Nemrég szenteltem egy hosszabb bejegyzést a blogon a szerelmes regények mesteri írónőjének, Hedwig Courths-Mahlernek. Már abban is szó esett a nagy mintaképről és elődről, a szintén türingiai születésű, először szintén folyóiratban publikáló, s szintén előkelő környezetben játszódó szerelmes történetekkel jelentkező Marlittról. Úgy érzem, itt az ideje, hogy róla is szülessen itt egy rövid összegzés, hiszen minden esetleges avultsága ellenére regényeivel író- és olvasónemzedékekre volt nagy hatással.

Friederieke Henriette Christiane Eugenie John 1825-ben született Arnstadtban, s ugyanitt halt meg 1887-ben, hatvanegy évesen. Kereskedőcsalád gyermeke volt, ám Matilda, Schwarzburg-Sondershausen hercegnője korán felfigyelt a tehetséges lányra, maga mellé vette, s 1841-től elindította az opera-énekesnői pályán. Bécsi és németföldi tanulmányai után kamaraénekes lett a hercegi udvarban, azonban hallása ezzel egy időben elkezdett erősen megromlani. 1853-ban elvesztette az édesanyját, süketsége pedig arra kényszerítette, hogy végképpen feladja szépen indult énekesnői pályáját. Nem csoda, hogy depresszió és búskomorság kínozta, amelyből az őt szinte anyjaként szerető hercegnő kínálta az újabb kiutat: felolvasóként, útitársként és társalkodónőként alkalmazta személyes kíséretében. Mivel Marlitt rossz hallása és erősödő ízületi gyulladásai miatt egyre kevésbé tudott részt venni a társasági életben, írni kezdett.

Elsőként A tanítónő leánya című rövid elbeszéléssel készült el 1858-59 táján. Mire 1863-ban az elszegényedett hercegnő arra kényszerült, hogy elbocsássa, már megvolt új életcélja, a regényírás. 1865-ben megjelent első novellája, A tizenkét apostol, mégpedig a kor közkedvelt, igényes lipcsei családi folyóiratában, a Gartenlaubeban. Azonnal híressé vált, ettől kezdve minden műve hatalmas olvasóközönségre talált. A népszerű írónő azonban rendkívül visszavonult életet élt. Bár huszonnégy évesen rövid ideig jegyben járt, sosem ment férjhez. Bátyjánál, a tanár Alfrédnál lakott, majd 1871-ben írói jövedelméből felépíttette a Villa Marlittot, amelyben haláláig élt. Eddigre már tolókocsiba kényszerült, szelleme azonban szabadon szárnyalt: huszonkét éves írói pályáján tíz regény és három hosszabb elbeszélés született tollából. Álnéven írt, mint E. Marlitt, amely valószínűleg a Meine Arnstäder Litteratur kifejezés szellemes rövidítéséből keletkezett. Amikor 1887-ben meghalt, egy félbemaradt kéziratot hagyott maga után, amelyet Wilhelmine Heimburg, a Gartenlaube másik szerzőnője fejezett be: ez lett A Bagolyvár, az utolsó nagy sikerű Marlitt-könyv. Az írónő sokáig népszerű maradt: művei első, képes összkiadása már 1888-1890-ben megjelent, könyveit pedig számos nyelvre is lefordították. Így magyarul is már 1896-ra napvilágot látott összes regénye. A két világháború között is megőrizte nálunk közkedveltségét, a polcokról csak a negyvenes években tűnt el, igaz akkor véglegesen: a rendszerváltásig nem jelent meg több magyar Marlitt. Külföldön azonban változatlanul népszerű: nosztalgiával kezelt bestsellereit az interneten is elolvashatjuk angolul és németül, s életműve e-book- és hangoskönyv-formában is elérhető.

Hogy mi a titka Marlittnak, nehezen körvonalazható. Olvashatjuk a könyveit romantikus regényeknek, hiszen olyan elemeket, fordulatokat tartalmaznak, amelyek megszokottak a 19. század regényirodalmában. Van bennük elrejtett kincs (A Bagolyvár), ódon kripta szarkofággal, évszázadok óta benne porladó szépséges feleséggel (Aranyos Erzsike), egzotikus, indiai szerető (A második feleség), elsikkasztott örökség (Gizella grófnő), törvénytelen(nek hitt) gyermekek garmadája és kísértetjárás is akad (A gránátköves asszony). A helyszínek romantikusak: A tiszttartóék szolgálója aranyló, türingiai erdeje, A Schilling-ház kolostora, A Bagolyvár apácakolostora és Walpurgis-temetője, az Aranyos Erzsike ódon, festői romkastélya, vagy a Gizella grófnő erdészháza ideális hátterek egy-egy szenvedélyes, titokzatos, vérfagyasztó lefolyású, érzelmes történethez, látványban Kisfaludy Károly és a német romantikus festők vásznára illőek. Ám legyenek bármily megkapóak a tájleírások, s bármily bonyolultak, titokteljesek és ódon krónikákból valók a főszereplő családok történetei, egy Jókaival együtt olvasva Marlitt erőtlen, könnyed, vadromantikus, ám üres.

Lehet társadalmi szemszögből is tekinteni a kötetekre. Egyrészt keletkezésük felől közelítve vitathatatlan, hogy a német polgárság műveltségre vágyó rétegének íródtak, így nyilván kifejezték az ő ízlésüket: a szorgalmat és a "szív nemességét" többre értékelik a születési előjogoknál és rangoknál, elítélik a kalandoréletet, a látszatkergetést és az élősködést, s megbecsülik a józan törekvést és a munkát, ám elutasítják a műveletlen, a lelki, szellemi értékeket lebecsülő nyárspolgárságot. Másrészt olyan polgárasszony írta őket, aki maga is részese lehetett egykor az arisztokrácia, a hercegi udvar életének, utazhatott, világot láthatott, eljegyezte magát a művészettel, vagyis Marlitt megfelelő rálátással rendelkezik a német társadalomra, mindennapokra, hogy sokféle réteget hitelesen és érdekesen ábrázoljon. Gyakran ki szokták emelni regényeinek emancipációs üzenetét, hiszen minden könyve hőse nő, s akkor érheti el a boldogságot, amikor önállóan mer dönteni. Ám ez a kép kissé csalóka. Azt tisztességtelen lenne felróni Marlittnak, hogy nem ábrázolja a társadalom teljességét, hiszen a késői romantika épp erről a teljességről mond le, hogy részletesen bemutathasson kisebb világokat, a totalitást és tipizálást pedig meghagyja a realizmusnak. Ám a kiválasztott világok ábrázolása is fogyatékos.

Történet szempontjából egyik legjobb regényének, A gránátköves asszonynak például fő konfliktusa, hogy a főhősnő, Gitta apja még első felesége halálos ágyánál megfogadta, hogy nem nősül meg többet. Esküjét természetesen nem tartotta be, beleszeretett egy festő leányába, titokban feleségül vette, s a házuk udvarában álló raktárházba költöztette szüleivel, ám úrhatnám anyósa zsarnoksága miatt titkát senkivel sem osztja meg. Csak jóval halála (s titkos felesége halála) után jön rá a titokra a szabad szellemű, nagybátyjával utazott, világot látott Gitta, aki végül sok kaland után eléri, hogy a második házasságból született kisfiút elismerjék törvényes szülöttnek, s mivel ebben legnagyobb segítségére korábban megvetett nagybátyja van, belészeret, s végül hozzámegy. A kalandos, kísértetjárásos, óriási érzelmi hullámokat vető történet alkalmat adna arra, hogy Marlitt ábrázolja a polgárcsalád mindennapjait, a (többnyire nevetségesen pöffeszkedő) arisztokráciát (az úrhatnám anyós mindenáron egy született hercegnőt is be kíván hozni a családba), a második feleség művészcsaládját, a nagybácsi utazómentalitását. Ehelyett a történet nagy részében szó szerint be vagyunk zárva a polgárház udvarára (minden jelenet itt játszódik, vagy ide néznek ki a szereplők az ablakon), ahol a legélénkebben festett szereplő a házvezetőnő. A fentebbi témákról csak beszélgetés folyik, s leszámítva olyan promenádra illő kitömött-bábú-jeleneteket, mint a nagyzoló hercegnők mulatságos látogatása, a szereplők csak járkálnak, méltatlankodnak, kíváncsiskodnak - de - leszámítva a kétoldalas történeti bevezetőt - még arról sem esik egyetlen szó sem, mivel foglalkozik a Lamprecht-család, s a mindig oly gondterhelt, s magát hordozó, kétszer házasodó családfő.

Ugyanígy a paraszti környezet is inkább díszlet, mint valódi ábrázolás: A tiszttartóék szolgálója (melyben az elszegényedett udvarnagy nevelőnő unokahúga hazatér, s attól kezdve kettős szerepet játszik, önmaguk cselédjeként, szolgálójaként bátran megfogja a munka végét, ám arcát, kezét mindig eltakarja, nehogy kiderüljön, a szolgáló nem más, mint az előkelőségre kötelezett házikisasszony) megint alkalmas volna a falusi környezet, a vidéki előkelőségek és a polgármentalitás ütköztetésére (a férfi főszereplő, akit nem hagy nyugodni, hogy beleszeretett az alantas, különc szolgálólányba ugyanis egy gyáros). Ám valójában egy dologra képes: hogy elmélyítse az olvasóban a tudatot: a társadalmi különbségeket nem lehet áthidalni. Márkus úr sose vehetné el a szolgálót és szégyelli is magát, hogy cselédet szeret: épp ezért minősíthetetlenül, bántóan viselkedik vele a könyv négyötödében, majd végül - minden logikus átmenet nélkül - lángolóan bűnbánó vallomást tesz neki. Amikor az egykori nevelőnő hozzámegy, erkölcsi felháborodást keltő, merész döntés helyett suba a subához, guba a gubához kapcsolódik, a szolgálót viszont sose vette volna el a földesúr... (Érdemes ezt összevetni Courths-Mahler A tiszttartóék lánya című könyve meséjével: az első házasságában csalódott, szintén nem nemesi származású földesúr elveszi a tiszttartója lányát, mert asszonyt akar a házhoz. Käthe, aki rég szerelmes a férfiba, rettenetes szegénységben élő családját segítendő fogadja el a szerelem nélküli házasságra szóló ajánlatát. A férfi később megismeri és megszereti a lányt, a házasság boldog lesz. Hiába giccses a mese, itt valóban történik egy merész döntés - a földesúr elveszi koldusszegény alárendeltje leányát -, ráadásul a férfi akkor is udvarias és tisztességes a feleségével, amikor még nem szereti, vagyis a könyv az alsóbb társadalmi rétegek iránti megbecsülés mintáját sugalmazza a megvetés helyett.)

Ami pedig az emancipációs üzenetet illeti, a Marlitt-hősnők végcélja egyszerűen és hagyományosan a házasság. Boldogtalanságukban magányosan vezetik a háztartást (A Bagolyvár, Gizella grófnő), boldogságukban pedig azonnal felhagynak minden önálló cselekvéssel és lehetőleg azonnal gyereket szülnek (A pusztai hercegleány, A vénkisasszony titka). Elgondolkodtató A vénkisasszony titkának "emancipációs" üzenete. Ebben a fukar kalmárcsalád örökbe fogadja a lengyel cirkuszi artista és német nemesi származású felesége elárvult lányát: ám az apa kivételével mindenki gyűlöli, megveti, kínozza, lenézi, taníttatni nem hajlandóak, származásáról azt hazudják, hogy törvénytelen, még a nevét is elveszik, Felicitas helyett Karolinának szólítják. A családból száműzött vénkisasszony, Cordula néni karolja fel: titokban nyelvekre, zenére, tudományokra tanítja, taníttatja, s megígéri, hogy végrendeletével biztosítja majd önálló életét. Ám a vénkisasszony meghal, s a kalmárfeleség, Hellwig asszony vallásos kéjjel semmisíti meg egy művészettel és kultúrával teli élet hagyatékát (elégeti például vagyont érő Bach-kottáit), amely utána maradt. Felicitasra végül nem hagy semmit, s úgy tűnik, a lány a róla szóló szóbeszédek miatt nevelőnőként sem fog majd tudni elhelyezkedni. Ekkor következne a regénynek az a része, amely elégtételt adna az emancipált hősnőknek, ám ez nagyon felemásra sikerül. A néniről ugyan kiderül, hogy nemhogy apagyilkos nem volt (ezért száműzték a családból), aminek tartották, de egész életében egyetlen hű szerelmet őrzött a szívében. Ám ez semmi hangsúlyt nem kap a történetben. Felicitasról pedig hiába tudjuk meg, hogy nemesi származású, koldusszegény marad a regény végére is, még szerencse, hogy a család legidősebb fia beleszeret, elveszi, s mindjárt fiuk is születik... A szívtelen Hellwig asszony  - élete végéig vezeti tovább a családi háztartást, igaz, szép összeget kell kifizetnie kárpótlásul az elégetett kottákért. Vagyis ez a világ billeg, nincs kiegyensúlyozva, egy-egy romantikus nagyjelenet kedvéért feláldoztatik az a kényes egyensúly, amelyet a romantikus, Marlitt-féle szerelmes regény, mese igényelne. Ha a szereplők fekete-fehérek, akkor a gonoszaknak meg kellene bűnhődniük, Felicitasnak nem házasságba kéne menekülnie, hanem fényes, esetleg szellemes diadalt aratnia. Ha pedig realista társadalmi regényről van szó, ahol senki sem lehet teljesen elvetemült, vagy velejéig gonosz, féket kellene vetni a vadregényes cselekményre, A vénkisasszony titka esetben például kevesebbet kínozni Felicitast...

Végül a regények harmadik értelmezési lehetősége, hogy lányregénynek olvassuk őket. Ebben az esetben a történetekben a fő a sokszor akár didaktikus nevelő szándék, a példaadás, az érzelmi és cselekvési minták felkínálása a lány- és nőolvasóknak. Ekkor megbocsátható az érzelmi hullámzás, nem baj, ha leegyszerűsített a világ, ha hamis a probléma és hamis a megoldás, hiszen a lányregény általában lektűr. (1) A Marlitt-könyveket magyarul sokszor így is adták ki, regény fiatal leányoknak és hasonló alcímmel. Ám van itt egy komoly baj: amennyiben szemérmes, dualizmus kori anya lennék, nem szeretném, hogy a lányom Marlittot olvasson. Például ott A második feleség. Arra szokták példának felhozni, milyen független, ambiciózus, bátor és republikánus hősnő ez a második asszony. Ezzel csak három baj van. A szokásos Marlitt-recept szerint a könyv négyötödében a férj lenézi a második feleséget, gonosz, tiszteletlen és értetlen vele szemben. Persze, a legvégén a lábai elé borul - de hol a kárpótlás annyi gyötrelemért? Az, hogy - buzgón híve egy távoli jövőben, ahol elismernek és elfogadnak - tűrj el minden bántást és megvetést a férjedtől, mert a férjed - rossz minta! Másrészt ott a bonyodalom: az intrikus, örökséglopó nagybácsi, aki meghamisította bátyja végrendeletét a helyi pap segítségével, s aki végig gyűlöli, megalázza, sőt, megölni is megkísérli az utána nyomozó második feleséget. Nem túl szalonképes, izgató, vészterhes cselekmény, túl felkavaró egy fiatal lánynak. S végül a lényeg: akinek elvették az örökségét, a kis Gábor az indiai szerető (később persze kiderül, feleség) kisfia. Az indiai asszony pedig tizenhárom év óta bénán, magatehetetlenül fekszik ágyában, mindenki lenézi, megveti. A második feleség, a szép Liána jön rá, hogy nem Isten büntette hirtelen szívrohammal, hanem férje halálos ágyánál fojtotta meg majdnem a gonosz nagybácsi, egyrészt, mert a nő őt visszautasította, másrészt azért, hogy megszerezze tőle örökségét, s a nő így és ekkor vált élőhalottá. Tartok tőle, hogy ez (szeretőség, fojtogatás, más asszonyának a megkívánása, megvetett törvénytelen(nek tartott) gyerek) sok lenne egy szerető mamának, amikor tanulságos olvasmányt választ leánya számára. Nem csoda, hogy a Marlitt-kiadások jó részét átdolgozták az ifjúságnak. Csakhogy ha így történik, akkor már nem Marlittot olvasunk - és akkor miről beszélünk?

Összefoglalva tehát: nehezen érthető, mi Marlitt titka. Ennek ellenére a neve ma is elő-előkerül, s tartok tőle, ha neki is lenne olyan sorozata, mint Hedwig Courths-Mahlernek (2), őt is megvennénk: kíváncsiságból, mert vészterhes vadregényeket szeretnénk olvasni egy hamisítatlan szerelmesregény-írónő tollából, titkos vágyakozásból, mert sznob módon kedveljük az arisztokratikusságát, happy endjeit, vagy nosztalgiából, mert manapság divat minden, ami régen is divat volt, s ezt akár a dédnagymamánk is olvashatta (volna). Mindenesetre nem ártana neki egy új fordítás valák és névmegfordítások nélkül, ahol az Ernők Ernstek, a Bözsik Liesl-ök, az ispánok intézők, és Aranyos Erzsikét Goldelsének hívják. Aki szeretne megpróbálkozni nemes érzelmeivel, az válassza A tiszttartóék szolgálóját vagy az Aranyos Erzsikét. Bár az írónő leghíresebb kötete sokak szerint a Gizella grófnő, én ezt csak gyakorlott rajongóknak ajánlom, mivel a szerelmes regények közhelyeit ismerők bizonyára hosszadalmasnak találnák, a fordítása pedig immár 122 éves...

Link:
E. Marlitt regényei magyarul

(1) Itt azért muszáj közbevetnem, hogy szerintem a lányregény nem kell, hogy - rossz legyen. Nem minden lányregény pusztán funkcionális, didaktikus, annak ellenére, hogy több gyermekirodalmi könyv így láttatja a műfajt. Erős ellenpélda Fenákel Judit Grófnő a répaföldönje, ha a bonyodalma álprobléma, akkor nem létezett Rákosi-korszak... Azt sem tudom, hogy a lányregény, mint műfaj létezik-e, hiszen olyan különböző köteteket sorolnak ide, amelyeket a történelmi regény, a young adult fiction, a szerelmes regény (lásd Courths-Mahler), a (lány)bandaregény, az ifjúsági krimi és az egyszerű, rendjén való, tágan értelmezett szépirodalom is be tudna fogadni. Ami ez után marad, azt meg nem érdemes elolvasni... (Ráadásul van, aki a teljesen felnőtteknek szóló, sokszor erotikus, magyar szerelmes kiskönyvirodalmat, pl. Cynthia Parker könyveit hívja lányregénynek. Au...) Ennek ellenére itt egy jó kis Horváth Zsuzsa-cikk, amelyben a szerző ráolvasta Marlittot és a lányregényt Kaffka Margit Mária évei című könyvére. Itt idézi a könyv egy szereplőjét, a kézimunka-tanítónőt Marlittról: "Ma a modernek nem olvassák Marlittot, pedig egy író sem nyújt olyan bájos nemes nőalakokat. A leánynevelés nagyon sokat nyer vele." Nos, fentebb így értettem a lányregényt, sajnos...
(2) Hedwig Courths-Mahler, az egykori fiatal, türingiai cselédlány a Gartenlaubén nőtt olvasóvá, s egész életében, híres írónőként is Marlitt nagy tisztelője maradt. Néhány cselekményelemét is felhasználta, egyszerűsítve, közvetlenebbé téve. Így például A vénkisasszony titka árván befogadott Felicitasának története több könyvében visszatér, legszebben, s minden vadromantikus elemtől megtisztítva az Emelt fővelben. Az, hogy a Felicitasokat Feenek vagyis Tündérnek szólítják, szintén több kötetben megjelenik, legszebben a Tündérujjakban. A Gizella grófnő fondorkodó örökséghajhászai, akik elhitetik a lánnyal, hogy beteges, kíméletre szorul, szintén több Courths-Mahler történetből is ismerősek lehetnek, ilyen például az Árnyékból a fényre. Hercegi udvarral éppúgy találkozhatunk Courths-Mahlernél is, mint kereskedelmi tanácsosokkal és polgárfamíliákkal. A történetek azonban nélkülözik a hosszadalmas tájleírásokat. a vadul hánykolódó érzelmeket, s a szereplők jelleme követhető, mindig emberek maradnak, a gonoszkodók és a jók is. Ami pedig szinte teljesen hiányzik Marlittból, a humor, bőségesen megjelenik Courths-Mahlernél. Az övé jóval egyszerűbb szöveg, mint Marlitté, ám ez a dagályosság és a szövegből való kibeszélés elhagyását, nem pedig stiláris soványságot jelent. Ha az utóbbit elítéljük, az - Marlittot is jellemzi.
Zárásként érdemes összevetni egy Courths-Mahler által gyakorlatilag teljes egészében átvett történet régi és új változatát: Marlitt Kékszakállát és későbbi pályatársa A fátyolos hölgyét. Előbbiben (1866) egy család két ága viszálykodik egymással évszázadok óta. Hiába szomszédos a birtokuk, nem szólnak, nem látogatnak át egymáshoz és gyűlölettel figyelik a szomszédot. A születésétől félkarú udvari tanácsosné épp barátnője árva lányát, Lillyt fogadja, amikor különös események történnek a szomszédban: az ott élő férfileszármazott egy lefátyolozott nőt őriz a toronyban, nem akarja, hogy bárki lássa, a toronyból időnként zongoraszó, időnként zokogás hallatszik, s néger szolga jár ki s be. Mindenki meg van róla győződve, hogy a férfi egy Kékszakáll, s szegény feleségét őrzi a néger a toronyban. Lilly rájön az igazságra: a lány a férfi féltestvére, akinek gyógyíthatatlan betegség csúfította el az arcát (ezért a fátyol és a zokogás), s aki szépen zongorázik, akár a bátyja. Lilly és a férfi kibékíti a család két ágát és összeházasodik.
Courths-Mahlernél (1927) fiatal társalkodónő, egy árvalány kerül a földbirtokoshoz, akinek a házában két lány van, egy kedves kamasz és egy rátarti, nagyobb, a féltestvére. Az okos Astrid nem hisz a helyi pletykának, ami szerint a szomszédos várkastélyt megvevő, Indiából hazaérkezett tudós, dr. Harald Rodeck Kékszakállként lefátyolozott nőket, feleségeket vagy szeretőket rejteget a vártornyában. Megismeri a férfit, búskomornak, bűntudatosnak és megnyerőnek találja, de mindvégig hisz ártatlanságában, akkor is, amikor sikolyok tanúja lesz, egy indus szolga elől menekülő fátyolos hölgyet lát, s munkaadója lányaitól is csupa ostobaságot hall. Végül alkalma van a kastélyból kiszökő fátyolos hölgyet megmenteni a vízbefulladástól, s mindenre fény derül. Rodeck húgáról van szó, akit Indiában elraboltak a kincset és leleteket lelő bátyjától, s bár sikerült megmenteni, elméje elborult, s rohamaiban azóta is az indiai papok elől menekült. Ám amikor a vízbe zuhan, a sokktól magához tér. A doktor pedig feleségül veszi Astridot (akiről egyébként közben kiderül, nem véletlenül került Rosenhofba: valójában apja vette magához, mégsem árva tehát). Igen, a Courths-Mahler happy endje happybb...
Számomra azonban az az érdekes eltérés, hogy Marlitt Dornja a Lillyvel közös jelenetekben gonosz, támadó, gúnyos és moralizáló ("A világban való hosszú bolyongásom alatt arra jutottam, hogy életem legszebb idejét ... hatéves koromig éltem."), mindemellett testetlen marad, csak annyit tudni, hogy férfi, a gyűlölt másik ágból származik, nemes tartású és fiatalos férfifeje van. Courths-Mahler Rodeckje azonban érdekes, kellemesen cseveg, együtt érzően érdeklődik Astrid iránt, meghatóan búbánatos, s a könyvben itt és ott részletes leírást kapunk róla, sőt cselekszik is a regény folyamán, nemcsak álldogál és beszél. Astrid önálló, érdekes hősnő, Lillyvel ellentétben nemcsak figyeli a másikat, hanem véleménye is van, ráadásul a Marlittéhoz hasonló rövid történetbe belefér a rosenhofi család Astrid körül zajló élete, párbeszédek, ünneplések, csevegések, tévhitek és pletykák sora. A regénynek nincs olyan feleslegesen különös szereplője, mint a Kékszakáll félkarú nénije, ennek ellenére szépen bonyolítja és lezárja Astrid származásának történetét is. Ami azonban a legfontosabb, hogy a Marlitt-könyv valójában csak vadromantikus kellékként használja a szegény féltestvért. A rejtély megoldása nem jelenlétében történik, egyszerűen Dorn elmondja, mi az igazság, és kész. Szó sincs a lány további sorsáról, a Lilly és az ő kapcsolatáról. Sőt, Marlitt sejteti, hogy a lány, akit a legutolsó bekezdés szerint most már "gyöngéd részvét és szeretet" vesz körül, talán nemsokára meg is hal: "A titokzatos ismeretlen estenként egyre bágyadtabban járja azokat a kerteket." Na igen, ha meghalna, nem rontaná el semmi az új házaspár boldogságát... Ezzel szemben Rodeck húga helyrejön: a férfi mindvégig ebben reménykedett, s íme, vágya valóra válik, Astrid pedig kedves, bájos sógornőt kap. Ha valaki megkérdezi, melyik a hazugabb boldog vég, azonnal Marlittra szavazok. Nála ugyanis a probléma nem megoldódik, hanem elsimul, a könyv mégis azt sugalmazza, hogy ez egy megoldás volt. Akkor inkább Courths-Mahler kedélyes, mesés befejezése, amely mindenkinek reményt ad.
(3) A bejegyzést (többnyire német) teababák képei díszítik, a fotók nagy része ebből a csodálatos gyűjteményből származik: Half Dolls