2012. július 1., vasárnap
A Gyümölcskosárba ezek közül az értékelések közül szemelgetek úgy, ahogy az ember saját termésű gyümölcsöt pakol tányérra: némelyik gyönyörű, hamvas, hívogató, többnek csak amolyan átlagos gyümölcskülseje van, néhány pedig kissé foltos és ütődött. De mivel mindet mi termesztettük, szeretjük. Így itt is van értékelés, amit igazi blogbejegyzésként is vállalnék, s van, ami egy kissé foltos és ütődött... A felsorolás nem reprezentatív, s nem is törekszik teljességre: csak írom, ami épp eszembe jutott a könyvről...
Jó olvasást!
1. rész: Kedvenc gyerekregényeim
Az első listát a kedvenc gyerekkönyveimnek szeretném szentelni. Legalább is azoknak, amikről sikerült értékelést írnom... Semmilyen kategorizálást nem alkalmaztam, ehelyett "szeretettségi sorrendben" szerepelnek a könyvek. Bátran ajánlom mindegyiket minden gyereknek és felnőttnek!
A Riki-tiki-tévi az első Kipling-könyvélményem, a Már tudok olvasni! sorozatban kaptam meg. Családunk később az újabb kiadású, zöld borítós képeskönyvhöz is hozzájutott, de engem nem tudtak meggyőzni az egyébként álomszép képek: nekem a saját, szakadt gerincű kiadásom a legkedvesebb. Ez egy olyan regény (ki hinné, hogy csak a Második dzsungel könyve egy fejezete), aminek a sorait időnként hangosan kell mondogatni: például Darzi pompás diadalénekeit, azt, hogy „Hátra! Nézz hátra!” meg „Nagaina odament a fürdőszoba lefolyójához, és hívta Nagot, és Nag ki is jött egy bot hegyén”, meg Riki-tiki-tévi higgadt fenyegetőzését a harc előtt: „Nézd meg a tojásaidat, a dinnyeágyásban a fal mellett.” Kegyetlen, de lovagias történet – benne egy igazi, szerény és kötelességtudó hőssel, aki – mongúz. Szóval, légy résen és rik-tik-tiki-tiki-cskk!
A. A. Milne: MicimackóA csekély értelmű medvebocs kalandjait mindig apukám olvasta fel. Mindig az ő hangján hallom. S ezt a könyvet csak otthon tudom olvasni, mert muszáj néha hangosan kimondani egyes részeit: „Ez nem a Nyuszi hangja?”, „Nem hiszem. Legalább is nem annak volt szánva…” "Na és hogy szereti (a malacot)? Sütve, citrommal a szájában?" „Csacsi, öreg medvém!” "
Imádom!
Szeretném, ha sokan ismernék, mert ez sokkal több, mint egy jó gyerekkönyv.
A csudálatos Mary puha kötéses, kopott, a víztől picit hullámos lapú példánya féltett kincsem. Az egyik első könyv volt, amit felolvastak nekem. És ma is egyik kedvenc gyerekkönyvem. A csodálatos dada látszólag mogorva, hiú, szűkszavú és szigorú, valójában azonban a gyerekeket emberként kezeli (amilyennek egy igazi tanárt, nevelőt képzel el az ember), s egy csodálatos világba vezeti be őket, ami segít, hogy igazi felnőttek legyenek (erre pedig már csak egy varázstündér képes). Mary Poppins tökéletes, tipikusan angol, egészen hihetetlen, felejthetetlen meseszereplő. Minden részt imádok a könyvből: Lark kisasszony Petikéjét, Corry nénit, Bumm tengernagyot, a nevetőgáz és a táncoló tehén történetét. Nem lehet megunni!
A két Lotti az egyik olyan Pöttyös-könyv, amit még úgy olvastak fel nekem. Egyetlen filmváltozatát sem mulasztottam el a tévében, de egyik sem tetszett úgy, mint az igazi, a könyv. És persze csakis az igazi illusztrációkkal szabad olvasni, ott vannak a copfok és fürtök, Anni rondán bőg, Pepike kövér, a karmester úrba bele kell szeretni, és cukoreső potyog a páholyból… Nagyon-nagyon szeretem. Remélem, egyszer én is felolvashatom majd valakinek. Gyerekként fontos volt számomra, hogy nekem ilyesmit nem kellett átélnem (nem a nyári tábort, hanem a szülők szétválását), így magától értetődőnek tartottam, hogy a két Lottinak semmiféle kisasszony nem kell, csak az Igazi Anyuka (legyen az bármilyen ideges is néha), és az Igazi Apa (aki minden hibája ellenére tökéletes). Ma már azt csodálom, hogyan tette mindezt Kästner tényleg magától értetődővé!
Tatay Sándor: Kinizsi PálAz első Delfin könyvem volt, az első történelmi regényem és az első regény, amit egyedül elolvastam, akkor még hangosan. Nagyapámtól kaptam, s minden hibája ellenére máig a kedvencem. Mátyás alakja nagyon szerethető benne, szép Pál és Jolánka szerelmi története, s nagyon sok olyan részlet is belekerült, ami a legjobb népmesékre emlékeztet. Annak idején rengeteget csatáztam a kertünkben az ellenséggel, műanyagkarddal a kézben, és folyamatosan humorosan (?) szidva az ellenfelet: mint a könyv szereplői…
Az Abigél az anyukámé volt. Amikor először olvastam, borzasztóan féltem egyre tovább- és továbbolvasni. Ahhoz már elég nagy voltam, hogy megértsem, de ahhoz még elég kicsi, hogy ne csak a háború, az elhagyatottság, a boldogtalanság és az árvaság, hanem a kollégiumban „otthagyott” Gina honvágya is elkeserítsen és kisugározzon a könyvből valami nagyon keserűt. A cselekmény azonban felemelő volt, a vég boldogtalanul boldog. A könyv fantasztikus rejtélyekkel, csodálatos alakokkal és felejthetetlen részletekkel van tele. Sokáig nem tudtam, hogy Szabó Magda önéletrajzi elemeket is szőtt a történetbe, de engem lebilincselt ez a zárt mikrovilág, amely olyan rettenetesből és kopárból olyan boldoggá, rendezetté, szeretettel, barátsággal telivé és védelmezővé válik, amikor Ginát ki akarják ragadni belőle. Csodás témákat vet fel a könyv az első szerelem hitelességétől a felnőtté váláson keresztül a háború, az üldözés témaköréig, szól előítéletekről, hőskultuszról – de ahogy visszagondolok, ez volt az első olyan könyv is, amit a magyar ellenállásról olvastam gyerekfejjel.
Megunhatatlan!
Igazi nagy találkozás: azóta is kedvenc íróm Bret Harte. A legjobb novella a kötetben véleményem szerint a Hóvihar, amely a Robin Hood- és a vadnyugati történetek alapfordulatait használva szól egy nagyon romantikus szerelemről, barátságról és becsületről is. Miután megismerkedtem Bret Harte felnőtteknek kiadott elbeszéléseivel, csodálkozva tapasztaltam, hogy ebből a remekül fordított ifjúsági változatból a történet végén egyetlen dolog hiányzik (de nem írom ide, mi:). Bret Harte mint az amerikai romantika remek szerzője, a vadnyugati, amerikai történet-műfaj megteremtője mindig is a kedvencem marad.
Olyan lányregény, ami nyugodtan lehet felnőttirodalom is – és ami – úgy tűnik – nem igazán öregszik. Annak ellenére, hogy egy másik politikai rendszerben keletkezett, s természetesen egy teljesen más „mában” játszódik (először 1962-ben jelent meg), értékálló, igaz maradt. Akár az, amit elmond naiv hitről, bátorságról, boldogságról és boldogtalanságról a nagyvárosban, szeretetről és háborúról az első része, akár az, amit szerelemről, barátságról, magányról és jövőről a további, még mindig érvényes. Remekül sikerült az identitását, múltját, életét vesztett Erzsi kutatásának, önkeresésének bemutatása. Azt hiszem, aki elkezdi ezt az életnyomozást, már képtelen lesz letenni a könyvet: nem a nosztalgia miatt, hanem mert nagyon-nagyon jó regény. Ráadásul olyan szépen megírt, helyenként költői, amilyen a jelképes címe: remek olvasmány.
Amikor először olvastam ezt a könyvet, mindenkinek mondogattam, hogy ez egy „másik Micimackó”. Annyira ritka volt számomra, hogy egy meseregény ennyire önmaga legyen: saját, fanyar humorral, érdekes világgal, amiben nincs didaktika, kibeszélés és direkt hivatkozás a valóságos világra. Azóta is ahányszor csak újraolvasom, mindig találok benne valami újat. Szeretem Vakondot a maga földhözragadt mindennapiságában és kedvességében: magamra emlékeztet. (Amikor elkezd takarítani…) Patkány pajtit, mert nagyon okos (nekem kicsit Nyuszis), de közben rugalmas gondolkodású, intelligens, megfontolt: szeretnénk ilyenek lenni. Borz okos és kedves, de kicsit anekdotikus alak, amilyennek az igazi, nagy szakállú öregurakat képzelnénk, akik a szeretteikért mindenre képesek, de hamar elfutja őket a pulykaméreg. Végül ott a Béka, aki egy kicsit olyan, mint a század eleji angol aranyifjúság. De nagyon szeretem: mert nemcsak felelőtlen, kicsit ostoba és idegesítően nagyképű ő, hanem önmagát is keresi, meg legalább mer – naivan és könnyelműen ugyan, de szabadon – álmodozni. Egyébként ebből a regényből tanultam a villásreggeli szót, amiről azóta is mindig ez a könyv jut az eszembe. Egyet sajnálok, hogy szokás szerint e könyvnek is két fordítása van, hála annak, hogy mindig a tévét-mozit kell utánozni. De hogy abban hogyan lett Békából Varangy – ezt sosem fogom kiheverni. Ki az, aki nem érezte, hogy egy gyerekkel leginkább úgy lehet megutáltatni egy könyvszereplőt, aki szeretetre méltó lenne, hogy sokakban undort keltő nevet adunk neki…
Gyerekként a kis herceggel Zórád Ernő kétfüzetes képeskönyv-feldolgozásában találkoztam először. Azután megismertem gyerekkorom egyik kedvenc filmjét, az 1977-ben Richard Fleischer által rendezett angol változatot Mark Lester, Oliver Reed, Raquel Welch, Charlton Heston, Rex Harrison és mások főszereplésével. Így ritka módon a könyvhöz egy csomó előfeltevéssel közelítettem.
Természetesen a regény egészen más. Először is anekdotikus-érzelmes narrátorhangja eltér a megszokott történelmi és ifjúsági regényektől: Twain elemében van, amikor egy-egy udvari szertartás aprócska részleteit meséli, ugyanúgy, mint amikor a bajba került királyfi félelmét mutatja be a remete kunyhójában.
Másrészt az olyan részletek, mint a hercegnők reakciója Tom „őrültségére”, a diótörő kalandja, vagy az udvari méltóságok nagyképű és tanácstalan téblábolása Edward visszatérésekor, nagyon szórakoztatóak és mulatságosak felnőttnek, gyereknek.
Harmadrészt kiválóak a szereplők: a Tom Sawyertől eltérően szerethető Tom Canty, aki mindenbe csak belekeveredik, a tőle mindenben különböző, kis lovagként viselkedni próbáló, tényleg uralkodásra termett, magányos Edward, s természetesen a szerencselovag, hős-antihős Miles Hendon is. De az egyes mellékszereplők is kivételesen jók: az egész kort meg lehet ismerni általuk.
Negyedrészt – de ezzel kellett volna kezdeni – annyira ötletes, remek ez a hasonmás-történet, hogy ma már el sem lehetne képzelni nélküle VIII. Henrik korát, legalábbis irodalmi legendák szempontjából.
Kötelező olvasmány – de bár az iskolák ne tennék azzá: erre rá kell találni!
Kalandos, izgalmas és romantikus történet 1848-49 történetéről és két nagy szerelemről, egy férfiruhában harcoló lányról és egy reménytelenül szerelmesről, ráadásul a történet magva mind igaz. Akár a történelem érdekel, akár a 19. századi emberek élete, akár Görgey Artúr, érdemes elolvasni. Benne új, megnyerő fényben láthatjuk az annyiszor méltatlanul árulónak tartott történelmi hőst, Görgeyt is.
Régen, amikor még élt a nagyapám, délutáni alvás előtt szívesen felolvasott egy fejezetet a Sanyi manó könyvéből. A kedvencem A darázs néni és Az üstfoltozó hat szem szilvája volt, így volt, hogy ezeket több egymás utáni nap is felolvasta... Csak felnőttként jöttem rá, hogy – bár a kiadás, amiből mesélt, új volt – ez egy régi regény, s neki is kedvenc olvasmánya lehetett gyerekként.
Furcsa a mai világ.
Laura Ingalls Wilder 1867-ben született egy wisconsini tanyán, amelytől a legközelebbi falucska, Pepin is hét mérföldre volt. Élete tökéletes példája volt az amerikai vadnyugati életnek. Mivel tanítónő volt és tehetséges író, 1932-ben (tehát nagyon későn, jóval hatvanadik születésnapja után) megírta emlékeit egy regényben (ez a Kicsi ház a nagy erdőben), amely olyan sikert aratott, hogy aztán folytatta is a sorozatot, sőt, még halála után, posztumusz is kerültek kiadásra könyvek. A világ, amibe bevezetett, az 1870-es évek valódi amerikai vadnyugata, nem az indiánlovaglós, cowboy-puffogtatós, hanem az, ahol az ember vagy dolgozik, vagy meghal, vagy megbékél a természettel, vagy alulmarad vele szemben, vagy tisztességes emberként él, vagy kiválik a közösségből, és ahol csak magára számíthat, a családjára, meg Istenre, ezért aztán egyszerűen és komolyan vallásos is: egy kopár, komor, mégis szépséggel, szeretettel és hősiességgel teli világ. Ezt láthatjuk a gyerekszereplők szemén keresztül.
Magyarországon kiadják az első kötetet 1982-ben, majd 16 év és egy rendszerváltás múlva bemutatják nálunk azt az amerikai filmsorozatot, ami egyébként a hetvenes években született (A farm, ahol élünk), mire a Mágus kiadó gyorsan újrafordítja a könyvet és végre kiadja a sorozatot.
Hogy mitől fura az egész? Mert ma mindenki a filmsorozat felől közelít a könyvhöz, amivel a következő a baj: a Kicsi házból készült pilotot sose adta le a magyar televízió. A sorozat pedig csak alig követi a további történeteket, sok dolgot teljesen átírtak (egy afféle Váratlan utazásos kalandvilág lett, utóbbi sorozatot nálunk előbb vetítették és sokan szerintem ilyesmit várnak el ettől a sorozattól is).
Így jutunk oda, hogy az interneten köröző vélemények többsége szerint Laura Ingalls Wilder unalmas és idegen a mai világtól…
Nekem fogalmam sem volt a sorozatról, sőt, arról sem, hogy az írónőnek több könyve is van, ehhez én túl öreg vagyok:). Egyszerűen BELESZERETTEM ebbe a különös gyerekvilágba, a sok aprólékos leírásba, abba, ahogyan a lányok történetén keresztül megismerhetjük és megérthetjük életmódjuk apró részleteit és családjuk egyes cselekedeteit. Igazi mesevilágnak tűnt, de igaz mesevilágnak, afféle egyszer voltnak. Bárcsak a magyar, 19. századi paraszti életről is írt volna valaki a gyerekeknek ilyen igaz, ennyire kevéssé didaktikus és ilyen szép szavú történetet!
Persze nem baj az, ha valaki a filmsorozat miatt lesz rajongó. (Én például nagyon szerettem a Váratlan utazást, s ezért kezdtem L. M. Montgomeryt olvasni.) De bajban lennénk, ha a Bibliát kinyitva arra számítanánk, hogy ez lesz az Egyiptom hercege megkönyvesített változata. (Bocs a hasonlatért.)
Így szeretem ezt a könyvet - önmagáért, s hűségesen "reklámozom" mindenhol.
Ez egy orosz gyereksci-fi, amely egy jobb, emberibb, boldogabb (bár kissé kortünet módon eléggé szovjetizálódott) jövőben játszódik. Hőse, Ihor, aki egy szörnyű, s kissé titokzatos balesetben veszítette el az édesanyját, apjával a jövőért dolgozó tudóssal olyan vidékre kerül, ahol bármi megtörténhet: indiánok rabszolgaként hihetetlen létesítményeket építhetnek az erdő mélyén, az emberiség elől bujkáló egykori náci orvosok és katonatisztek bosszúról és visszavágásról álmodozhatnak, előfordulhat zsarolás és emberrablás… S Ihorra várhat a feladat, hogy mindent rendbe hozzon, pedig csak egyetlen sci-fi dolog segíthet neki: egy repülést elősegítő öv. Minden mást nyelvtudása, esze és ügyessége révén kell elérnie.
Képtelen vagyok lenézni ezt a könyvet: annyira jól van megírva. Egyik első sci-fim volt, s megtanított arra, hogyan lehet fél perc alatt, cselekményen keresztül elfogadtatni az olvasóval egy jövőbeli világot. Máig utálom, ha egy sci-fiszerző oldalakon át magyarázza a legújabb találmányait hosszas leíró szövegekkel. Jók a szereplők: Ihor apja okos, büszke, bátor, mégis teljesen hihető, hogy el lehetett tőle választani a gyerekét: mert jól megírt ez a jelenet. Gonoszok a gonoszok, s nem fogom azon izgatni magam, hogy egy kis szovjet hős tör borsot a fasiszta orrok alá: mitől lenne kevésbé rendjén lévő, ha – mint a filmekben, egy amerikai hős csinálná ugyanezt?… Végül imádtam a nyomozást, a titkot, ahogy szépen összeállt a gonosz terv, előkerültek az elveszettek, s sikerült a rettenetes kapszulát, s a világot tönkre tenni akaró őrülteket megsemmisíteni.
Számomra mindenképpen jó könyv ez, hiába, hogy már nem 1974-et írunk, hanem 2012-t. (Aki pedig a könyv második kiadására rábiggyesztette az idióta, komolytalan repülő csészealjakat, az menjen haza: kiesett, mint komolytalan játékrontó!)
Más gyümölcskosarak:
Gyümölcskosár 2.: John Lukacs a történelemről
Gyümölcskosár 3.: Történelem találomra
Gyümölcskosár 4.: Jó olvasmányok
Gyümölcskosár 5.: Antonia Fraser munkái
Gyümölcskosár 6.: Művészet mértékkel
Gyümölcskosár 7.: Klasszikus magyarok
Gyümölcskosár 8.: Klasszikusokról röviden
Gyümölcskosár 9.: Sok-sok világirodalom
Gyümölcskosár 10.: Mindenféle magyarok
Gyümölcskosár 11.: Festészetről, festményekről
Gyümölcskosár 12.: Építészetről, szobrászatról, tárgykultúráról érdekesen
Gyümölcskosár 13.: Egy kis tudomány
Gyümölcskosár 14.: Gyerekirodalom, amit szeretek
Gyümölcskosár 15.: 13+1 ifjúsági regény
Gyümölcskosár 16.: Történelmi tallózás
Gyümölcskosár 17.: Öt ország történelme
Gyümölcskosár 18.: Egy kis magyar történelem
