Jelentem, én féltem. Ami végeredményben jó, hisz ez lenne a lényeg. A nagysikerű Bartimaeus-sorozatot is jegyző Jonathan Stroud új, borzongató kísértetkönyvének ugyanis ez az egyik deklarált célja: alaposan ráijeszteni az olvasóra. Például sikító lépcsőkkel. Meg vérrel, vörös szobával, befalazott holttesttel, feneketlen kúttal, recsegő bútorokkal, a nagybetűs Jelenségek közeledtét jelző dermesztő hidegről már nem is beszélve.

A Lockwood és Társa, vagyis a szerző új sorozata (jelenleg a második köteten dolgozik) ugyanis egy különös, alternatív mostba repít bennünket. Egy olyan Angliába, amelyben ötven éve megjelent a Probléma: kísértetek járják be az országot, hogy az épületekben lakozzanak. A rémületes Látogatók ellen csak a képzett és meglepően fiatalkorú szellemkutatók vehetik fel a harcot: meg kell találni a rettenetes bűntény vagy haláleset kézzelfogható nyomát, egy koponyát, egy holttestet, egy árulkodó tárgyat, amely magához köti egykori tulajdonosa szenvedő és egyre őrültebbé váló kóbor lelkét – majd pedig el kell érni, hogy a Látogató eltávozzon a megtisztítandó helyről. Segíthet a vasreszelék, a szellemkard, a bátorság, de persze szükség van olyan személyekre is, akik érzékelik a lelkek jelenlétét.

Lucy Carlyle a Lockwood ügynökség ifjú alkalmazottja. Mindenkinél hitelesebben és megbízhatóbban képes érintkezni a boldogtalan kísértetek világával, így már a kötet első lapjain tanúi lehetünk, hogyan fejt meg egy majdnem fél évszázados eltűnési rejtélyt és egy néhány napos, titokzatos halálesetet egyszerre. Közben szert tesz egy nyakláncra, amely kalandos nyomozáshoz vezeti tovább. Vajon elegendő-e, ha feltárjuk a múlt tragédiáit, vagy igazságot is kellene tenni a kísértetté lett személyek ellen elkövetett bűntények ügyében? Lucy persze, hűen igazságérzetéhez és fékezhetetlen kíváncsiságához, az utóbbi megoldásra szavaz. Ám a kutatás rettenetes bajokba keverheti: evilágiakba és túlvilágiakba egyaránt…

Forrás

A kötet egyszerre ifjúsági thriller és kísértetes regény. Helyenként olyan, mintha két kamasz-Sherlock Holmes nyomozna benne (igaz, az egyikük lány), máskor azonban egy igazi rémtörténet (netén rémfilm) díszletei között találhatjuk magunkat vérfagyasztó, bár a nyomozást előre nem mindig vivő események és természetfeletti varázstárgyak közepette. Bizonyos, hogy letehetetlen a könyv: és igen, én felnőtt létemre féltem, miközben olvastam. Néha.

Forrás

Ugyanakkor épp ez egyetlen homályos kérdést is megfogalmazott bennem. Nem tudom, kiknek is szánta Stroud a kötetét. Ha felnőtteknek, akkor felesleges volt a nyolc-tizenöt évesekre hagyni a szellemirtást. A cselekmény nem túl bonyolult, de okozhat meglepetéseket, az izgalom pedig garantált. Ha viszont a célközönség azonos korú a kísértetleleplező ügynökségek alkalmazottaival (és azt hiszem, ez az igazság), akkor ez nem különösebben tetszik nekem. A szamarkandi amulett ugyanis nagyon vicces volt, A sikító lépcső azonban szinte teljes mértékben nélkülözi a humort. Ha az elbeszélő, Lucy néha boldognak és mókásnak is érzi a helyzetét, engem nem nagyon bűvöl el az a disztópia, amiben él. Ahol a nyomorgó mosónő anyuka már kisiskolás korában „eladja” a gyerekét egy szellemkutató ügynökségnek, miközben a szellemek rendre ölik az ügynököket (és Lucy csak legyint, amikor egyik vagy másik versenytárs ügynökség ifjú alkalmazottainak elhalálozásáról hall, persze, hisz a Fittes-cég gyerekeiért nem kár…). Ahol a Lockwood és Társa mindkét férfi (fiú) tagja masszívan lenézi Lucyt, aki nélkül még csak nem is rúghatnának labdába a nagy kísértethajkurászó versenyben. Ahol a rendőrség csak hátramozdít, meg van sértve és fenyegető, miközben az ügynökök életeket mentenek helyettük. És ahol a kísértetek olyan fenyegetőek, hogy lassan eltűnik belőlünk a szánalom irántuk, még úgy is, ha tudjuk, emberként milyen tragikus véget értek. Különösen fura, hogy a szerző előtt annyira ott lebeg minimum egy trilógia jövőbeli képe, hogy nem is zárja le megnyugtatóan a sztorit: pedig ha kiskamaszoknak szánja, nem ártott volna.

Mindettől függetlenül A sikító lépcső igazán izgalmas könyv. Várom a folytatást.

A cikk az Ekultura.hu-n: Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én