Immár öt hónapja, hogy megtörtem a jeget: s írni kezdtem a blogon angol nyelvű olvasmányokról is. Korábban úgy éreztem, hogy az idegen nyelvű könyvek kiválasztása sokkal véletlenszerűbb az életemben, mint a magyaroké, ezért felesleges róluk írnom. Az utóbbi egy évben azonban megváltozott a véleményem: végeredményben ez az én Könyvesházam, miért ne írnék benne bármiről... Főleg, hogy ma - bár én erre sokáig nem jöttem rá, s úgy kellett felbátorodnom hozzá - egy bizonyos határig bármi elérhető, ami csak elkezd érdekelni: vagyis ha más is el akarná olvasni, amit én, akár hozzá is juthatna.

Mint mindenki, annak idején én is a könnyített olvasmányokkal kezdtem: az olyan klasszikusok mellé, mint az Oxford Bookworms és a Longman Classics, később aztán felzárkózhattak a Macmillan Readers, a Ladybird Classics és a Dover diákoknak írt vagy átdolgozott kötetei. Már ekkoriban rájöttem azonban, hogy nagyon sajnálom az időt olyan történetek elolvasására, amelyek kizárólag csak azért találtak rám, mert angolul szeretnék olvasni, s épp csak ez a kötet volt kéznél. Akkoriban nagyon kellett örülni minden olyan eredeti, angol nyelvű kötetnek, ami valahogy elkeveredett az ember közelébe, sőt, egy-egy magyar könyvnél talán még jobban meg is becsültünk egy-egy eredeti angol vagy amerikai kiadásút, ha sikerült hozzájutni. Azóta szerencsére óriásit változott a világ, de mindezt akkor még nem lehetett tudni.

Így történt, hogy olyan klasszikusokkal folytattam, amelyek magyarul is kihagyhatatlannak számítanak, a Penguin, a Puffin, a Wordsworth és más kiadók könyveivel, Swifttől Wellsig és Walter Scott-tól Jane Austenig. És, ahogy ez kitalálható, a legkevésbé sem élveztem. Egyrészt a cselekmény semmi izgalmat nem tartogatott, hiszen már olvastam a regényeket magyarul. Másrészt a nyelvtudásom épp ahhoz nem volt még elegendő, hogy az eredeti szöveg szépségét, különlegességét vagy sajátos nyelvi megoldásait értékelni tudjam. Ezzel szemben az egyetemen megtalált az angol nyelvű szakirodalom: és ezek a találkozások azóta sem maradtak abba. Így furcsa módon én, aki állandóan szépirodalmat olvasok magyarul, évekig szinte alig vettem kézbe bármit is angolul, ami fikció lett volna. Pedig közben folyamatosan néztem az angol filmeket: kedvenc színészeimért, Errol Flynnért, Humphrey Bogartért nehéz is lett volna másképp rajongani, hiszen csak néhány mozijuk rendelkezett magyar szinkronnal. Épp ezért az alábbi tíz plusz egyes listát ötletadónak szánom sok évvel korábbi önmagamnak: mit olvassak, miután elszomorodtam, mert az Üvöltő szelek yorkshire-i nyelvezete végképp kifogott rajtam... 

1. Gyerekkönyvet.
H. E. Marshall: Stories of Robin Hood
Yesterday's Classics, 2005
Henrietta Elizabeth Marshall (1867-1941) felejthetetlen alakja a századforduló brit gyerekirodalmának. Leghíresebb könyve az Our Island Story: A History of England for Boys and Girls, amely elválaszthatatlanul hozzátartozott egy egész generáció neveltetéséhez. (Ahhoz, amelyiknek Agatha Christie olyan meghatóan állít emléket a Sors-rejtekajtó című, utolsó regényében.) Marshall azonban számos más könyvet is írt: az egyik leghíresebb közülük ez az először 1907-ben kiadott, amely könnyed, de az angol próza klasszikus hagyományait folytató stílusban, kilenc fejezetben, versekkel kísérve meséli el a nagyobb gyerekek számára Robin Hood történetét, s amelyben az ifjú Robin becsületes és felelősségteljes személyiségének, s az ő és Marian ártatlan szerelmének ábrázolása különösen kedvesre sikerült. A Yesterday's Classics kiadása tartalmazza A. S. Forrest legendás illusztrációit is. A könyv végtelenül felderítő és megnyugtató volt számomra egy zűrzavaros, kórházas időszakban.

2. Ifjúsági regényt.
Mark Twain - Г. К. Магидсон-Степановой: The Prince And The Pauper
Proszvescsenyije, 1981
A címadatokból valószínűleg bárki láthatja, hogy végül nem Mark Twain eredeti regénye, a Koldus és királyfi, hanem annak egy nagyon különleges, könnyített szövegű változata lett a kedvencem angolul. Még évekkel ezelőtt bukkantam rá Sabatini Blood kapitányának egy moszkvai kiadására, amelyet tanulóknak szánva dolgoztak át: s bár a terjedelmes, orosz nyelvű szószedetet és jegyzetapparátust nem értettem (igaz, az angol szöveget viszont tökéletesen), elbűvölt a gondolat, hogy a Szovjetunióban is készítettek a nyelvtanulóknak könnyített szövegű átdolgozásokat... Ez a Koldus és királyfi azóta is létezik, immár orosz diákkönyvtári kiadásban, CD-vel kísérve adják ki: nem véletlenül. Tényleg nagyon jó: főképpen a narrációban történtek egyszerűsítések és húzások, így a kedves képekkel kísért szöveg nem újramesélés, hanem még mindig legalább 70 % Mark Twaint tartalmaz. Olvasás közben pedig el lehet elmélkedni róla, milyen lehetett 1981-ben ebből a könyvből angolt tanulni a SZU-ban...

3. Réges-régi vágyálmot.
Antonia Fraser: Robin Hood
Dolphin, 1993
Kis híján tíz éve volt, hogy elmeséltem egy posztban, mennyire örülnék, ha egyszer elolvashatnám a történész Antonia Fraser (*1932) fiatalon írt, klasszikus ifjúsági regényét, az 1955-ben kiadott Robin Hoodot. Az álom azonban nem maradt örökre elérhetetlen, s ma már a könyvtáram része a könyv: amit 2011-ben nem hittem volna. Fraser eredetileg még Antonia Pakenhamként adta ki élete második kötetét (az első egy Artúr király-történet volt), mivel csak a következő évben ment hozzá első férjéhez, Hugh Fraserhöz, akitől későbbi elismert, történészi írónevét vette. (Második férje Harold Pinter volt, a drámaíró.) Fraser már huszonhárom évesen is pompásan írt: a nevezetes sztorielemeket teljesen új, modern cselekményben fűzte össze, amelybe ráadásul bevezetett egy új szereplőt is, az ármánykodó Fekete Barbarát, aki így nemcsak Robin halálakor tűnik fel a semmiből, de előtte végiggonoszkodja az egész remek regényt. Ráadásul a kötet sok rövid, meghódítható fejezetből áll, így bizonytalanabb olvasóknak is ajánlható.

4. Ismert könyvet, amit mégsem ismerek.
Joanna Makepeace: The Spanish Prize
Harlequin, 2006
Imádom a klasszikus kalandtörténeteket, csak mostanában ritkán írnak ilyesmit... Tisztában vagyok az Erzsébet-kor árnyoldalaival, mégis legszívesebben folyton újabb sztorikat olvasnék délceg kalózokról, bátor kémekről, okos udvarhölgyekről, gyilkos reneszánsz összeesküvésekről, s persze egy bölcs uralkodóról, aki ráadásul nő. Ahol manapság ezeket az elemeket meg lehet találni, leggyakrabban a történelmi romantika, amely színes és kalandos ürügyül használja a fenti paneleket a cselekménybonyolításhoz. Ám szerencsére a zsánerben is akad olyan könyv, ami inkább történelmi kaland, mind érzelmes szerelmi történet: ezért lett egyik kedvencem a műfajból A kalóz csókja, amely 1994-ben, az egyik első Harlequin-kötetként jelent meg magyarul. Tíz év kellett, hogy rájöjjek, az eredetileg 1990-es könyv egyharmadát kihúzták, hogy beférjen a zsebkiadásba... Így igazi élmény volt ugyanazt elolvasni angolul, végre teljes szöveggel. A szerzője, Joanna Makepeace egyébként 1927-ben született, s civil foglalkozása tanárnő...

5. Barbara Cartlandot.
Barbara Cartland: Messenger of Love
Pyramid Books, 1972
Ahogy már leírtam, rajongok a klasszikus kalandokért. Barbara Cartland Erzsébet-kori regényeiben pedig pontosan ezt lehet megtalálni. Már írtam itt, a blogon az írónőről, aki számtalan szerelmes történetével igazi rejtély. Most csak idéznék magamtól a stílusával kapcsolatban: "nem félt az édes-bús fordulatoktól, a romantika közhelyeitől és a nagy érzelmektől, ugyanakkor tudott nagyon anekdotikusan, bájosan és csevegően írni. Hiába habkönnyű minden regénye, látszik a szövegükön (még rosszul fordítva is), hogy olyasvalaki írta őket, aki egyáltalán nem követi ugyan a modern szépirodalom változásait, de teljes mértékben tisztában van az angol próza összes hagyományával. Ezenkívül hatalmas műveltséganyaggal rendelkezett (...), a Cartland-könyvek (...) minden erőlködés nélkül tartalmaznak megbízható és élvezetes történelmi ismereteket, a sok-sok pillangószárnyon szálló regényfordulat hátterében, csak mintegy mellesleg." Így azután ez az 1961-ben írt, privateeres, kardvillogtatós regény is nagy kedvencem.

6. Színészkönyvet.
Roger Moore: The 007 Diaries: Filming Live And Let Die
The History Press, 2018
Általában a színészönéletrajzok magyarul szoktak érdekelni: természetesen Errol Flynn jelenti az üdítő kivételt a My Wicked, Wicked Waysszel, amely az első olyan angol nyelvű könyvem volt, amit lapról lapra élveztem. Amikor azonban felfedeztem, hogy Roger Moore milyen szellemesen tud írni, keresni kezdtem a magyarra le nem fordított könyveit is: így tettem szert erre a pompás újra kiadásra, az Élni és halni hagyni forgatása közben írt naplóból 1973-ban összeszerkesztett kötetre. A 007 Diaries nemcsak az első Moore-féle Bond-film forgatásának titkaiba és részleteibe avat be, s nemcsak a színészekkel és filmesekkel kapcsolatos anekdoták hatalmas és kacagtató tárházát nyújtja. Helyenként arról is lebilincselő töprengéseket tartalmaz, hogyan lehet megküzdeni a népszerűséggel, mi van akkor, ha a valaki épp betegnek és nyavalyásnak érzi magát, miközben a férfiasság mintaképét, James Bondot alakítja, vagy hogy miféle reakciókkal szembesül az a fehér férfiszínész Délen, 1973-ban, aki a filmvásznon megcsókol egy fekete színésznőt...

7. Filmforgatókönyvet. 
Howard Koch: Casablanca: Script And Legend
The Overlook Press, 2005
Ha már film: nálunk is volt rá kísérlet, például a Cartaphilusnál, hogy kiadjanak filmforgatókönyveket. De vajon van-e értelme magyarul megteremteni egy újabb magyar szöveget, mondjuk az Annie Hallhoz, ami nyilvánvalóan nem a szinkronszöveg, mert az, ugyebár nem tűpontos fordítás, de nem is az eredeti, hiszen sem a szájmozgásra nem illik, sem angolul nem szól, szóval csak afféle hibrid... Talán ha három szöveg futhatott volna egymás mellett: az angol, a magyar és a szinkroné: de ez akkora munka- és jogdíjberuházást jelentett volna, ami valószínűleg sosem térülne meg... Végül azonban felfedeztem, hogy angol nyelvű filmek forgatókönyve angol nyelvű kiadásban is épp elég érdekes lehet nekem: olvasva őket hallom-látom a filmet, ám közben sok izgalmas, új dolgot fedezek fel. Például a The Sea Hawk, vagy a Casablanca (utóbbi pompás képekkel kísérve) forgatókönyvében: mindkettő a legendás Howard Koch munkája (is).

8. Agatha Christie-t.
Agatha Christie: Murder in Mesopotamia
Dell, 1961
Könnyített olvasmányaim egyik csúcspontja volt annak idején egy Longman novellaválogatás Agatha Christie tollából: bátran vágtam neki, hiszen egyszerűsített szövegnek gondoltam. Csak a legvégére érve fordítottam le magamnak a hátsó borító unabridged feliratát... Mindez azt bizonyította, hogy kedvenc detektívregény-szerzőm egyes novelláit már egészen korán képes voltam megérteni. Egy ideig mégsem jött a folytatás: hiszen a magyar Christie-kiadások annyira pompásak, hogy mindig elcsábítottak. Mostanában viszont már újra olvasok Christie-t eredetiben is: a kedvenceim azok a könyvek, amelyekben vagy nagyon sok a párhuzamos szerkezet és szituáció (Halál a Níluson), vagy anekdotikus-csevegő-mesélő hang a narrátor. Most például épp a Gyilkosság Mezopotámiában van soron: közben alig várom, hogy magyarul is újra megjelenjen a Helikon sorozatában. Persze közben arra is rájöttem, a Christie-kiadások száma szinte végtelen, tehát érdemes olyan kiadást választanom, amit még kézbe venni is öröm. Mint például ezt.

9. Filmregényt.
Dylan Thomas: Rebecca's Daughters
New Directions, 1994
A Rebeka leányai talán nem tökéletes példa a filmkönyvre, viszont kicsi koromtól kezdve imádom, amióta egy példány a rémes, narancsszín borítóval, Borbás Mária fordításában bekerült a könyvtárunkba. Amikor először olvastam a teljesen egyéni hangú és hamisítatlanul walesi Zorro-történetet, amelyben Anthony Raine a bibliai Rebeka lányruhájába bújva, bajuszos leánytársaival felégeti a brit uralom elnyomását jelképező vámsorompókat, már elképzeltem magamnak a saját mozimat, és ez azóta is pereg. Dylan Thomas, a költő több formában is elkészítette a forgatókönyvet, majd, amikor mégsem lett belőle mozi, végül sajátos stílusú regénnyé írta át, amely azonban csak 1966-ban, posztumusz jelent meg. Mire 1992-ben (kiváló színészekkel) megfilmesítették, már negyven éve halott volt, így szerencsére nem láthatta, miként cserélik finom és szarkasztikus humorát groteszknek szánt ízléstelenségre, s hogyan sikerül logikátlanná átírni az egyébként egyszerű történetet. De a könyv: remek, angolul meg még inkább, hiába tartogat nyelvi kihívásokat..

10. Jó regényt.
Walter Van Tilburg Clark: The Ox-Bow Incident
Signet, 1988
Az eddigi felsorolásból következhetne, hogy a krimi és a kalandregény mellett vadnyugati történeteket is olvassak angolul, ez azonban nem az én zsánerem. Clark e híres regénye ugyan a Vadnyugaton játszódik, de a kalandműfaj tökéletes antitézise: a mindenfajta frontier-álommal való kőkemény leszámolás, röviden, egy 1885-ös lincselés története. 1943-ban erős, sötét, nagyon szép film készült belőle Henry Fonda, Dana Andrews és Anthony Quinn főszereplésével (erről még írok), ami csak még jobban hangsúlyozza, hogy a regény nem a Vadnyugatról szól, hanem az erőszakról, a tömeg működéséről, az elembertelenedésről és elgyávulásról. Nem véletlen, hogy 1940-ben íródott. Szerzője életében mindössze három regényt, néhány elbeszélést és verset publikált, de szerintem mindenképpen ott a helye a nagy, huszadik századi amerikai írók közt. Könyve szövege is erős, sötét és nagyon szép: nem volt könnyű olvasmány, de bárkinek ajánlanám. Mindamellett örülök, hogy a jobbra látható kiadásban sikerült elolvasnom, amire a borítótervező nem pakolt cowboyokat.

+1. Verset.
Elizabethan Poetry: An Anthology
Dover Thrift Edition, 2016
Miután szépen-lassan sikerült angol nyelven is ugyanolyan mindenevővé válnom a könyvek tekintetében, mint magyarul, végül elérkezettnek láttam az időt, hogy megpróbálkozzam a költészettel. Természetesen mindig is barátkoztam a versekkel, hiszen ha az ember magyar műfordítást olvas, és ért valamennyit azon a nyelven, amelyről adaptálták őket, egy idő után biztosan kíváncsi lesz, milyen is az eredeti. Mondjuk, Shakespeare szonettjei. Ez vezetett tovább, hogy olyan versgyűjteményt vegyek kézbe, amelyben teljesen ismeretlen művek (is) vannak. Mivel imádom az Erzsébet-kort, s egy idő óta folyton belefutottam neves szerzőibe, végül ez a kötet lett az első angol nyelvű antológia a könyvespolcomon. Mivel Shakespeare esetében sikerült túljutnom azon a néhány szokatlan, ódon kifejezésen, amely olyan kalanddá tudja tenni az olvasást (thou / thee / thine: you, thy: your, whence / hence /thence: from where / here / there, hast, wilt), a reneszánsz szókincs és metaforaválaszték pedig ezekben a versekben gyakran ismétlődik (persze mindig új, művészi módokon), végül nagyon nagy élmény volt a kötet végigolvasása. Néhány hosszú szatíra kifogott rajtam, annál több kedvencem lett a kivégzés előtti éjjelen írt versek (!), az elégiák és a szonettek közül.


A tíz év alatt, amióta a blogom bemutat egy kis szeletet az életemből, sikerült eljutnom odáig, hogy megszerettem az olvasást angolul is. Vajon mi lesz újabb tíz év múlva?

Link
Tízéves a blog 1. - "Nem változik-e folyton az ízlés?"