Nemrég találtam egy jó könyvet. Alex MacDonald: Mondd el a történetet: Az ács című kötete a Koinóniánál jelent meg, Kolozsváron, 2011-ben.

Mindig is imádtam a bibliai történetekre hivatkozó, azokat művészien "újramesélő" regényeket és elbeszéléseket. Izgalmas a jól ismert, sokat értelmezett történetekkel kapcsolatban új nézőpontot szerezni: játéknak és filozófiai utazásnak is kiváló.

A kedvenceim Mika Waltari Az ország titka című regénye (amelynek római főhőse épp Jézus megfeszítésekor érkezik meg Jeruzsálembe és lelkes turistaként minden érdekli...), Selma Lagerlöf Krisztus-legendák című novellagyűjteménye (különösen A gyertyaláng, a Názáretben és a Szent Veronika kendője) és Agatha Christie Csillag Betlehem felett című kötetének három novellája: a címadó történet, A csintalan csacsi és A sziget. De magyar szerzők is sok ilyen elbeszélést írtak: a legjobbak a Noran kiadó válogatásaiban, A Jézust kereső kisfiúban és a Karcok a Szentföldrőlben is megtalálhatók.

Alex MacDonald könyvét is azért vettem meg, mert - annak ellenére, hogy szerzője igehirdető - szintén ilyennek ígérkezett, s nem is csalódtam. A Mondd el a történetet izgalmas vállalkozás, mivel a nézőpontokkal játszik. Szerzője elkezdett tudós bibliamagyarázatok helyett olyan prédikációkat tartani, amelyek egy-egy bibliai szereplőt szólaltattak meg: egy római katonatiszt, akit megbíztak Heródes viselt dolgainak kivizsgálásával, beszél a betlehemi gyermekgyilkosságról - az őrült, akiből Jézus légiónyi gonosz lelket űzött ki, elmondja eddigi életét - a samáriai asszony rácsodálkozik a tekintélyes férfira, aki mégis beszédbe elegyedett vele a kútnál - Johanna, a befolyásos arisztokrata hölgy, egyben kallódó alkoholista elmeséli, hogyan találkozott Keresztelő Jánossal - szemtanúi lehetünk a lakomának, amelyen a bűnös asszony megkente Jézus lábát... S minden alkalommal (tizenkét történet van) teljesen más a narráció, az elbeszélésmód. Van, aki hivataloskodik ("Jó hasznát vettem a helyi kapcsolataimnak. Egy helyi vendéglős nagyszerű információforrásként szolgált."), van, aki értetlenkedik, van, akinek igen egyszerű a szókincse ("érted?", "talán jobb, ha ezt kifejtem"), s van, aki ékesszóló ("A hó vakító fehéren csillogott a napfényben, tejszínűbb volt, mint bármi, amit eddig láttam."). Van, akinek hiányos az emlékezete, s van, aki büszke arra, hogy öregen is ilyen pontosan emlékszik a megtörtént eseményekre. Szinte minden társadalmi réteg szókincse megjelenik a szellemes, kerek, érdekes sztorikban. Nem hazugság a közhely, hogy a könyv szereplői velünk szemben ülnek, nekünk mesélnek. Még olyan elbeszélés is van, amelyben két barát beszélget, így az elbeszélés jelen idejű "közvetítése" annak, ami éppen történik.

A könyv célja nyilván kettős. Egyrészt fel lehet használni a szövegeket igehirdetésre, ötletadóként, vagy felolvasva. Valóban van egy-két olyan mondat bennük, amelyek meg is szólítják a hallgatóságot, elgondolkodtatva, ők mit tettek volna az adott helyzetben. Ám a szövegek lényege, hogy írásban novellák, elmondva, élőben pedig nyilván kissé színpadi monodrámaként hatottak. Vagyis egészen mások, mint amivel az ember akár a templomban, akár nagy hűhóval megrendezett "élményszerű igehirdetéseken" találkozhat. Azt hiszem, ez már nem a Bibliára hivatkozó puszta retorika, hanem könnyed és játékos, de komolyan veendő irodalom. Amit nyugodtan kézbe vehet az is, akit az egész kereszténység és Biblia csak kultúrtörténetként érdekel. Valószínűleg talál neki tetsző elbeszélést.

Az én egyik kedvencem talán A be nem járt út, ami - minden különösebb didakszis nélkül, de nagyon megkapóan - a gazdag ifjút idézi meg, aki megkérdezte Jézust, mit kellene tennie ahhoz, hogy üdvözüljön, ám nem vállalta a lemondást a vagyonról. Idősen gondol vissza az életére, találkozására a furcsa férfival ("Rabbinak neveztük, tanítónak. Nem tudom, hogy ez igaz volt-e..."). Tulajdonképpen biztos benne, hogy jól választott. De - talán mégsem... "Jó dolog tudni, merre tartunk. (...) Hogy boldog vagyok-e? Nos, kényelmesen élek. Az élet... tűrhető. Meg van egy kis vagyonom." - fejeződik be a bizonytalansággal teli történet. "Tudod, milyen az, amikor visszatekintesz életed egy bizonyos szakaszára, és azon gondolkozol, vajon mi lett volna, ha valamit másképp teszel?"

Másik kedvencem az utolsó történet, a Nincs megfelelő magyarázat?. Ez is egy detektívmunka története: Marcellus rendkívüli nyomozó kutatja, mit rontott el Poncius Pilátus, amiért a császár kénytelen áthelyezni. A hivatalos modorban kutakodó férfiú természetesen az "üres sír" problémáját próbálja racionálisan megmagyarázni, végül azonban más eredményre jut. A fontos azonban nem a meggyőzés, hanem az, ahogy a történet meg van írva. Csattanója szerint Marcellus jelentést tesz Caligulának, ám az már "elvesztette érdeklődését". Utóda, Claudius azonban érdeklődik: "roppantul érdekelte minden vallásos dolog, főleg a zsidókkal kapcsolatban. De nem igazán értette a jelentésemet. (...) elhatározta, hogy rendeletet bocsát ki (...): 'Az az óhajom, hogy a sírok és a sírkövek háborítatlanul maradjanak fenn. (...) Ha azonban valaki (...) lebontotta őket vagy bármely más módon eltávolította az elhantolt személyt, (...) ítéljék halálbüntetésre.' Azt hiszem, a lényeget elszalasztotta." - fejezi be Marcellus az elbeszélést.

Hogy miért ajánlottam a címben csak óvatosan a kötetet? Nem azért, mert zavaróan vallásos könyv lenne. A címe egyébként Katherine Hankey angol metodista hittérítő híres, 1866-ban írt énekét idézné fel - ha a fordítás hagyná. Ám e versmottót már eleve úgy sikerült a könyv végébe illeszteni, mintha a 12. történet vége lenne, s bár teljesen rímtelenül íródott a magyar változat (legalább is remélem, szerzője szerint a korom és bemocskolt vagy a feledés és a zenitjén szópárok nem rímek...) - így tehát a fordító kezét semmi sem szabta meg, már a kezdősorok elvesztették eredeti értelmüket. (Tell me the old, old story / Of unseen things above... - Mondd el a régi-régi történetet / Szólj a láthatatlanról odafenn...) S alapvetően ez a gond ezzel a kötettel, amiért csak félve merem mondani, jó könyv: olyan rosszul van fordítva, hogy időnként az egymás utáni mondatoknak sincs semmi közük egymáshoz. A szereplők hol szlengben beszélnek (buli, grimaszolt), hol fennkölten (lakoma, bőszen, szilajul) - pedig számomra úgy tűnik, a szerző játéka épp az, hogy sokféle szöveget, szókincset, elbeszélésmódot kipróbáljon, s így tegye elképzelhetővé, elfogadhatóvá a sok-sok embert és sok-sok eseményt, amely a Bibliában benne foglaltatik. Nagyon szeretném nem bántani a kiadót, hiszen örülök, hogy megjelentették magyarul a könyvet: de az is furcsa, hogy a kötet utószava csak azzal foglalkozik, nem fogja-e zavarni a vallásos olvasót, hogy a történetekben olyan szereplők, apró megelevenítő részletek szerepelnek, amelyek nincsenek benne a Bibliában (vagy legalább is nem szó szerint találhatók meg benne). Mintha az fel sem merülhetne, hogy a kötetre ne (csak) bibliaismereti segédkönyvként, hanem "mű"-ként, igazi irodalomként tekintsenek. Aminek nincs szükésge mentegetésre, megáll a saját lábán. Viszont szüksége van egy olyan fordítóra, aki nemcsak érti, de vissza is tudja adni a szerző szövegét, stílusát, maradéktalanul.

Kár, hogy ez a szemlélet és ez a fordító hiányzott a kötet mellől... Szeretném, ha nálunk is megszűnne a vallási segédirodalom és a szépirodalom elhatárolása. Ha egy skót püspök (mellesleg zenész is) megteheti, hogy kis novellákat, mégpedig jókat ír bibliai történetekből, vajon miért kell magyar lelkipásztoroknak mentegetni a munkáját? Ilyen fafejűek lennénk mi, magyarok? Szerintem nem.

Utóirat: Sokáig töprengtem, milyen képek kísérjék a bejegyzést. Végül Edward Burne-Jones - a maga módján kissé szintén rendhagyó - képeit választottam. (Jézus és a samáriai asszony, Napkeleti bölcsek, Feltámadás, Angyali üdvözlet)