Az Elfelejtett detektívregények sorozat még 2011-ben indult itt, a blogon. Benne olyan írókról igyekszem írni, akiktől remek krimik jelentek meg magyarul a huszadik század elején, netán a tizenkilencedik század végén, mára azonban munkásságuk méltatlanul feledésbe merült. Az egykor közkedvelt és ismert szerzők legtöbb műve ma már csak öreg antikváriumok mélyén található meg, salátává olvasott, háború előtti kiadásban. Pedig e regények nemcsak a krimitörténet részei, de izgalmas, kalandos, jó könyvek is, amelyeket sajnos méltatlanul fedett be a felejtés pora.

A 2016-os évben szeretném tovább folytatni a sorozatot, s S. S. Van Dine, Mignon G. Eberhart, Alice Campbell, Mary Roberts Rinehart, Charles Baldwin, Philip MacDonald, Milton M. Propper, Patricia Wentworth, Cicely Fraser-Simson és Mansfield Scott után ezt a bejegyzést egy igazi amerikai krimiíró-legendának, Anna Katherine Greennek szentelném.

Élete

Anna Katherine Green (1846-1935) az irodalomtörténet egyik legelső krimiszerzője, és mindenekelőtt a legelső krimiírónő. Szívesen nevezik "a detektívregény anyjának", nem véletlenül: 1878-as kötete, a The Leavenworth Case (Tetemre-hívás) tekinthető az első olyan detektívtörténetnek, amelyet nő írt. Személye és munkássága megkerülhetetlen azok számára, akiket a krimi története érdekel: ott a helye Edgar Allan Poe (1809-1849), Sir Arthur Conan Doyle (1859-1930) és Émile Gaboriau (1835-1873) mellett. Mégpedig minden szempontból.

Ahogyan Poe, Green is rendkívül sokoldalú irodalmár volt: író és költő egy személyben. Az amerikai irodalom félreismert zsenije sokban hatott rá: pályáját romantikus versekkel kezdte, melyekre Ralph Waldo Emerson is felfigyelt. Hamar rájött azonban, hogy inkább a prózához van igazi érzéke, így kezdett elbeszéléseket és regényeket írni. Stílusa és regényszövése sokban a kiváló, fiatalon elhunyt francia detektívregény-szerző, Gaboriau munkásságához hasonlítható, aki az 1860-as évtizedben írta be nevét a krimitörténetbe romantikusan melodrámai, ám élvezetesen bonyolult detektívtörténeteivel, amilyen A Lerouge-ügy, Az orcivali bűntett vagy A 113. számú ügyirat. A francia mestertől azonban megkülönböztette szigorú logikája, amellyel az erős érzelmi indítékból elkövetett, de mindig precízen, angolszász módra törvényes körülmények közt kinyomozott  bűneseteit ábrázolta. Ez pedig már Doyle Holmes-történeteihez közelíti az írónő könyveit. Az angol író és Green pályája az 1880-as évektől, Doyle indulásától kezdve szinte párhuzamosan futott, s az orvosból lett sikerszerző 1894-es amerikai utazása során fel is kereste az írónőt. De a korabeli irodalom más jelesei is nagyra értékelték Anna Katherine Green munkásságát: első regényét például Wilkie Collins ajánlotta az olvasók figyelmébe, Agatha Christie pedig egyes források szerint egy késői interjújában kifejezetten megemlítette Greent, mint aki hatással volt rá, hogy a detektívregény műfaja felé forduljon.

A későbbi írónő 1846. november 11-én született Brooklynban. Édesapja ügyvéd volt: szokás leírni, hogy a jogi gyakorlat ismerete a későbbiekben nagy segítségére volt Greennek, hogy hiteles és helytálló tárgyalási és vizsgálati jeleneteket illeszthessen a könyveibe. (Ahogyan Agatha Christie korai sikeréhez is hozzájárult az, hogy A titokzatos stylesi eset orvosi részét, amelyet az írónő kórházi tapasztalatai alapján írt, a legszigorúbb szakmai szemek is hitelesnek találták.) A fiatal Green a Poultney-beli Ripley Female College-ban szerzett főiskolai végzettséget, majd New Yorkban élt a családjával egészen a házasságkötéséig. Ahogyan íróként is viszonylag későn, harminckét évesen futott be, házaséletre is későn lépett. 1884-ben, nem sokkal a harmincnyolcadik születésnapja után ment hozzá Charles Rohlfshoz, egy nála hét évvel fiatalabb színészhez, aki dramatizálta első könyvét. A házasság sokak meglepetésére tartós és sikeres lett: három gyermek, egy lány és két fiú született belőle, s Rohlfs színészi karrierének megbicsaklása után is jól működött - a férj ugyanis feleségével közösen bútortervezéssel kezdett foglalkozni, amely téren azután nemzetközileg is elismert és sikeres lett. A Rohlfs-család Buffaloba költözött, s ott is lakott egészen az írónő 1935. április 11-i haláláig. (Férje csak egy évvel élte túl Greent.) Csendes, viktoriánus életet folytattak: Anna Katherine Green esetében sok életrajz rácsodálkozik, hogyan lehetséges, hogy ő, az irodalomtörténet első krimiszerző asszonya, a korszakban főiskolát végzett néhány nő egyike megelégedett a csendes családi élettel, s nem vált például a korabeli hölgymozgalom élharcosává. Véleményem szerint azonban Green létezése (írónősége, népszerűsége, sikere és tehetsége) önmagában lehet a feminizmus fegyverténye, függetlenül attól, hogy a hihetetlenül hosszú életű Green nem jegyezte el magát kora nőmozgalmával.

Első könyvét, a Tetemre-hívást állítólag hat éven keresztül írta és formálta. Nem csoda hát, hogy amikor 1878-ban az olvasók elé lépett vele, a könyv azonnal bestsellerré vált: sokak szerint e téren is első helyet birtokol a maga milliós példányszámával, övé a legkorábbi ilyen mennyiségben eladott bestseller. A könyv tárgyalási jelenetei olyan hitelesen sikerültek, hogy a regény bekerült a Yale Egyetem jogi tananyagába (és állítólag ma is ott van...). Ugyanakkor erős karakterábrázolásával, izgalmas cselekménybonyolításával mint irodalmi mű is a legjobbak közé számított. A kortársakat annyira lenyűgözte, hogy sajtóvita kezdődött arról, írhatta-e valóban nő ezt a jó könyvet... A korszak még nem vont (talán felesleges) választóvonalat szórakoztató és szépirodalom közé, így Anna Katherine Green az amerikai írók, nem pedig az amerikai lektűrszerzők közé vonult be végül, amikor elismerték a tehetségét.

Érdekes, hogy Green több életrajza is - talán napjaink tendenciáiból kiindulva - úgy értékeli pályájának első szakaszát, hogy mivel nem volt sikere a versírással, végül a krimiműfaj felé fordult, amellyel "végre" befutott. Az ehhez hasonló megállapítások a költészet művelését érezhetően többre értékelik, mint a "szórakoztató" műfajét, a detektívregényét, s azt sugallják, mintha a szépirodalmi munkásságának sikertelenségén felbuzdult írónő pályafordulatával a biztos befutást célozta volna meg. Véleményem szerint épp az ellenkező történt: Green sokkal inkább kockáztatott a Tetemre-hívással, mint a versekkel. A korszak amerikai asszonyai ugyanis nagy számban írtak és adtak ki romantikus költeményeket, vagyis ez egy elfogadott szerepminta volt az irodalommal kacérkodó korabeli hölgyek számára. Ezzel szemben a detektívtörténetek népszerűsége még csak kialakulóban volt, nő pedig még nem írt ilyet. Kérdés volt tehát, hogy elfogadják-e egy ilyen, "férfias" szerepben Greent. A regény váratlanul nagy sikere azután bizonyította, hogy érdemes volt vállalni a kockázatot. Az pedig, hogy Green a későbbiekben még megpróbálkozott egy nem-krimi könyvvel, ám ennek nem volt akkora sikere, mint detektívregényeinek, semmi mást nem bizonyít, mint hogy olvasói krimiszerzőnőként ismerték meg, s annak is akarták látni a későbbiekben. Az azonban, hogy nem(csak) a krimiirodalomhoz, hanem az íráshoz volt tehetsége, jól látszik abban, hogy művei ma is olvashatók, s a krimicselekményen túl nagyon sokfélék stílusban és történetszövésben.

Művei

Anna Katherine Green 1878-ban publikálta első művét, 1923-ban pedig az utolsót. A két dátum között ott sorakozik huszonnyolc detektívtörténet, öt novelláskötet több mint negyedszáz elbeszéléssel, valamint öt egyéb regény. Valamennyi izgalmas, olvasmányos és sikeres: saját korában, s némiképpen még ma is. Krimitárgyú műveiben számos olyan ötletet és apróságot próbált ki, amelyek később egy évszázadra adtak mintát a műfajjal kísérletezőknek. Egyes műveiben térképek, alaprajzok, rejtvények segítik a krimiolvasó képzeletét: mára ez már alapkövetelmény egy klasszikus stílusú kriminél, de előfordulhat akár a hard boiledban vagy a modern thrillerben is. Van, amelyikben kihívást intéz az olvasóhoz: mint majd később Ellery Queen. Híresek nyomozófigurái: hiszen fő detektívje, Gryce mellett írt amatőr nyomozóról, a detektív és a rendőrség versenyfutásáról, sőt (ami mára, főleg bűnügyi filmekben alapséma) az idősebb nyomozót segítő, zöldfülű társról. Mindez ma már történelem, az 1880-as években azonban abszolút újdonság volt.

Magának Gryce-nak a figurája külön lelemény, amely olyan detektív-sablonok ellentéteként születik meg, amelyek még igen sokáig népszerűek maradnak. "És itt, nyájas olvasó, engedd megjegyeznem, hogy Grycet ne képzeld valami hosszú, sovány egyéniségnek, akinek szurós tekintete, mintha a vesédbe látna és minden legkisebb titkodat kiolvasná. Ellenkezőleg! Gryce erős, jól táplált férfiú, akinek szeme nemhogy lelkedbe furódnék, de akinek tekintete egyáltalán sohase nyugszik rajtad. Mindig valamely közellevő, közönyös tárgyon pihen, egy virágvázán, tintatartón, könyvön, vagy más effélén." - mutatja be az író detektívjét a Tetemre-hívásban. Mintha egy ellen-Sherlock Holmes-t rajzolna meg: csakhogy a Nagy Detektív még csak nem is létezik ekkor... (A szemét mereven különböző tárgyakra tapasztó, diszkrét figura egyébként megjelenik majd Agatha Christie-nél is Goby úr, a tökéletes információszerző személyében, aki sosem Poirot-val, sokkal inkább kandallópárkányokkal, virágvázákkal és fűtőtestekkel közli észrevételeit...) Gryce azonban nemcsak különc, de igen megértő is: "Volt az idegennek a külsejében valami megnyerő, nyugodtan, rendkívül szelid hangon beszélt, pedig látszott, hogy sürgős ügyben jött." - jelenik meg Gryce a Zárt ajtók mögöttben. A kép mégsem teljesen pozitív: "Föltünt Kameronnak, hogy az idegen nem tekintett nyiltan a szemébe, hanem a szobában valamelyik tárgyra függesztette tekintetét, ami nem mutatott őszinteségre és közlékenységre. Látszott, hogy az illető nem tartozott a magasabb társadalmi osztályokhoz."

Legnehezebben mégis a Titokzatos halálban lehet kiismerni Gryce-t, mivel ebben valóságos párbaj folyik közte és a frissen megalkotott, új detektívfigura, a regény elbeszélője, a vénkisasszony Miss Amelia Butterworth között. "Mr. Gryce elcserélte most a porcelláncserepet egy teljesen kopott és összerágcsált ceruzával. Furcsa módon ráncolta homlokát játékszerére, melyet most zsebébe tett, és végül hozzáfogott följegyzéseim elolvasásához." Szórakozottsága mellett Gryce e történetben igen sokszor gúnyos is (legalább is így érzi a kiasszony), s valahányszor meglepetéssel kell tapasztalnia, hogy Miss Butterworth valamely következtetése helyesnek bizonyult, újabb és újabb filigrándarabokat tördel le a kisasszony díszkosaráról, az asztaldíszről... Végül azonban az ő zseniális terve segít bebizonyítani mindazt, amit Miss Butterworth kinyomozott.

A fent írtak is mutatják, hogy Anna Katherine Green másik korszakalkotó ötlete a krimiirodalom (minden bizonytalanság nélkül kijelenthetően) legelső vénkisasszony-nyomozójának szerepeltetése. Egészen bizonyos, hogy Miss Butterworth alakja adta az ötletet mind Patricia Wentworth Miss Maud Silveréhez (1928), mind Agatha Christie Miss Jane Marple-jához (1927). Miss Butterworth, a jó házból való, középkorú úri kisasszony először az 1897-es That Affair Next Door (Titokzatos halál) című regényben tűnt fel, majd még két könyvben szerepelt. Ezek: az 1898-as Lost Man's Lane és az 1900-as The Circular Study. A későbbiekben már nem tért vissza, igaz viszont, hogy tizenöt évre rá Green megalkotott egy fiatal lánydetektívet, Violet Strange-t, aki egy kötetnyi novellában nyomozott. Mivel írónőről van szó, igen nagy figyelem esik a könyvek nőalakjaira és főleg a nyomozónőkre. Green nem volt vénkisasszony, mégis meglepő megértéssel írt Miss Butterworthről, akinek egy kifejezetten női mondattal indul a története: "Nem vagyok kíváncsi nő, de..." Az éles szemű és fülű hölgy egyedüli tanúja az éjféltáji jövés-menésnek a szomszédos, lakatlan házban. Amikor másnap egy nő holttestét találják odaát, Miss Butterworth maga kezd el nyomozni. Folyamatosan úgy érzi azonban, hogy a bűnügyben eljáró detektív, Gryce nem tiszteli eléggé a képességeit.

Ennél a pontnál mindenképpen le kell szögezni, hogy Miss Butterworth még csak nem is emlékeztet Miss Marple-re: egyszerűen azért, mert Christie csak azt az ötletet vette át, hogy lehet egy magányos, idősebb nő az amatőr detektív egy történetben. Miss Butterworth azonban önálló és igen kiválóan jellemzett karakter: akit ráadásul saját szavai mutatnak be, mivel ő a Titokzatos halál elbeszélője. Ez izgalmas feszültséget kelt az olvasóban: egyrészt az elbeszélő nincs mindenhol ott, bizonyos dolgokról csak hallomásból értesül, más dolgokat félreért vagy nem hall teljesen. Másrészt az is jellemzi és képet alakít ki róla az olvasóban, amiről nem nyilatkozik hitelesen: Miss Butterworth ugyanis okos, de kissé hiú, vitathatatlanul remekül nyomoz, de féltékenyen és nem túl bölcsen őrzi megszerzett információi egy részét, mert folyamatosan attól retteg, hogy ha kiállna a világ elé ezzel vagy azzal, viszonzásul kinevetnék és megsértenék - mint már olyan sokszor. Így tehát - ellentétben Miss Marple nyugodt, bölcs és derűsen magabiztos alakjával - itt egy jobb sorsra érdemes hölgy jelenik meg a szemünk előtt, akivel szemben ugyan kötelezi a társadalom nagy részét az általános tisztelet, amely kijár társadalmi rangjának és életkorának, ám akinek el kell viselnie, hogy a háta mögött, sőt néha szembe is, ő a legtöbb ember számára csak egy fontoskodó öregleány, akit nem kell komolyan venni. S mindezt pusztán azért, mert nem lépett senkivel házasságra... Valóban kissé sértődötten, mimózalelkűen (sárkányosan) viselkedik emiatt. De közben villámgyorsan vág az agya, fortélyos, remek megfigyelő, jó beleérző képességgel rendelkezik és tud nagyon kedves és megértő lenni. Amikor többbedszer olvastam a regényt és már tudva a megoldást, ráértem jobban figyelni Miss Butterworth-t, mintha minden sértettségével azt kérdezte volna: rendjén van az, hogy az embert minden jó tulajdonsága ellenére semmibe veszik, csak azért, mert középkorú és hajadon?

A kedvenc Green-regényem épp ezért a Titokzatos halál. Ennek az - úgy-ahogy fordított magyar - szövegében ott van az az irónia és az a változatos jellemábrázolás, amelynek egy későbbi, zseniális fokát megtalálni Agatha Christie-könyveiben: amitől több lesz a könyv, mint krimi. A néha kissé rideg, védekező páncél mögé húzódó Miss Butterworth azonnal rokonszenvessé és anekdotikusan élővé válik, amikor ilyesmit rögzít:
"És dörmögött még valamit, ami így hangzott: - Vén kisasszony, aki mindenbe beleüti az orrát.
A pillantás, melyet a rendőr reám vetett, meggyőzött engem arról, hogy a fülem nem csalt meg."
Vagy amikor kellő cinizmussal kel ki a regény nőiesen túltengő, őszintétlen társasági hölgyei ellen:
"- Igen, igen! Hallod, Izabella? Miss Butterworth fogja őt megmenteni! Oh, a jó öreg lélek! Szeretném megölelni!
"Jó öreg lélek" vagyok! Köszönöm szépen! Visszavonultam, hogy végetvessek az érzelgősségeknek. Magam is azt reméltem, hogy Howard ártatlan, de ilyen frázisokkal "Szeretném megölelni!" semmi esetre sem befolyásoltatnám magam vallomásaimban."
Mindezt egy olyan, tizenkilencedik századi írónő könyvében, akinek más műveiben egyébként vannak szeretettel ábrázolt, kifejezetten melodramatikus nőalakok is (pl. Leavenworth Eleonóra és Mary)!

Összefoglalva: Anna Katherine Green könyveiben hagyományokat teremtett. Mára kötelező sablonná vált ötleteket próbált ki, először a krimitörténetben. Újított szereplőit, nyomozóit és meseszövését tekintve is. Ezen kívül remek könyveket írt: jó szövegeket, csavaros történeteket, irodalmi rangú könyveket. Ezért vár(hat) ma is újra-felfedezésre az életműve.

Ízelítő

Bejegyzésem sokkal nehezebben született meg, mint gondoltam volna. Az Elfelejtett detektívregények sorozatban eddig bemutatott szerzők nagy része ugyanis Magyarországon az 1920-as, 1930-as, 1940-es években volt népszerű, s többségüket a Palladis és az Athenaeum Kiadó jelentette meg ma már bibliográfiailag jól feldolgozott, de a maga korában is gondosan szerkesztett, követhető sorozataiban. Ezzel szemben Anna Katherine Green népszerűsége jóval korábbi: első könyvét a milléneum évében, 1896-ban vehette kézbe a magyar olvasó, s mire a fenti szerzők megkezdték hódító útjukat Magyarországon, az amerikai írónő már épp "kiment a divatból": utolsó (második kiadású) könyve 1930-ban jelent meg a Tolnainál. Jóval nehezebb tehát hozzáférni a műveihez így, az új évezred elején.

A másik nagy problémát az jelenti, hogy ha sikerül is tudomást szerezni egy hazai kötetéről, a könyv kézbevétele nélkül sok esetben képtelenség meghatározni, melyik eredeti művel is lehet azonos: sem a Tolnai, sem a húszas évek nagy sikerű zsebkönyveit kiadó Légrády nem jeleskedett ugyanis az eredeti angol címek feltüntetésében, így arra az OSZK és más könyvtár nyilvántartása sem utal. (Hanyagul és kissé hiányosan fordítottak, a Tolnainak ráadásul annyi sorozata volt, mint égen a csillag, s ezek megjelenései, sőt, formaváltásai is nehezen követhetők). Bármennyire is nagyra tartottam az írónő munkásságát, épp ezért képtelen voltam róla eddig írni a sorozatban: sokáig ugyanis mindössze két könyvét ismertem csak, bár kiválóakat. Mindez azonban mára kissé változott: tudomásom szerint Anna Katherine Green tizenegy könyvét adták ki Magyarországon, s ebből mára hatot sikerült elolvasnom, s további kettőt azonosítanom - s bízom benne, hogy ez a szám tovább növekszik majd. (Angolul persze rengeteg műve elolvasható, néhány például ezen a színvonalas oldalon, vagy a Gutenberg Projectben, de számomra mindig a magyar olvasmányélmény az igazi.)

Az alábbiakban az általam már jól ismert könyvekről írnék pár sorban.

1. Tetemre-hívás
Megírás: 1878
Eredeti cím: The Leavenworth Case 
Kiadásai: Athenaeum, A magyar és világirodalom kincsestára, 1899, I-II., Légrády, Legjobb könyvek 121-122., 1905, dupla kötet (Ez volt a második magyarra fordított Green-mű.)
Az írónő nagy sikerű, debütáló regényében Leavenworth urat saját irodájában, az asztalánál ülve találják holtan. Halálát pisztolylövés okozta, de a seb kizárja az öngyilkosság lehetőségét, ráadásul a pisztoly is eltűnik. A Leavenworth-hölgyek, az áldozat unokahúgai a vizsgálat kezdetétől fogva különösen viselkednek, a végrendeletben pedig különös módon nem egyforma súllyal szerepelnek. Amikor kiderül, hogy egyikőjük nemrég megtanult lőni a bácsikája pisztolyával, a halottkém úgy véli, meg is van az ügy megoldása. Gryce felügyelőnek azonban más a véleménye...
A pergő jelenetekből álló, hol cselekményes, hol érzelmes regény igazi, angolszász családi bűntényt mutat be, amelyben mindenki gyanús: a halott családtagjai, titkára, a személyzet... Elbeszélője egy ügyvéd, a család barátja, aki nem titkolt érzelmekkel adózik a két gyanúsított hölgy egyikének. A regény jó része a halottkémi kihallgatásokat dolgozza fel, drámai, szinte filmre kívánkozó módon, s vannak benne titkok, eltűnések, levelek és szerelmek is. A magyar fordítás - a nevek átforgatásától eltekintve - jól olvasható, kellemes, a történet pedig lebilincselő.

2. Egy éjszaka tragédiája
Megírás: 1880
Eredeti cím: The Strange Disappearance
Kiadásai: Tolnai, Tolnai Regénytára, 1929
London legjobb detektívjét, Robert Wilsont egy házvezetőnő keresi fel a legnagyobb aggodalmak közepette: ura, Mr. Black városi házából eltűnt egy varrónő, egy csendes, fekete hajú lány, Ellen. Wilson és segéde, a vele gyakran rivalizáló, ifjú zöldfülű, Thomas Hill azonnal nyomozni kezd, ám nem azt találják, amit várnak. Mr. Black még csak fogadni sem hajlandó őket, viszont rejtélyes látogatásokat tesz vidéken. Közben szabadon járkál két bankrabló, s kifognak egy női holttestet a folyóból. A sok különböző eseményt egyetlen titok fogja össze, amelynek azonban több köze van a szerelemhez és a becsülethez, mint a halálhoz.
Életem egyik legfurább meglepetése volt ez az egyébként élvezetes könyv. Amikor ugyanis megkíséreltem angolul is elolvasni, egy másik regényre találtam - azonos szavakkal. A szöveg magyarul ugyan szokás szerint jelentősen meg van húzva  (110 oldal, amely után bekötötték Bret Harte egy elbeszélését, Mr. Brown felesége címmel!), de ami megmaradt, abszolút azonos az írónő második regényével. Kivéve, hogy az nem Londonban játszódik, hanem New Yorkban. Kivéve, hogy abban nem Wilson, hanem Gryce nyomoz (a Leavenworth-eset után vagyunk közvetlenül), a segéd nem Hill, hanem egyszerűen csak Q, Black urat Blake-nek hívják (a keresztneve már azonos, Holman), Miss Lola neve Luttra és így tovább. Talán nyomoznom kellene, honnan jön ez az angolosított és átnevezgetett kötet (amelyet egyébként a rangos magyar krimiszerző, Moly Tamás fordított), de egyelőre még semmit sem találtam arról, hogy lett a The Strange Disappearance "eredeti címe" Ellen, s hogy váltott környezetet és neveket. Ettől eltekintve azonban érdekes kisregényt vehetünk a kezünkbe, igazi, vadromantikus múltbeli titkokkal a középpontban. 

3. Kitűnő terv
Megírás: 1887, 1883
Eredeti cím: 7 to 12: A Detective Story, X Y Z: A Detective Story
Kiadásai: Tolnai, Tolnai Regénytára, 1927
Ez a meglepően aprócskának tűnő kötet két rövidebb elbeszélést tartalmaz összedolgozva, melyek eredetileg külön könyvben jelentek meg, öt év eltéréssel. Mindkettőben közös, hogy egy-egy detektív elbeszélésében ismerhetünk meg egy-egy különös bűnügyet. Harrison egy bankár családját látogatja meg New Yorkban, a 37. úton, mivel egy öltözőasztalról eltűntek a feleség értékes briliánsai. Bár az egyik ablak nyitva áll, úgy tűnik, a tettes csakis a háznépből kerülhetett ki. Csak néhány óra telik el, s a nyomozó rá is jön a megoldásra: amely azonban a legkevésbé sem betöréses lopásra mutat. Roberts detektív ezzel szemben egy Brandon nevű massachusettsi kisvárosba utazik le, hogy nyomába eredjen az X Y Z jelzésű, titokzatos táviratnak. Azt reméli, hogy egy pénzhamisító bandát fog lefülelni, helyette azonban egy különös álarcosbál forgatagába kerül, amelyen gyilkosság történik. Régi bűnöket leplez le, melyeknek hosszú az árnyéka...
Sajnos nem tudtam kideríteni, hogy a két kisregényt a magyar kiadásban dolgozták-e össze (történt már ilyen a Tolnainál, s az előző könyv "átszabása" után én már bármit el tudok képzelni...), vagy volt egy ilyen angol kiadás. Ma mindenesetre angolul csak külön hozzáférhető a két eredeti kötet. Mindkét bűnügyi elbeszélés leköti az embert, a fordítás is kellemes. Ráadásul elképesztően jó ennyire pici könyvet olvasni, mint a Kitűnő terv.

4. Zárt ajtók mögött
Megírás: 1888
Eredeti cím: Behind Close Doors
Kiadásai: Tolnai, Tolnai Regénytára, 1923
Kameron doktor, a fiatal orvos és a szép és gazdag Gretorex Genovéva épp az esküvőjükre készülnek. Az utolsó pillanatban azonban titokzatos és váratlan események fonódnak össze: a menyasszony megszökik, egy rá a megszólalásig hasonlító, ám szerény körülmények között élő nő épp házasságra készül egy másik orvossal, majd nem megy el az esküvőjére, feltűnik egy halott leány, egy váratlan esküvői vendég, a násznép pedig rejtélyes és kétségbeesett sikolyt hall a menyegző kellős közepén, ám az állítólag lázálmában kiáltozó beteg cseléd nincs is a házban... Gryce felügyelő az első perctől kezdve megszállottan nyomoz az ügyben, a megfejtés azonban még őt is meglepi.
A szokatlanul sok szálon futó és számos titokzatos, csak késleltetve megmagyarázott epizódot összefűző, vaskos regény - ahogyan régi könyv-hirdetésekben írták - az utolsó percig izgalomban tartja az olvasóját. A főszereplőnők közötti rejtélyes hasonlóság vagy a két orvos figurája ugyan menet közben fel-felvet egy-két közhelyes megoldást a gyakorlott krimiolvasók számára, ám a záró megfejtés sokkal körmönfontabb a kiszámíthatónál. Meglepő módon a könyvnek van egy meglehetősen romantikus, érzelmes vetülete is, ennek ellenére a két orvos (férfi)figurája krimiszempontból is érdekes.

5. Titokzatos halál
Megírás: 1897
Eredeti cím: That Affair Next Door
Kiadásai: Tolnai, Világkönyvtár, 1926, I-II.
Miss Amelia Butterworth rosszkor néz ki az ablakon: tanúja lesz, amint egy fiatal férfi titkon egy hölgyet vezet be a szomszédos, lakatlan házba, közismert, gazdag család előkelő rezidenciájába. A fiatalember hamar távozik, a nő azonban marad, ám ottlétének még reggel sincs semmi jele. Miss Butterworth gyanút fogva kinyittatja a lezárt palotát, s ott egy női holttestet talál egy ráborított szekrény alatt. Bár a háztulajdonos kisebbik fiát épp elhagyta a felesége, az úriember nem hajlandó felismerni a halottban az asszonyt. Ám nemcsak ő titkolózik: megvan a maga titka az apának, az idősebb fiúnak, az ifjú hölgyrokonoknak, de még Miss Ameliának is... Egymással ellentétes vallomások, egy rejtélyesen viselkedő, menekülő ifjú hölgy, egy gáláns úriember, egy talpraesett cselédlány, sőt, még egy kínai mosodás is nehezíti a kisasszony nyomozását. Még jó, hogy ott van vetélytársa, Gryce felügyelő is...
Nem tudom eleget dicsérni ezt a közepesen fordított, de első osztályú szórakozást jelentő krimit. Érdekes cselekménye mellett fentebb már elemzett öregkisasszony-narrációja is abszolút unikum. A bátor olvasóknak viszont számítaniuk kell rá, hogy a megoldáshoz egy igen melodrámai jeleneten keresztül juthatunk csak el. De megéri.

6. Melyik a három közül?
Megírás: 1901
Eredeti cím: One of My Sons
Kiadásai: I-II., Légrády, Legjobb könyvek 153., 1910, 1918
Arthur Maujant, a közjegyzőt utcán sétáltában szólítja meg egy kétségbeesett kisgyerek. Haldokló nagyapjához hívja: a dúsgazdag Robert Hardyt megmérgezték, s az idegen karjai között hal meg. Előbb azonban rábíz egy levelet Arthurra, amelyről rövidesen kiderül, hogy egy megkezdett üzleti irat, amelynek a végére az akkor már haldokló milliomos utolsó erejével odagépelte: " - egyik fiam". A rendőrség számára így egyértelmű az eset: azonnal a Hardy-családra terelődik a gyanújuk. Ám nehéz rájönni, hogy a három meglehetősen különösen viselkedő fiú, az adóssághalmozó Georges, a túlérzelmes és túlkomoly Alfréd, vagy a józan életű, de az apjával a haláleset napján is veszekedő Lyonel miként követhette volna el a gyilkosságot. Közben Arthur egyre inkább érdeklődni kezd a család és legfőképpen a szinte félőrülten viselkedő leány, Geneviève titkai iránt, így azután bátor magánnyomozásba kezd.
A könyv meglepően fordulatos, izgalmas, habár tagadhatatlanul melodramatikus kötet: igazi, klasszikus családi dráma, amelyben senki se az, aminek látszik. Igencsak nehezen sikerült megszereznem, de azonnal a második kedvenc Green-regényemmé vált. Annak ellenére, hogy a fordítása nagyon közepes: az egész regényt igen érthetetlen módon áthelyezték Franciaországba New Yorkból, miközben a főszereplő család mégis amerikai maradt (eredetileg nem a Champs-Élysées-n, hanem a Fifty-- Streeten kezdődik a cselekmény, a közjegyző elbeszélő neve Arthur Outhwaite, a fiúké George, Alfred és Leighton (!), az áldozaté Archibald Gillespie, a női főszereplőt pedig Meredithnek hívják), s a névtelen fordító még így is el-elírta a neveket (a mélypont talán a Gyuri bácsi volt).

7. A Borgiák ékszere
Megírás: 1905
Eredeti cím: The Amethyst Box
Kiadásai: Légrády, Legjobb könyvek 133., 1926, Tolnai, Tolnai Regénytára, 1930
Walter, a történet elbeszélője őszintén szerelmes a szép, de szegény Dorotheába, a hölgy azonban tartózkodó, boldogtalan és láthatóan fél valamitől. Walternek jó barátja, Sinclair sem lehet segítségére, hiszen épp küszöbön álló esküvőjével van elfoglalva: Dorothea hasonlóan szép, ám gazdag rokonát, Gilbertine-t készül feleségül venni. Az esküvő előestéjén azonban elveszít egy rettenetes tárgyat: egy apró velencei melltűt, amelyben egy üvegcse halálos mérget rejt. A szuvenírt csak a két lány látta, s most mindketten furcsán és baljóslatúan viselkednek. Melyikőjük tervezhet vajon öngyilkosságot, ki akarhat meghalni? - teszik fel a kérdést a férfiak. Másnap azután haláleset történik, ám az áldozat egy harmadik hölgy....
Az izgalmas kisregény angolul először az 1905-ös Room Number 3 and Other Detective Stories kötetben jelent meg más elbeszélésekkel együtt. A magyar kiadás regénnyé emelte, amelyet meg is érdemel, hiszen mintegy százhúsz apró betűs oldal. Bár feltűnnek benne nyomozók, a rejtélyt egy amatőr, az elbeszélő Walter segít megfejteni, ám nyomozása során folyamatosan azzal a lehetőséggel kell szembenéznie, hogy végül vagy saját szerelmét vagy barátja menyasszonyát kell majd gyilkosnak neveznie. Izgalmas etikai dilemma, csavaros történet: jó ez a regény!

Linkek
Anna Katherine Green magyarul megjelent könyvei 
Elfelejtett detektívregények 1. - S. S. Van Dine
Elfelejtett detektívregények 2. - Mignon G. Eberhart 
Elfelejtett detektívregények 3. - Alice Campbell
Elfelejtett detektívregények 4. - Mary Roberts Rinehart
Elfelejtett detektívregények 5. - Charles Baldwin
Elfelejtett detektívregények 6. - Philip MacDonald
Elfelejtett detektívregények 7. - Milton M. Propper
Elfelejtett detektívregények 8. - Öt régi jó könyv 
Elfelejtett detektívregények 9. - Patricia Wentworth
Elfelejtett detektívregények 10. - Cicely Fraser-Simson
Elfelejtett detektívregények 11. - Mansfield Scott
Elfelejtett detektívregények 12. - Öt jó régi könyv