idézőjelbe teszi önmagát.