Versekkel indult a pályája a harmincas években, s történelmi regényekkel és regénytrilógiákkal ért véget 1971-ben: Jankovich Ferenc különleges szerzője a magyar irodalomnak. A Lazi Kiadó nemrég jelentette meg Dunántúli végeken című regénytrilógiáját, amely az 1500-as és 1600-as évek Magyarországát mutatja be.

Az 1907-es születésű Jankovich már fiatalon nagy tehetséget árult el. Miközben magyar-francia szakon végzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen, tagja volt az Eötvös Kollégiumnak, majd két évet végzett Franciaországban a Sorbonne-on és az École Normale Supérieure-ben. Ezután azonban látogatni kezdte a Zeneakadémiát is, szerkesztette a Magyar Dal című folyóiratot, s érdeklődése a versek felől egyre inkább a zene felé fordult. (Tisztelői feljegyezték, hogy rengeteg nép- és műdalt ismert, s élete végéig igaz szépséggel és szívesen énekelt baráti társaságban.) Sokat publikált a Nyugatban (kétszer megkapta a Baumgarten-díjat is), közben azonban a KALOT-hoz is kötődött: szívesen tartott órákat a vidék felemeléséért szervezett népfőiskolákon. Ez a felelősségtudat közelítette a második világháború után a népi kollégiumok mozgalmához: sokan talán még mindig azért emlékeznek a nevére, mert a reményeket és vágyakat megfogalmazó induló szövege, a Rákosi-korszakban betiltott Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják kezdetű dal az ő szerzeménye volt.

A diktatúra azonban többé-kevésbé belé is évtizedre beléfojtotta a szót. Ekkor talált rá, versek helyett, a történelmi regények írásának ízére. Bár korábban is adott már ki prózai művet, a Dunántúli végeken első kötete, a Hulló csillagok volt az első igazi történelmi munkája, amely először 1951-ben jelent meg. Nemsokára követte a második rész, A tél fiai (1953-ban), majd a sorozat egy már kissé megváltozott világban, 1960-ban zárult le a Hídégetéssel, amely saját korában is szerény szépirodalmi siker volt, az olvasók körében pedig azonnal hívekre talált. Jankovich ezután sokat és sokfélét publikált még: visszatért a költészethez, s beérett kötetekkel zárta le ezt a pályaívét, de írt ifjúsági regényt, drámát, önéletrajzi regényt és műfordítással is foglalkozott. Nemzedékeken át mégis történelmiregény-szerzői munkássága bizonyult maradandónak: kötetei, mint a Világverő Mátyás király-trilógia darabjai, sokak könyvtárának kedvvel forgatott darabjai voltak még a nyolcvanas-kilencvenes években is.

Azóta azonban mintha kissé elfelejtettük volna. Ezért tetszik nagyon, hogy a Lazi beillesztette a történelemről szóló regénysorozatába a Dunántúli végekent. Magyarország török korának regényes bemutatása nemcsak a török ellen küzdő országrész hőseit (Thury Györgyöt, Zrínyi Miklóst vagy a második regény huszárkapitány főszereplőjét) ismerteti meg az olvasóval, de szuggesztív képet rajzol a három részre szakadt ország északi-nyugati, vagyis „királyi” feléről is. A két 1945 előtti regényszerző, Harsányi Zsolt és Surányi Miklós, valamint az abszolút kortárs Benkő László után immár a huszadik század második felének történelmiregény-irodalma is megjelenik a Lazinál: amit azért tartok fontosnak, mert Jankovich e három regénye mutatja, hogy akkor is, ott is lehetett maradandó és jó történelmi munkát alkotni. Csak újra fel kell őket fedezni.

Bár a Dunántúli végeken tulajdonképpen a Rákosi-korszak terméke, nem a korára vall. Az emberi értékek, az örökszép romantika és a nemzeti történelemszemlélet mellett tette le a voksát hatvanöt évvel ezelőtt és ma is. Érdemes megismerni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Jankovich Ferenc: Dunántúli végeken (Hulló csillagok, A tél fiai, Hídégetés)
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én