Még soha nem írtam a blogon színházi előadásról: elmenni, megnézni, átélni, élvezni egy darabot egy dolog, megírni, miért tetszett, egy másik. (1) Ezért most sem biztos, hogy aki elolvassa a posztot, érteni fogja, miért gondolom, hogy a Büszkeség és balítélet két színészre című előadás zseniális, s mindenkinek meg kellene néznie, aki szereti a jó színházat, a bravúros és ötletes rendezéseket, a színészközpontú előadásokat, avagy Jane Austent... De mivel olyan mű adaptációjáról van szó, amelyet rengetegen ismernek és kedvelnek, talán mégis érdemes írni róla: hogy ha e percig bármi is visszatartott volna attól, hogy jegyet vegyél a Centrál Színház előadására, akkor most végre szánd el magad! (2) Az alábbi bejegyzés élménybeszámoló és töprengés arról, amit láttam. Valószínűleg legfeljebb a darab megnézése után lehet bárkinek elég türelme hozzá, hogy végigfussa, pedig nagyon rövid idő alatt született...


A Büszkeség és balítélet a világirodalom egyik legnépszerűbb klasszikus regénye: Jane Austen műve vaskos kötet, több száz oldal, számos fontos szereplővel, levelek, báli jelenetek, helyszínek és évszakok sokaságával. Nem csoda hát, hogy legfinomabb megfogalmazásban is őrültségnek tűnik úgy színpadra adaptálni, hogy mindössze két színész, egy nő és egy férfi játszhassa el. Bár készült már belőle két nevezetes mozifilm, s vagy tíz televíziós sorozat, ezekben mindig elképesztő mennyiségű sztár és színész, plusz statiszták garmadája mozgott, s nem volt hiány a lenyűgöző szépségű táj-, kastély- és szalonbelső-felvételekben sem. Egy angol színészházaspárra volt szükség ahhoz, hogy megszülessen a kétszereplős Pride and Prejudice: Joannah Tincey ugyanis maga és a férje, Nick Underwood számára írta a kétszereplős darabot 2013-ban.

Ahhoz azonban, hogy a mű eljusson Magyarországra, kellett néhány kiváló és merész alkotó: Puskás Tamás, aki folyamatosan keresi színházába az újat, szórakoztatót és művészit, s 2018-ban a darab bemutatása mellett döntött. Baráthy György, a fordító és dramaturg, akinek köszönhetően a Jane Austen-féle történet tökéletesen érthetővé és követhetővé vált egy olyan nézőközönség számára is, amelynek tagjai nem tettek kivétel nélkül GCSE-vizsgát a középiskola végén a regény cselekményéből és értelmezéseiből. S Ujj Mészáros Károly, a Liza, a rókatündér és az X - A rendszerből törölve rendezője, aki már e két (összesen 30 nemzetközi és hazai díjat nyert) filmjében is együtt dolgozott azzal a két színésszel, akikre ez a magyar ősbemutató épül: Balsai Mónival és Schmied Zoltánnal.

Darcy és Elizabeth: tánc és ismerkedés

A Büszkeség és balítélet két színészre mindössze kilencven perc: vagyis rövidebb, mint a 2005-ös moziadaptáció. Aki megnézi, valószínűleg mégis úgy érzi majd, hogy együtt élte át a szereplőkkel a cselekmény minden csavarját, furfangját és drámai pillanatát - ám egyúttal olyannak is tűnik majd az egész, mintha elkapta volna egy rövid, heves, kápráztató forgószél. Az előadást ugyanis szünet nélkül játsszák: a másfél óra alatt megelevenedik az egész regény, bálokkal, nagyjelenetekkel, párbeszédekkel és botrányokkal. A színpadon pedig összesen húsz karakter nyüzsög, akik közül kettőt tárgyak jelképeznek, a többi tizennyolcat viszont a két színész játssza el, folyamatos kaleidoszkópban váltva egyikről a másikra. (3) Ez olyan intenzív színházi élmény, amelytől lehetetlenség távol maradni: úgy tesz az előadás közvetlen részesévé, hogy miközben minden várakozást teljesít, mégis újra és újra meglep.

Amikor felmegy a függöny, Balsai Móni és Schmied Zoltán már ott ül a színpad közepén, s amikor a függöny összecsapódik a végén, ismét ott ülnek, közben pedig csak néhány másodpercre fordulnak ki a takarásba, hogy újabb szereplőként térjenek vissza. Sőt, legtöbb szerepváltásuk még csak nem is ilyen burkoltan, hanem teljesen nyíltan történik, a színpadon: egy-egy kellék vagy gesztus segítségével alakulnak át valaki mássá. Az előadás tehát folyamatosan eljátszik azzal, hogy kizökkent a megszokott, történetnéző mentalitásból: a vonzó szereplő, akivel épp azonosulunk, s aki épp most ejtett foglyul drámai hallgatásával, hirtelen színésszé válik, aki a sikerrel keltett színpadi csend után elmozdul, letesz egy kelléket, felragad egy másikat, s egy újabb, már kifejezetten ellenszenves alakká változik - mindezt a szemünk láttára. Wickham még tenyérbemászó bájjal kísérgeti a hölgyeket, mellén meg nem érdemelt kitüntetéssel, amikor a színész már kesztyűt ragad, s a büszke Darcyvá változik, aki megkövülten nézi Wickhamet. Elizabeth gyönyörű, élénkkék ruhájában hirtelen hátat fordít a közönségnek és a jelenetnek, amelyben szerepelt, felölt egy világos férfikabátot, megfordul, arcán félénk-nyílt férfimosoly, s máris tanúi vagyunk, hogy a színésznő (és nem Elizabeth) hogyan változik éppen Mr. Bingley-vé, aki udvarolni indul. Ráadásul olykor, két mozdulat vagy fényváltozás között mindkét színész narrátorként is működik: de a dramaturgia pompásan találja meg az egyensúlyt epika és dráma közt, így az a néhány mondat, amely nem köthető szereplőhöz, vagy elengedhetetlen átkötés, amely érthetővé teszi a színváltozásokat, vagy Austen legjava, aforizma, amely nagyon hiányozna egy vérbeli Büszkeség és balítélet-előadásból.

Mr. Collins és Elizabeth: vonzás és tasztítás

Ha fel is merült az alkotókban, követhető lesz-e majd a sok-sok váltás, véleményem szerint a darab tökéletesen érthető, s nem csak azok számára, akik a regény állandó búvárlói. A helyszíneket korhű, ám abszolút kreatív vetített képes háttér segít felismerni: az egyes otthonokban nemcsak az ablakon át látható táj változik (4), de a méltóságteljes családi portrék is, amelyeknek szintén a két színész a modellje. Hogy társadalmilag hol helyezkedik el az adott család, azt remekül jelképezi az egyes otthonok belmagassága: Pemberley-ben olyan magasra emelkedik a mennyezet, hogy Elizabeth szinte eltörpül alatta, Longbourne-ben viszont a magas Darcy feje kis híján eléri az ottani tető vonalát... Az íróasztal könnyedén változik zongorává, pusztán Elizabeth finom kéztartásától. A dívány lehet betegágy, a puff magaslat, ahonnan katonákat lehet figyelni, az egyetlen szék háttámlája pedig egy ló árnyképét rejti. S ha nézőként elfogadtuk, hogy a szék lehet ló, mindjárt kocsi elé fogják a következő jelenetben... (5)

Majdnem minden szereplő felismerését segíti valamilyen kellék vagy jellegzetes külsőség: az intrikus Caroline-nak legyezője van, affektál és eltartja a kisujját, Wickham mellén érdemérem virít, a mosolya pedig tolakodóan kedélyes. Kittynek és Lydiának idétlen szalagjai vannak, s mindkét lány hangosan vihog, Kitty még köhög is. Az enyhén görnyedt Mr. Bennet általában egy könyvbe temetkezik, a fiatalos Mr. Gardiner bonbont osztogat egy kis dobozból. Mrs. Bennet trampli, harsány és kövérkés (6), Lady Catharine udvariatlan, görnyedt és egy sétapálcára támaszkodik. Mr. Darcy mindig egy pár fehér kesztyűt tart a kezében, előkelő hanyagsággal, de sosem húzza fel. (7) Mr. Collins keresetten elegáns fogással egy fehér zsebkendőt lebezget. Számos ilyen jelzés azonban nemcsak attribútum, hanem a darab egy pontján kellékké is válik: a fásult és boldogtalan Jane elfogadja a bonbont, a harcos Elizabeth nem. Mr. Bennet könyvéből levél kerül elő, Mr. Collins a zsebkendőjével a háziakra nézve sértő módon tisztogatja le a széket, amelyre leül.

Caroline legyezőjével Darcyt bűvöli, Darcy csak Elizabeth-re figyel, keze ügyében a kesztyűk

Az apróságok néha segítenek megrajzolni egy karaktert, ám még a legkarikírozottabb szereplők esetében is ad mögéjük mélységet a színészi játék. Charlotte Lucas például enyhén púpos, továbbá előreáll a felső fogsora és selypít. A dolog azonnal sejteti, mennyire (nem) lesznek összeillő pár a merevléptű Mr. Collinsszal, akinek az alsó fogsora áll előre. A börleszk csúcsa a jelenet, amelyben megpróbálnak esküvői csókot váltani, ám az nem sikerül, így megelégednek az egymásba karolással. Amikor Elizabeth meglátogatja férjezett barátnéját, hogy kényszerűen végighallgassa, amint Mr. Collins bemutatja a ház szépségét, éreztetve vele, miről maradt le (8), a selypítő Charlotte újra megjelenik, s talán már sok is lenne a csúfság kifigurázásából. Ám ahogyan Charlotte kiválóan időzítve tirádája minden tagmondatát, elbüszkélkedik a nagy kertjükkel, amelyet a férje teljesen egyedül gondoz, szerencsére, mert legalább addig sincs benn a házban, ővele - a közönség ismét nevet, de egy pillanatra már sajnálja is a csúnya lányt. Akit persze ugyanaz a gyönyörű színésznő, Balsai Móni játszik, mint a szép és okos Elizabeth-et...

Ugyanígy Mrs. Bennet is nagyon sokféle ebben az előadásban. Kettőseik az önironikus Mr. Bennettel a regénynek is a fénypontjai közé tartoznak, ám a magam részéről sosem tudtam egészen kiegyezni a 2005-ös mozifilm sugalmazásával, amelyben a Donald Sutherland alakította elképesztően intelligens és bántóan cinikus férj folyamatosan csinált hülyét nevetséges feleségéből, a környezet és a nézők lelkes helyeslésével. A könyvet olvasva mindig úgy éreztem, Mr. Bennet sem hibátlan ember: például lusta és kissé gyenge, vagyis ha szenved is felesége természetétől, az ironikus megjegyzéseken kívül semmit sem tesz, hogy megvédje a lányait anyjuk hatásától vagy szurkapiszkáitól. Amellett végül is ő vette el Mrs. Bennetet: lehet, hogy hibázott, de kellett, hogy húsz évvel ezelőtt lásson benne valamit. Azaz tán Mrs. Bennet is több, mint egy tolakodó, harsány, fárasztó és csacska, középkorú nőszemély. Ez a különös előadás lehetőséget ad, hogy lássuk Mrs. Bennet-et a lányaiban, hogy Elizabeth-et ellentétbe állíthassuk az anyjával (9), sőt, hogy összehasonlíthassuk ezt a házaspárt a többi párral, akiket ugyanazok a színészek játszanak (Mr. és Mrs. Collinsszal, Jane-nel és Bingleyvel, Elizabeth-tel és Darcyval, vagy a gondoskodó-fontoskodó Mr. Gardinerrel, akinek ugyan nem jelenik meg a felesége, viszont ő Mrs. Bennet testvére).

Mr. és Mrs. Bennet: ahogy a (nagy)könyvben meg van írva

Emellett persze Mrs. Bennet igazi bravúrszerep: ahogyan tramplin jár, lelkesen lógázza a lábát, ahol csak lehuppan, harsányan óbégat, élénken gesztikulál, kínosan fintorog, az egyszerre kedves és kibírhatatlan. Azt a jelenetsort pedig tanítani lehetne (mert működik!), amikor Darcy (a színész) és Bingley (a színésznő, férfikabátban) csüggedten ülnek egymás mellett a puffon, s hirtelen megjelenik Mrs. Bennet. Balsai Móni kibújik a kabátból, csak behajtott jobb karja marad benne, továbbra is jelképezve Bingley-t, akivel reménybeli anyósa a lehető legtolakodóbban beszélget el, a maga rémesen keresetlen modorában, közben különféle gesztusokkal tapintatlanul bökdösve a fiatalember karját (vagyis a sajátját), s zavarba hozva Bingley-t Darcy előtt. Majd Mrs. Bennet távozik, de előtte még megpaskolgatja Bingley arcát, vagyis a saját, ismét Bingley-évé változott arcát, a saját, ám még Mrs. Bennethez tartozó kezével - na, jó, ezt inkább látni kell... Mrs. Bennetet arról lehet megismerni, hogy minden mozgásba lendül körülötte: talán ő az, aki a legtöbbet járkál az egész darabban, fel-alá illanva (bár inkább slattyogva) a színpad két széle közt.

Két szerepnek azonban nincsen különös ismertetőjele: ez pedig Elizabeth és (érdekes módon nem Darcy, hanem) Jane. Előbbi Balsai Móni szerepe, utóbbi viszont Schmied Zoltáné. Ha egy nő férfit alakít, sokféle lehet, de ha férfi játszik nőt, az általában paródia szokott lenni, komikum és mulatság. A második legérdekesebb dolog ezért számomra épp az volt ebben a darabban, hogy az összes változatát kipróbálták annak, miként alakíthat női szerepet egy színész.

Lydia és Kitty: kimerítő kamaszlányok

Lydia Bennet lett a leginkább eltúlzott, karikírozott közülük. Ismertetőjele egy infantilis, nagy, kék szalag a hajába tűzve, jelleme pedig könnyedén körvonalazható annyival: buta tyúk. Pontosabban csirke, hiszen ő a legfiatalabb lány, aki mindössze tizenöt éves, s egyszerűen nem ismeri a határokat. Szökése egész botrányából, abból, hogy úgy kellett megmenteni az erényét, s megfizetni a csábítóját, hogy vegye már el, annyit ért meg, hogy ő ment férjhez elsőnek a testvérei közül, vagyis mindenkit lekörözött. A tömény ostobaság ábrázolása a legizgalmasabbá talán abban a hármas jelenetben válik, ahol Elizabeth (maga a megnyugtató normalitás és józan ész) végighallgatja az előtte végképp leszerepelt Wickham kellemkedését, s az immár házas Lydia lenéző okoskodását, hogy majd ő talál jó férjet a nővérének... Mert bár Wickhamet és Lydiát is Schmied Zoltán játssza, vagyis ha az egyik megjelenik, a másiknak hűlt helye, mégis annyira szuggesztív egyik és másik játék is, hogy amikor a színész már átlépett az első karakterből a következőbe, nézőként még akkor is látom mellette az előzőt...

Egészen más, de legalább ekkora kihívást jelent, amikor Darcy, a tartózkodó, okos, gőgös fiatalember végre egy légtérben tartózkodhat a zongorázó Elizabeth-tel, ám Lady Catherine is ott van, s közbeszólásokkal zavarja a beszélgetést és a zongorajátékot is. Schmied Zoltán hol a díványon terpeszkedő, olykor díványpárna-lánya hátát megütögető, harcias és tapintatlan öregasszonnyá változik, hol félelem és gáncs nélküli lovag a zongoránál. Olykor Lady Catherine-t játssza, de a háttérből még Darcyként szól magához, máskor Darcyt játssza, akihez hirtelen odakiabál az idős dáma-önmaga. Lady Catherine karaktere ugyanakkor már nemcsak karikatúra vagy paródia. Utolsó, kétségbeesett látogatása Elizabeth-nél, amely során szavát akarja venni, hogy sosem megy hozzá Darcyhoz, és kudarcot vall, ebben az előadásban egy kicsit szomorú is. Amikor visszazökken a hintójába, úgy távozik, hogy életében először nemet mondtak neki, s emiatt kétségbe van esve: hirtelen annak látszik, ami, vagyis nevetséges öregasszonynak. Pedig még mindig férfi játssza.

Jane és Elizabeth: két őszinte nővér

A legizgalmasabb azonban Jane Bennet életre kelése. Lehetne mondani, hogy praktikus okok is alakíthatták úgy, hogy Jane-t a két színész közül a férfi játssza. Hiszen hogyan osztaná meg titkait egymással a két nővér, s hogyan lovagolhatna, társaloghatna együtt Darcy és Bingley, ha a színésznő alakítaná mindkét nőt, s a színész mindkét férfit. Ám a darab elején van egy jelenet, amelyben Caroline és Elizabeth, odahagyva Darcyt, félrevonul Netherfield Parkban beszélgetni. Körbe-körbe járnak (az egyetlen színésznő), s elbeszélgetnek egymással: Elizabeth egyszerűen és őszintén, kellék nélkül, Caroline Darcyt figyelve és affektáltan, kezében legyezővel. Vagyis technikailag az is megoldható volna, hogy Jane-t nő játssza, s a színésznő ugyanúgy ugorjon át az ő szerepéből Elizabeth-ébe, mint Caroline esetében. Épp ezért lesz nagyon izgalmas, hogy mégsem így van.

Amikor a közönség először megérti, hogy Schmied Zoltán most Jane: nevet. És ezzel nincs is gond: a Jane-Bingley-szerelmespárt az előadás úgyis kicsit ironikusan ábrázolja. Hiszen az ő történetük nem a büszkeségről és balítéletről szól: ha Darcy nem beszélné le róla Bingley-t (saját, Elizabeth iránti, ellentmondásos érzelmei folyományaként), az már a történet közepén elvenné Jane-t, s ha Elizabeth jobban bátorítaná Jane-t (mert nem zavarnák saját, ellentmondásos, Darcy iránti érzelmei), az valószínűleg sokkal hamarabb rátalálna Bingley-re. Bingley (a férfikabátos Balsai Móni) mindig mosolyog, mindig a szívére teszi a kezét, mindig nyílt és barátságos: izgatott torokhangon beszél, s térden állva kéri meg Jane kezét, mint egy romantikus álomban. Jane (a semmilyen külső jelzést nem használó Schmied Zoltán) mindig aggódik, mindig reménykedik, mindig szégyenkezik: s azonkívül, hogy zárt lábakkal ül le, mint egy úri hölgy, kabátja szárnyait (vagyis szoknyáját) finoman elrendezve, semmiféle furcsán feminin, így nevetséges vagy parodisztikus gesztust nem tesz. A hangja is egyszerűen csak tiszta és kedves, ahogy a karakter is egyszerűen csak naiv és jó. Ha sírdogál és a józan Elizabeth nyugtatgatja, még mindenki mosolyog rajta. De amikor megírja (vagyis elmondja) tragikus levelét arról, hogy valószínűleg már sosem lesz boldog, s örökre elvesztette Bingley-t, már áll a csönd a nézőtéren: egy percre mindenki elfelejti, hogy Jane-t férfi játssza. S ez egészen addig tart, míg már sok nem lenne: akkor Jane bánatosan megeszik egy bonbont, s ezen ismét lehet nevetni...

Jane és Bingley: mindjárt lánykérés

Az pedig, hogy Jane és Bingley szokásosan talán kissé unalmas alakját mennyire mozgásba tudja hozni ez az előadás, már sejteti, hogy Elizabeth és Darcy is érdemessé válik a figyelemre. Pedig talán ez a legnehezebb, amikor olyan párosok nyomába kell lépni, mint Greer Garson és Laurence Olivier, Keira Knightley és Matthew Macfadyen, vagy Jennifer Ehle és Colin Firth, akiknek mind megvan a maga rajongótábora, amely szerint Elizabeth vagy Darcy csak pontosan ilyen-és-ilyen lehet... Hogyan lehet ezeknek a nézőknek is élményt adni, mégis megfogalmazni azt az Elizabeth-et és azt a Darcyt, akik ebben az előadásban Balsai Móni és Schmied Zoltán segítségével születnek meg?

Először is úgy, hogy ha van főszereplője a darabnak, akkor az - talán - Elizabeth. Ez azt is magyarázhatja, miért jut az őt játszó színésznőnek egy kicsit kevesebb alakváltás: Elizabeth többször jelenik meg az adaptációban, mint Darcy. Míg Darcyról sokat beszélnek, Elizabeth sokat van jelen: az ő okos, kritikus, mérlegelő és bíráló tekintete méri meg és találja könnyűnek a legtöbb kulcsszereplőt. Mindig igaza van, mindig ő a legvalóságosabb és legnormálisabb ember a történet kavalkádjában: míg rá nem jön, hogy egyetlen egyszer mégis tévedett az ítéletében - épp akkor, amikor találkozott az igaz szerelemmel, vagyis Darcyval. Elizabeth nemcsak okos, s pompás beszélőkével rendelkezik, de tényleg minden egyes helyzetben tudja, mit kell mondani: praktikus, bátor, keresetlen és őszinte. Igazi egyéniség, s bár a regénycímet úgy szokás magyarázni, a büszkeség Darcyt, a balítélet pedig Elizabeth-et jelképezi benne, valójában Elizabeth is büszke: s pontosan az, ahogyan meg akarja őrizni az egyetlen dolgot, amit birtokol, a méltóságát, fordítja szembe őt Darcyval.

Elizabeth és Darcy: szellemes csevegés, figyelmes hallgatás

Balsai Móni olyan ideális Elizabeth, akivel valószínűleg a könyv, a filmek és a történet valamennyi rajongója meg lehet elégedve - mégis tökéletesen eredeti. Gyönyörű, határozott, erős, finom, intelligens nő: olykor öniróniával szemléli saját magát, néha pedig hitetlenkedéssel veszi tudomásul sorsa újabb fordulatait. Csendes méltóság van benne, s bár sikerült erős védőpáncélt növesztenie éleslátásból és némi keserűségből, akik megérdemlik (mint Jane), azokkal nagyon kedves. Darcy iránti legmélyebb érzéseit legjobban az árulja el, hogy ő, a szellemes csevegő, a férfival beszélve egy idő után már maga sem találja a szavakat.

Darcy ebben az előadásban is olyan romantikus férfialak, mint a legtöbb adaptációban. Sokkal kevesebb idő van azonban arra, hogy lenyűgözzön az Elizabeth számára érthetetlen, sőt, sértő hallgatásával, mogorvaságával és büszkeségével. Épp ezért nagyon fontos, hogy mennyit beszélnek róla: ráadásul olyan szereplők, akiket ugyanaz a színész, Schmied Zoltán játszik, mint magát Darcyt. Lady Catherine de Bourgh, Mr. Bennet, Wickham (bár ő persze hazudik), Mr. Gardiner (aki el van ragadtatva), a szolgáló a fogadóban, s Darcy kedves, öreg komornyikja, aki Pemberley-ben büszkén felmutat a hall nagy, Darcyt ábrázoló portréjára, mind elmondja a véleményét a főhősről, s különleges részleteket árul el életéből és jellemvonásai közül. Amikor Darcy a színen van, három dolog jellemzi: ezek közül az első, hogy külső és belső tökéletességre törekszik. Ezt bizonyítja a férfias egyszerűség, amellyel fehér kesztyűit fogja, a derékszögű könyöktartás, amikor a lova kantárszárát tartja, a határozott, elegáns léptek, amelyekkel jár, az őszinteség, amikor vallomást tesz (és persze a végtelen becsületesség, amellyel megmenti Lydiát, de ez csak történik a háttérben, eljátszani nem lehet).

Darcy és Bingley: a szemérmes és a nyíltszívű férfi

A második fontos jellemzője, hogy pontosan olyan férfi, amilyennek Elizabeth szeretné, csakhogy a lány nincs felkészülve rá, hogy ilyen viselkedéssel találkozik. A büszkeség, az igazmondás és a bátorság, önmagunk vállalása pontosan azok a tulajdonságok, amelyek a darab Elizabeth-jét jellemzik. Amikor azonban megjelenik Darcy, s méltóságteljesen és egyenesen bevallja, mennyit küszködött az előítéleteivel, hogy végül eljöjjön és feleségül kérje Elizabeth-et, a lány megbántódik, és elutasítja: épp azok a jelzők és kifejezések sértik meg, amelyek tanúsítják, hogy Darcy mennyit kínlódott, míg legyőzte a balítéleteit. A férfinak semmi oka arra, hogy mindezt elmondja, enélkül is megkérhetné Elizabeth kezét, csakis azért részletezi az érzelmeit, ebben az előadásban ráadásul a maga darabos, vágyakozó szenvedélyességével, mert őszinte akar lenni - s épp ezzel érdemli ki az elutasítást.

Végül a férfi harmadik, s számomra alapvető vonása ebben a darabban a tökéletes kommunikációképtelenség. Darcy legfőbb hibája az, hogy lenyűgöző férfiassága és dominanciája ellenére - hiszen pusztán magasságával, méltóságával és stílusával is uralja a helyzeteket, amelyekben jelen van - nem tudja normálisan kifejezni magát. Nem megy neki sem a könnyed csevegés, ami a Jane Austen-i kor társadalmi elvárása, sem a beavató önfeltárás, amely inkább napjaink által támasztott követelmény az álomférfiak iránt. Darcy mindkettőre képtelen: legmélyebb érzelmeit csak levélben tudja megírni. Köszönhetően azonban annak, hogy ebben az előadásban a levelet annak megírója mondja el, miközben a levelet olvasó Elizabeth kommentálja a levél sorait, végül mégis létrejön a két szereplő közt a beszélgetés. Minél jobban megismeri egymást Darcy és Elizabeth, annál jobban közelednek egymáshoz a kommunikációban. Elizabeth egyre kevesebbet cseveg, egyre többet hallgat értően, Darcy pedig igyekszik beszélni, s megnyílni a másik előtt. De azért a férfi legigazabban mégiscsak hallgatni tud: nem láttam még olyan előadást, amiben ennyire sokatmondó és érzelmes csendek lettek volna.

Elizabeth és Darcy: milyen a másik?

Mindennek a végpontja az előadás végi csók: a harmadik a darabban Collinsék sikerületlen, és Bingley-ék aranyos csókváltása után, s az első igazi... Ahogyan már abból lehetett sejteni, hogy Darcy és Elizabeth egymásnak való, ahogyan táncoltak egymással: szintén harmadikként Mr. Collins és Elizabeth rémálomba illő kettőse, s Jane és Bingley kedves (de nemcserés) párosa után. A darabból azonban hátravan még két kép a csók után, s mindenki eldöntheti, melyik a kedvére való befejezés: a kiábrándítóan realista, az ujjongó Mrs. Bennet vércsevijjogásával arról, hogy a lányának évi tízezer fontja lesz, vagy a reménytelien békés, ahogyan Darcy és Elizabeth csendben ülnek Pemberleyben, miközben a falra felkerül a legújabb családi portré, a boldog Mrs. és Mr. Darcyról...

Nem csodálom, hogy a legtöbb színikritika el volt ragadtatva az előadástól már a bemutatón (ami elképesztő ritkaság mifelénk). Inspiráló, megdöbbentő, bevonó és rabul ejtő előadás a Büszkeség és balítélet két színészre. Könnyesre nevetheti magát rajta bárki, mégsem bohózat. Meg lehet rajta hatódni és el lehet rajta gondolkodni, mégsem szentimentális. Egy klasszikus női regény adaptációja, mégsem hajlik giccsbe. A könnyed és határozott rendezés elegáns, mértéktartó és meglepő előadást hoz létre, amely segít (újra)felfedezni Jane Austen művét, s játékteret biztosít két kiváló színésznek. A briliáns szereplőváltások és helyszín-váltakozások professzionálisan villámgyorsak, ami csak még erősebb hangsúlyt ad azoknak a jeleneteknek, amelyek nem villózásukkal, hanem ráérősen jellemet építő tartalmukkal nyűgöznek le. (10) Balsai Móni és Schmied Zoltán pedig olyan bravúrosat alakít, amilyet eddig talán még soha: amit művelnek, az igazi színház, a legjavából. (11) Ezt látni kell: és nem is egyszer...

Darcy és Elizabeth: és boldogan éltek...

(1) Sosem felejtem el az ismerősöm esetét, akinek azt találtam mondani, amikor kiderült, ismét megnézhetem a Vígszínház Mohácsi János-féle Istenítéletét, ezúttal az ő társaságában: Jaj, ez csodálatos, alig várom, hogy újra lássam! Aztán elmentünk, néztük, ezer újabb dolgot vettem észre a darabban, eljött a szünet, ő pedig odafordult hozzám, és annyit mondott: És ez az, amit te újra látni akartál... Szóval az Istenítélettel kapcsolatban valószínűleg nagyon rosszul fogalmaztam meg, hogyan "tetszhet" valami, ami maga a sötét gyötrelem...
(2) S akkor már csak az lehet akadály, hogy a Kisszínpadon tartott előadásra mindig elképesztően gyorsan elfogynak a jegyek: én is hónapokig üldöztem egyet...
(3) A Centrál előadásában 18 szerepet játszik el a 2 színész.
Balsai Móni - Elizabeth Bennet, Mrs. Bennet, Caroline Bingley, Mr. Bingley, Kitty Bennet, Charlotte Lucas, narrátor (7 szerep)
Schmied Zoltán - Mr. Darcy, Mr. Bennet, Jane Bennet, George Wickham, Lydia Bennet, Mr. Collins, Mr. Gardiner, Lady Catherine de Bourgh, Pemberley komornyikja, szolgáló a fogadóban, narrátor (11 szerep)
Mary Bennetet egy kottaállvány jelképezi, Anne de Bourgh-öt egy díványpárna (még 2 szereplő).
(4)  Londonban például a Szent Pál-székesegyházra látni, Longbournben viszont a vidéki angol dombokra, s a háttérből kínos kotkodácsolás hallatszik... És nagyon fontos: a bejegyzésben látható képek, ahogyan az előadást ajánló pompás film is, amelyből valók, sötét! A valódi előadás sokkal derűsebb hangulatú, és remekül bevilágított. (És bocsánat, semmi jogom nincs felhasználni a képeket.)
(5) Díszlettervező: Fekete Anna, mozgóképtervező: Varga Vince, jelmeztervező: Kárpáti Enikő.
(6) A trampliságot Balsai Móni egy állandóan rosszul felemelt-felhúzott szoknya öblével érzékelteti, miközben Elizabeth-ként még a sárba ragadva is kecsesen tartja ugyanannak a szoknyának a szélét...
(7) Ezzel sikerül alaposan be is csapni néhány nézőt: amikor Pemberleyben Schmied Zoltán kezébe vette a kesztyűt, a mellettem ülő hölgy azt mormolta maga elé: Már most? Holott még nem Darcy érkezett: hanem Pemberley komornyikja - és a fehér kesztyűt ez egyszer felhúzták.
(8) Közben újabb geg: Charlotte anyjának és Mr. Collins apjának családi portréi a háttérben, még jobban előreálló fogsorokkal - volt tehát honnan örökölni...
(9)  Főképp, hogy több jelenetben is a harsányan káráló Mrs. Bennet épp kivonul, hogy egy sarkon fordulással csendes, higgadt, okos, épp megérkező Elizabeth-té változzon.
(10) Egyébként azokhoz az első előadásokon rögzített részletekhez képest, amelyeket itt-ott, kulturális híradófilmekben láttam korábban, véleményem szerint mostra még gyorsabb és pergőbb lett a játék: talán jobb, mint valaha.

Ilyen volt az angol bemutató: be kell valljam, nekem a magyar színpadra állítás jobban tetszik...

(11) Igazi színház: és művészet. Nehezen hevertem ki ennek az egyebekben nagyon pozitív méltatásnak a záró tüskéjét: "szívesen venném, ha Ujj Mészáros kicsit nagyobb fába vágná a fejszéjét, és egy rendezés erejéig megpróbálna eltávolodni a bulvár műfajától, véleményem szerint ugyanis könnyed eleganciája jól állna a művészszínháznak is." Egyrészt különös számon kérni valakin, akinek ez a második színházi munkája (mert egyébként, ugyebár, eszement jó filmrendező), hogy mennyire eltérő műveket állított már színpadra. (A Centrálban egyébként azóta bemutatták Ujj Mészáros újabb rendezését, a háromszereplős Mi történt Vegasbant.) Másrészt nem hinném, hogy a Büszkeség és balítélet két színészre bulvárdarab volna. Alapanyaga, ami világszerte kötelező olvasmány, s 1813-ban íródott, már hallomás alapján sem tűnik afféle napi lektűrnek. Ha bárki egy percig végiggondolja, mekkora, s hitelesen 19. század eleji szövegtömeget könnyedkedik el nekünk a két színész abban a másfél órában, amelyet ennek ellenére végigszórakozunk, szintén nehéz azt mondani, hogy itt csak egy szappanoperába illő, vidám jelenetsor játszódott le a szemünk előtt. Ehhez jön még az a kitűnően koreografált, tűpontos játék, amivel a megfelelő kellékek a megfelelő helyen lapulnak, onnan a játékba kerülnek, majd újra eltűnnek, a színészek a színről kifordulnak, majd visszatérnek, tánc közben beszélnek, zenére csevegnek, sötétben eltűnnek és feltűnnek, szóval mindaz, ami attól, hogy nem izzadságszagú, s így nem tolakszik az arcunkba, azért izzasztó, elképesztő, bravúros színészmunka. Végül ez épp egy olyan előadás - ha adaptáció is -, amely eljátszik a színházi látszattal és valósággal, s amelynek a szerelmes sztorin túl mindvégig alapvető elidegenítő információja, hogy itt most alakváltó, sőt, kaméleonszínészek játékát kísérhetjük figyelemmel, akik a szemünk előtt lépnek be egy-egy karakterbe, s lépnek ki belőle. Ennyit a bulvárról.