Marilyn Monroe arca után talán William Shakespeare-é a legismertebb képmás a nyugati világban. Darabjai 1623-ban megjelent első gyűjteményének címlapján ott díszelgett egy "hiteles" portré, s ennek az idősebb Martin Droeshout által metszett arcmásnak (balra) a mintájára azután számtalan kép született, amely a ma már megszokott vonásokkal ábrázolta az írót: metsző, intelligens pillantással, kissé táskás szemekkel, egyenes orral, ovális arccal, s igen erősen felkopaszodva.

Sajnos azonban tény, hogy az Első Fólió, melyet Heminges és Condell, elvben a bárdnak és darabjainak kiváló ismerői állítottak össze, szövegében sem volt teljesen pontos. Különös, hogy mégis mindenki etalonnak fogadott el címlapjáról egy olyan Shakespeare-képmást, amely a szerző halála után hét évvel, s vidékre költözése után több mint tíz évvel készült. Még ha ismerte is Dreshout a költőt, utoljára 1614-ben találkozhatott vele Londonban (bár Shakespeare ekkor már csak rövid rokonlátogatáson járt ott, ez volt az utolsó feljegyzett londoni útja), de különösebb ismeretséget nem is jegyeztek fel a kortársak. (Ráadásul egyesek szerint nem is az idősebb, hanem a fiatalabb Dreshout metszette a képet, aki mindössze tizenöt éves volt Shakespeare halálakor.) Az pedig, hogy a pályatársak elmesélték a költő kinézetét a metszőnek, aligha sejtet hiteles ábrázolást.

Ennek ellenére a Dreshout-kép győzött és mintát adott: a drámaíró második leghíresebb portréja, a Flower-képmás (jobbra) például azért számított nagyon hitelesnek, mert épp olyan volt, mint a metszet. Ami már csak azért is különös, mert rajta az 1609-es évszám díszelgett, ám Shakespeare mégis pontosan olyan ruhát, gallért hordott rajta, mint a 1623-as posztumusz rajzon: nem csoda, hogy az ezredforduló után sikerült is megállapítani róla, hogy 1820-40 közt készült egyszerű hamisítvány. Maga a metszet is különös azonban, ugyanis két változata maradt fenn, s az elsőn a költő hátul hosszúra hagyott, de elöl teljesen megritkult, szinte feje hátsó oldaláról növő haja még nem tűnt olyan parókaszerűnek, mint a Fólió végleges képén, arca borostásabb volt, s a tokát jótékonyan elrejtő gallér vonalai sem voltak olyan élesek. Egyszóval: el lehet képzelni az első kép szemlélőit, amint tanácsokat adnak a metszőnek, s végül egy teljesen idealizált portrét állíttatnak elő.

Nem sokat segít a hitelesség keresésében Shakespeare Statford-upon-Avonban, a Szentháromság-templomban látható síremléke sem. A Gerard Johnson készítette gyönyörű, festett mellszobor ugyanis valószínűleg 1623 táján készült: túl sokkal a költő halála után egy pontos ábrázoláshoz. Ráadásul elképzelhető, hogy a magasztos, szintén idealizált kép mintája eleve a Dreshout-metszet volt. Igaz, szokás azzal is érvelni, hogy a költő szülővárosában, ahol meghalt, eléggé ismerhették ahhoz, hogy akár a hat-hét évvel a halála után felállított síremléket is megkritizálják, ha más arcot mutat, mint amit a stratfordiak őriznek az emlékezetükben. Csakhogy a sírszobrot a 18. századtól rendszeresen restaurálták is, s csupa olyan mester, aki a közismert ábrázolásokról "tudta", milyen is volt Shakespeare a "valóságban". Így csak félig-meddig tekinthető hitelesnek.

Több bizonyosan Shakespeare-t ábrázoló kép viszont nincsen. Létezik azonban egy csokor portré, melyekről az idők folyamán megállapították, hogy talán hiteles, és a drámaíró életében készült arcmás. Ezek közül a leghíresebb a Chandos-portré, s van, aki féltékenyen őrzi ennek az azonosításnak az egyedüliségét, én azonban mindig örömmel fogadok egy-egy újabb, feltételezett Shakespeare-portrét, mert megugrasztja a fantáziát. Tény, hogy Jane Austennek nem ismerjük az arcát, csak a főkötőjét: a Cassandra nővére által készített, befejezetlen vízfestmény egy savanyú tekintetű, szürkés arcbőrű, kissé túlkoros lányt ábrázol, a leghíresebb másolatai viszont bájos, szende, rózsás arcú ifjú hölgyet, de persze ugyanolyan főkötőben... (Erről itt a jegyzetekben, a poszt végén.) Úgy gondolom, hogy - még ha a Dreshout-rajz teljesen hiteles lenne is -, Shakespeare esetében a költő gallérjáért és holdhomlokáért lelkesedünk, s ha feltámadva elénk állna húszévesen, valószínűleg kinevetnénk azzal, hogy ez nem ő. Így - főleg a szokatlan, fiatalkorinak datált képek esetében - igyekszem minden esetleg hiteles, életében készült képet észben tartani. És szem előtt, amikor elképzelem, milyen is lehetett a Hamlet, a Minden jó, ha vége jó vagy A vihar szerzője. Ezért készült az alábbi gyűjtemény. (1)

Talán a legközismertebb festmény a költőről. Valószínűleg John Taylor festette 1600-1610 között, az akkor harminchat-negyvenhat éves Shakespeare-ről. Amennyiben hiteles, érdemes megfigyelni, hogy a fólió metszetével ellentétben ennek a Shakespeare-nek feje búbjától már bőségesen nő, és szinte kócosan hullámos a haja, széles az arccsontja, az ajka nem széles, inkább finoman duzzadt, a szemöldöke pedig sokkal kevésbé hosszú és markáns, mint a metszeten. Fontos viszont tudni, hogy a szakállt többször átfestették: eredetileg rövidebb és kevésbé hegyes volt, inkább afféle vékony körszakáll. Egyesek szerint maga Dreshout is ezt a képet követte, csak illendőbb, dicsőbb ruhába öltöztette a halott költőt. Vannak, akiket a puritán ruha éppen hogy zavar, így feltételezik, hogy a költő itt valamely szerepében van megfestve, esetleg Shylockéban (ami nem valószínű, mert nincs hír arról, hogy ezt valaha játszotta volna) - és itt kezdődnek a bajok. Nem valószínű ugyanis, hogy a harminc-negyvenvalahány éves, tekintélyes és okos arccal megfestett író, költő és színháztulajdonos ekkor még szerepelt volna a színpadon. Viszont, ha ő egy komoly férfi, aki csupán szeret egyszerűen öltözni, hogy lehet, hogy karikát visel a bal fülében? Nekem az utóbbi kérdéssel nincs bajom: amennyit a reneszánszról tudok, nem hinném, hogy akár a királynőt is zavarta volna egy aranyfülbevaló. Tény azonban, hogy a képet először a 18. század elején kezdték emlegetni, ekkor derült fény történetére, miszerint Burbage festette, illetve mégis Taylor, s hogy Shakespeare állítólagos törvénytelen fiának családja őrizte... Szóval, elég homályos az azonosítás, még ha ez a legvalószínűbben hiteles egykorú portréja is a költőnek. Én szeretném, hogy őt ábrázolja.

Egy igencsak kétes kép. Egyesek szerint csak egy ifjú arcmása, mások szerint Shakespeare 1588-ban, huszonnégy évesen. A probléma vele két dolog: az első, hogy a képre az 1588-as szám mellé rá van írva, hogy a megnevezetlen modell 24 éves. Valójában azonban itt eredetileg a 23-as szám volt, amelyet utólag festettek át. Be kell valljam, ezt nem érzem nagy gondnak, végül is, hacsak nem január 1-én született (Shakespeare-t pedig április 26-án keresztelték, s valószínűleg 23. volt a születésnapja), egy évben mindenki kétféle éves: készülhetett a mű 1588-ban, de még április 23-a előtt... Az, hogy egy túlbuzgó későbbi műgyűjtő aggályosan pontosabbra festette a számot a képen, még nem tenné hiteltelenné. A másik gond azonban, hogy Shakespeare orrának alsó része a Chandos-portrén (amennyiben az hiteles) másmilyen. Ugyanakkor mind a haj, mind a szakáll, az áll, az orr, a szem formája és főképp az ajkak nagyon is elfogadható ifjú Shakespeare-ré teszik a modellt, sőt, e képen végre a füle is látszik, nemcsak a fülcimpája. Vonzó, nagyképű, bizonytalan, talán: egy év múlva elindul a hírnév igazi lépcsőin. (Aj-jaj, de miért festenének képet az ifjú színészről, aki eddig még legfeljebb csak olyasmit irkált, mint a Locrine, a Fair Em és az Arden of Faversham...) Mégis: szeretném, ha a kép őt ábrázolná.

Viszont, ha a Grafton-képen Shakespeare van, akkor ezen nem. És vice versa. Mert külön-külön mindkettő olyan, mintha... Csakhogy ez az 1603-as évszámmal ellátott, s a hagyomány szerint talán John vagy Thomas Sanders által készített portré (mindketten a színháztulajdonos költő díszletfestői voltak) nem a Grafton-festmény modelljét ábrázolja tizenöt évvel idősebben. A Sanders-kép sokak szerint hiteles, akik szerint nem, általában arra hivatkoznak, hogy a festő túl öreg lehetett harminckilenc évesen ahhoz, hogy - ilyen jól nézzen ki. A kérdés persze az, mennyire akartak hízelgő ábrázolást készíteni róla (mert ez a festmény úgy csábít és fűz a szemével, hogy hajaj), és hogy a Chandos-portré (ha hiteles) készülhetett-e 1600 helyett tényleg 1610-ben. Elképzelhető ugyanis, hogy ez a harminckilenc éves amorózó hét év alatt épp meghízik (egy kis toka, egy kis arcszélesedés), s már nem mint vonzó még-mindig-fiatal ember, hanem mint komoly, bölcs költő festeti meg magát. A száj kissé túl vékony, a haj azonban pompás egy külsejére kényes, de már igencsak kopaszodó Shakespeare-nek (1610-re szinte semennyit sem húzódik majd hátra a hajvonala, csak a hiún felfésült kakastaréjt veszti majd el). Még egy érv a hitelesség ellen, de ennek nem hiszek: hogy a ruha túl díszes a modellen - egyébként ezt a Grafton-képről is mondják, azonban úgy gondolom, csak azért, mert megszoktuk a Chandos-portré puritán fekete-fehérét. Kizártnak tartom, hogy egy nagyra törő londoni színész és drámaíró egyetlen izgalmasan luxuskinézetű zekével se rendelkezzen: ha pedig van neki, úgyis azt veszi fel, ha modellt áll... Mindenesetre ha ez a kép a hiteles, akkor a rajta látható ember épp az Othellot és a Szeget szeggelt írja.

A fenti festmény a legkevésbé hiteles egykorú Shakespeare-portré. Jó kis története van azonban. Megfestetését a költő pártfogójához, Earl of Southamptonhoz kötik, a jelmondatot pedig Shakespeare-hez. A tábla és a festék megbízhatóan 1610 körüli. Innentől azonban három magyarázat adható. Az első, hogy a kép egy kortárs ideálportré a költőről, melyet beleegyezésével festettek negyvenéves kora után valamivel. Szándékosan előkelőbbnek, fiatalabbnak és kissé szebbnek ábrázolja, mint amilyen volt és lehetett. Ezzel az elmélettel az a probléma, hogy a mű egyetlen másik majdnem-hiteles képmásra sem hasonlít. Az áll hegyesebb, az orr is, a szemek egészen más alakúak, puszta kopaszodásból pedig nem lehet kiindulni. Ezért van, aki szerint ennek a képnek a világon semmi köze a drámaíróhoz, ez a második elmélet. Létezik azonban egy nagyon szerencsétlen sorsú kép, a Jansen-portré (vagy Folger-portré), melyet Cornelis Janssennek tulajdonítanak, s amely 1988-ig igencsak Shakespeare-esen nézett ki (lásd lenn, balra), ám akkor restaurálták, leoldották az egész felső "átfestését", s kaptak egy több hajjal rendelkező, de lényegében azonosan kinéző, fiatalabb férfit (lásd lenn, jobbra).
Innentől a harmadik elmélet két ágra szakad: vannak, akik úgy vélik, volt egy férfiképmás, egy ismeretlen, talán Sir Thomas Overburyé, melyre egy lelkes hamisító nem sokkal keletkezése után, tehát még Shakespeare életében egy kopaszabb homlokot festett, s így a költő képmását formálta belőle. Igaz, ennek nem sok értelme lett volna, hisz üzletet csak a költő halála után tudott volna csinálni vele... A másik ág szószólói viszont elátkozzák a restaurálást. Véleményük szerint a Janssen-portré fiatal állapotában az volt, aminek ma a Cobbe-ot tartják: az earl ideálportréja kedvencéről. Amikor azonban Shakespeare már jelentősen "öregedett", lépést tartva külseje változásaival, a képen is öregítettek egy kicsit. Vagyis kár volt buzgón leoldani egy eredeti festményt egy másik eredetiről... Tény, hogy a Janssen-kép jobban hasonlít Shakespeare-re (a szemöldök, száj, orr, fül eltér a Cobbe-tól: ráadásul aki hasonlítgatni akar, jó, ha tudja, hogy a neten elérhető képek a Janssen-kép 1988 előtti állapotról elég rossz színűek: a költő szakállának színét például nem világosították a restaurátorok, csak a két fotó más árnyalatú), s érdekesen hihetőnek tűnik az ideálportrénak és megörökítésének sztorija. Ám sokan nem adnak neki hitelt. Érdekes, hogy a Cobbe-kép restaurációjának egykori vezetője egy mea culpával csatlakozott a hiteles és hitelesen átfestett ideálportré-elmélet támogatóihoz. Hogy a Cobbe-on mit restauráltak, arról sajnos nem találtam netes képet. Mindenesetre lehet, hogy ez a rejtély örökre elvesztette a megoldását...

Végül két olyan képet szeretnék mutatni, amelyek biztosan nem hitelesek, de nagyon tetszenek. Festőiknek volt bátorságuk elképzelni Shakespeare-t saját kora stílusában.

Louis Coblitz francia festő 1847-ben festette meg a 34 éves költőt. 1598-ban az earl pártfogolta, sikeres szerző az V. Henriken és a Sok hűhó semmiérten dolgozik. Tudor-stílusú portréján díszes és elegáns ruhát visel, talán jelmezt. Megnyerő, piperkőc, de nagyon okos. Jó elképzelés... Nem csoda, hogy rövid ideig hitelesnek vélték.

Nicholas Hilliard, a Tudor-kor miniatúraművésze sajnos sosem festette meg a költőt. Itt van azonban Ozias Humphry 18. századi angol művész képe, amely pótolja ezt az élményt. Először rajztanulmánnyal formálta saját kedvére a Chandos-képet, majd megfiatalította. Lehetett volna akár ilyen is a harmincéves költő...

Álmodozni szabad. E képekkel elképzelhetővé válhat a titokzatos: az egyik legnagyobb drámaíró élete és személyisége.

(1) Sok információt a költőről szóló magyar nyelvű könyvekből vettem, de ezt a három oldalt használtam még: első, második, harmadik.
A képek innen származnak: Chandos, Grafton, Sanders, Cobbe, Janssen1, Janssen2, Humphry, Coblitz.