A Valamit... új sorozat a blogon. Olyan témákat igyekszem érinteni benne, amiknek - rá kellett jönnöm - kevés vagyok az átfogó megírására. Újra és újra előjönnek, mindig újra kedvem támad írni róluk, de a teljes kép legfeljebb mozaikdarabkákból áll össze. Ezért a bejegyzések linkgyűjteménnyel kezdődnek, ahol igyekszem feltüntetni, mit írtam már korábban a témáról a blogon. Ezután következik valami - abból a végtelenből, amiről írni lehetne.

Bevezető linkgyűjtemény

A linkgyűjtemény itt igen rövidke, mindössze két bejegyzést tartalmaz. A Könyv a filmből, film a könyvből egy kísérlet volt valami összegzés megírására a témáról, a Ha a Csillagkapuról akarsz olvasni... pedig egyik kedvenc sorozatom regényváltozataival foglalkozik. Az alábbiakban néhány filmből írt regényről vagy megfilmesített könyvről írtam. A Rambo Vietnamban című kötetnek pedig kissé nagyobb teret szenteltem.

Könyvek

Arthur Bernède: Belphegor
Igazi, ódon század eleji kalandkrimi. Rejtélyes és izgalmas. Nem misztikus. A helyszínek különlegesek, az álöltözetek, titkok, levelek, leleplezések remek rendben követik egymást. Meglepő volt a megfejtés is. Semmit sem avult 1926 óta, nagyon jó könyv. Viszont a belőle készült (annak kell tekinteni?) Sophie Marceau-filmre nem is emlékeztet.

Peter Barsocchini: Mission: Impossible
Bár nem lehet olyan eredeti, mint az első M:I film volt a maga korában, élvezhető, tisztességes könyvváltozata a filmnek kisebb eltérésekkel. Izgalmas.

J. H. Marks: Összeesküvés-elmélet
Ez a szerző tud írni! Kevés olyan film van, amiből nehezebb lenne filmkönyvet írni, mint az Összeesküvés-elmélet! A látszólag logikátlan cselekmény csak a végén válik logikussá, nagyok az időbeli ugrások, rengeteg az irónia és a humor, amit egy az egyben csak nyögvenyelős párbeszédességgel lehetne visszaadni, rengeteg a helyszín és a szereplő, erős a vizualitás és a látomásosság. Ennek ellenére sikerült élvezetes, a filmhez hű, de annak új dimenziókat adó, irodalmi szövegű, s szerintem a filmet nem ismerőket is szórakoztató, bonyolult szövésű, de könnyen olvasható regényt alakítani a forgatókönyvből. Mindenkinek ajánlom, ahogy a remek fordítást is.

Christopher Newman: Az ördög maga
Tisztességes iparosmunka: ha látta filmen, olvassa el könyvben módra. Csak az a vég, csak azt tudnám feledni: egyszerűen rossz. (Miért kellett átírni? Ha pedig a forgatókönyvet változtatták meg a könyv elkészülte után, akkor ezt a cselekedetet nem lehet elég sokat dicsérni: ezzel mentették meg a filmet. Mert ha az lenne a vége, ami ennek a könyvnek...)

Richard Osborne: A pusztító
Filmkönyv, vagyis az azonos című film regényváltozata, amelyet a forgatókönyvből írtak. Bár nagyon szeretem Stallone sajátságos, utópisztikus sci-fi-akció-vígjátékát, magában a filmben is van néhány hangulati baki: hol túl erőszakos, hol túl gyermeteg. Az első tizenöt percben kőkemény sztorinak tűnik, amiből röhögve, kellemesen nézhető vígjáték lesz, amely azonban nem bírja ki, hogy időnként ne moralizáljon naivul. Az eredmény mégis remek: egyes jeleneteket karosszékhez szegező nosztalgiával lehet újra- és újranézni. Na, ezek hiányoznak a regényből. A fordításnak köze nincs a szinkronhoz, a poénok nagy részét a fordító nem érti. Az eredeti regény is viszonylag gyenge: nem humoros, viszont unalmasan erőszakos ott is, ahol a film mulatságos volt.

Jeff Rovin: Cliffhanger
Jó kis megregényesítése Stallone egyik eredeti, izgalmas, különleges akciófilmjének. Amit viszont sajnáltam, hogy – várakozásommal ellentétben – a szerző annyit ért a sziklamászáshoz (amely a hegyimentő sziklamászókról szóló film fő témája, hiszen a cselekmény egyszerre szól a gengszterekkel és a természettel való küzdelemről), mint én, és meg sem kísérelte érdekességképpen ezt a pluszt hozzáadni az akciótörténethez. Kihagyott ziccer: személyiségtelen figurák, rövid fejezetek, tisztességesen letudott filmkönyv.


A második Rambo

David Morrell: Rambo Vietnamban
Régi gyengém, hogy kedvelem ezt a klasszikus, kemény, mégis nézhető akciófilmet. Véleményem szerint a Rambo sorozat legjobbja, s a negyedik, modern részhez viszonyítva még csak nem is durva. A nyolcvanas évek szexis, de izzadságszagú, látszólag igaz érzelmektől fűtött, kemény akciómozijai örökre elmúltak, de valahogy a legjobbak bírják az időt. (Kíváncsi vagyok, mi lesz a mai, időnként túlturbózott, a technikát a színészi alakítások elé emelő, kifényezett akciósztorikból húsz év múlva.)
David Morrell filmkönyvet írt, tehát elvben a forgatókönyvet követte. Ez mégsem átlagos megkönyvesítés, hiszen Morrell eredeti regényéből készült az első Rambo-film, a First Blood, s a szerző ezt folytatta még két könyvben, a két film után. Ám szembekerült három dologgal: ezek közül a legelső, hogy eredeti könyvében Rambo többszörös gyilkos lett és - meghalt a cselekmény végén. Ez nagy gondot ugyan nem okozott, de belekevert ebbe a második történetbe némi totálisan „rambótlan” eszmefuttatást: Morrell Rambo emlékezéseiben igyekezett összemosni saját nem-happy-endjét és a megható, sokértelmű (sokkal jobb), az első filmben szereplő filmes befejezést. De ami nem történt meg, arról mégis nehéz töprengeni. Főleg egy ilyen gyengén megalkotott figurának.
A második probléma, hogy Rambo egyre könyvszagúbb és egydimenziósabb lett könyvben, miközben filmen – hála Stallone érzékeny játékának, na meg bánatos kutyaszemeinek – egyre többsíkúvá vált. Már az első film alig beszélő, a világot önmagának végletesen leegyszerűsítő veteránja is emberibb volt, mint Morrell figurája: naiv, de nem gyermeteg, bűnösül ártatlan, nem csak sértetten kallódó. A szerzőnek azon kívül, hogy hazafiasan és újszerűen dobta vissza a köztudatba a vietnami háború problematikáját, eredeti regényében pusztán egy szimbolikus alakot sikerült csak létrehoznia: egy barbár harci gépezetet, akinél beindult egy téves parancs, amely Amerikát is romba dönthette volna. Ehhez képest a film a múlt és jelen összemosásával, többdimenzióssá írt mellékfiguráival, jól használt iróniájával egészen más képet rajzolt. Nem is beszélve arról, hogy a mozitörténetben közismert brutális Rambo az első filmben mindössze egyetlen embert ölt meg hosszú előkészítés után, ráadásul önvédelemből – szemben a könyv jóízű és motiválatlan mészárlásaival. Morrell azonban hű maradt második regényében is első és eredeti figurájához: míg a mozimániások maximum nyolcvan halált számolnak össze a vietnami hadifogolytáborból évtizedek óta ottfelejtett amerikai foglyokat kimentő hős filmes történetében, a Rambo II.-ben (ahol Rambo a tábor őrsége és szerelme gyilkosai ellen harcol), Morrell egyetlen jelenetben száztíz halállal ajándékozza meg a film alapján írt kötetében, amit Rambo furcsamód még élvez is…
A harmadik probléma pedig a zavaros történet és Rambo figurájának leegyszerűsítése, tönkretétele mellett Morrell önkényes függetlenkedése. Szokás a filmkönyveket összekötöszöveggel ellátott filmforgatókönyvnek tekinteni, de ez annak is rossz, mert Rambo mindig mást tesz és mond benne, mint a filmben. Amivel ezúttal nem az a baj, hogy nem szó szerint olvashatom a film legjobb szövegeit a regényben, hanem hogy egy másik – érdektelen, brutális, motiválatlan, taszító – hős történetét olvashatom. Rambo például a könyvben maximálisan lenézi az itt Conak nevezett vietnami lányt, a segítőjét, míg a filmben elfogadja egyenrangú társának. A filmben addig tűri a kínzásokat, amíg egyik fogolytársát nem hozzák elé, hogy megvakítsák, míg a könyvben egyszerűen bekattan saját kínzásai hatására. Míg a filmben a – nyilván minden hivatásos katona és pszichológus számára hamis, de filmen jól működő – érzelmi mozgatórugók alakítják Rambo tetteit, a könyv hosszú és fárasztó oldalakon át elemzi a testi állapotát: tartok tőle, hogy az, hogy egy ilyenféle kommandósnak ismernie kell saját teste reakcióit, a legkevésbé sem jelenti azt, hogy szinte narcisztikus-szadista önimádattal kell ötpercenként felmérnie, milyen nagyon rosszul is van...
Rossz könyv ez a szó minden értelmében. S sajnos visszafelé leleplezi, hogy a dicsért Morrell már az első regény idején is rossz író volt. Aki talált egy jó történetet, amit elmesélni már – a film volt képes.