A Brissago tipikus svájci szivar: aromás, erős, fűszeres virginia. Régi és megbízható márka, 1847 óta gyártják: egyes helyeken lehet saját kezűleg csavarni, állítólag úgy a legjobb. Ez a kedvenc szivarja Friedrich Glauser Studer őrmesterének is, s talán kissé hasonlítanak is egymásra. Studer is tipikus svájci, csak a német kantonokból, régi vágású, nagyon megbízható és vigyázni kell vele, mert sokkal több van benne, mint amit elsőre gondolnánk róla. Külseje - a sápadt, bajszos arc, a tanácstalanul felhúzott, széles vállak, a magas, mégis kövérkésnek ható termet, az üléskor szétvetett vaskos combok, amelyeket Studer szívesen csapkod, ha dühös - nem mutatja, hogy intelligens és megértő személlyel van dolgunk: egy kiváló nyomozóval. Pedig Glauser hőse az: kissé rokona Maigret felügyelőnek, vagy Dürrenmatt svájci nyomozóinak, mégis, teljesen önálló figura. Olyan irodalmi detektív, akit érdemes megismerni.

Megalkotója, a rendkívül hányatott sorsú és rövid életű Friedrich Glauser (1896-1938) a zseniális, de elkallódott tehetség tökéletes példája. A már diákként elképesztően tehetséges, fiatal Glauser családi körülményei borzalmasak: osztrák anyját kisgyerekként elveszti, svájci német apja, aki tanár, háromszor nősül, korán alkoholistává válik, s külön költözve fia nevelését a nagymamára hagyja. Ennek ellenére van hatalma ahhoz, hogy pénzlopással gyanúsított tizenhárom éves fiát internáltassa, később pedig, miután az a nyilvános gimnáziumban bukdácsol, nevelőintézetbe zárassa. Glauser minderre öngyilkossági kísérlettel válaszol. Kapcsolatuk később sem változik: az apa az, aki a 22 éves - valóban bohém és zavaros életet élő, ám közben költészettel és kritikával foglalkozó, a dadaistákhoz vonzódó - Friedrichet gondnokság alá helyezteti, mire ő válaszként fél évre eltűnik az "alvilágban". Innentől kezdve Glauser élete a kallódás és káosz jegyében telik: szökik, csavarog, menekül, eljegyzi magát egy táncosnővel és elhagyják, börtönben ül, kényszermunkát végez, idegenlégiós, kertész, bányász, kórházban kezelik, bolondokházába kerül. Morfinfüggő, ennek következtében állandóan letartóztatják és kényszergyógykezelésre ítélik, még akkor is, amikor az élete már rendeződne. Több alkalommal kísérel meg öngyilkosságot. 1935-ben teremti meg Studert, s három év alatt öt történet ír róla. Egy sikeres írói pálya kezdődik (újra) ekkor: Glausert felveszik az írószövetségbe, egyéb művei is jó kritikákat kapnak, gyógykezelése befejeződik, eljegyzi magát új élettársával és esküvőre készül. Azonban ismét összeomlik: egy nappal tervezett házasságkötése előtt kap halálos agyvérzést.

Studer őrmester sorsa mindenben ellentéte Glauserének. A komótos tempóban élő, a kalandokról inkább csak álmodozó, rendezett és biztos családi háttérrel rendelkező Studer maga a megtestesült nyugalom. Józan családapa, aki nagyon szereti szókimondó és aggodalmas feleségét, a lányát, aki az ötödik regényben megy hozzá egy kedves, fiatal rendőrhöz, s a harmadik történetben megszülető unokáját, a kis Kobit, aki ugyanúgy Jakob, mint a nagyapja. Tele van megértéssel és szánalommal: legyen szó akár a csúnyácska falusi lány mély és méltó szerelméről, a börtönben öngyilkosságot megkísérlő, ártatlanul vádolt csavargó életéről vagy épp az élethosszig a halálos beteg férjéhez láncolt fogadósnőről - soha nem ítélkezik, mindig mindent próbál megérteni. Tiszta szívből megveti a helyezkedőket és a hivatali hierarchiát: nem véletlenül. Studer ugyanis egyszer már elveszített egy karriert, amikor hű maradt az elveihez: a "bankaffér" után jól fizetett városi felügyelőből lefokozták a kantonrendőrség egyszerű nyomozó őrmesterévé. Nem bánkódik azonban ilyesmik miatt, hiszen ki nem állhatja az olyanokat (legyenek vizsgálóbírók, orvosok vagy nagypolgárok), akik visszaélnek a hatalmukkal és el akarják venni a náluk gyengébbek vagy szegényebbek becsületét. Studer boldog úgy, ahogy van: és soha nem adja be a derekát semmilyen hatalomnak. Nagyra becsüli viszont a barátságot, a szerelmet, az étkezés örömeit és persze a finom italokat.

Nyomozásai különös környezetbe viszik az olvasót: a Studer őrmester, A kínai és A bicikliküllő svájci falvacskákba, apró, zárt, gyanakvó, kiszolgáltatott közösségekbe, a Matto birodalma pedig éppenséggel egy elmegyógyintézetbe. A középső kötet, A lázgörbe, amely elsőre a detektívregény kereteit elképesztő mértékben szétfeszítő, abszurd történetnek tűnhet, zárásában szintén tökéletes és reális kriminek bizonyul, megmarad azonban az az érdekessége, hogy Svájctól Marokkóig kalandozhatunk benne az őrmesterrel. Studer nyomozati módszerei egyszerűek: beszélget, eszik és iszik az emberekkel, megfigyel és töpreng. Időnként álomszerű asszociációk, máskor elmormogott, jelentéktelen megjegyzések vezetik a jó útra. Sosem hagyja magát kizökkenteni, gyanújában mindig biztos kíván lenni, s nem hajlandó lezárni a nyomozást, csak ha már bizonyos abban, hogy az valódi tettest fogták el. Egyformán hallgat a tények (kutyaszőr, térkép, bankjegyek, búcsúlevél, összetört óra) és a megérzések szavára: nem egyszer a reális bizonyítékok egészen mást sugallnak, mint Studer hangulatai, ám utólag mindig kiderül, a látszólag földhözragadt és mindennapi őrmester álmodta meg a kalandos igazságot, a valóságot, a bizonyítékok pedig hamisan tanúskodtak.

Ha valaki szeretne belemelegedni Studer világába, a Studer őrmestert vagy A kínait ajánlanám első könyvének. Ezekben nagyon jól látszik mindaz, amiről szó volt: Studer egyszerűsége, hétköznapisága és zsenialitása, a kiváló  környezetábrázolás, a meglepő, találó jellemrajzok sokasága, a megértő humor és az erős, költői szövegalkotás, ami Glauser erőssége - ugyanakkor a krimirejtély is igencsak bonyolult és szabályos.

Fontos azonban számítani arra, hogy Glauser tipikus svájci nyomozója tipikus svájci nyelven is beszél. A svájci német nyelvhasználat nagyon erősen eltér a nálunk az iskolában tanított klasszikus némettől. A Schweizerdeutsch sokak szerint még a holland nyelvnél is kevésbé hasonlít a Hochdeutschra... Telítődik francia és olasz szavakkal, a kiejtése pedig egészen elképesztő, tele zártan ejtett magánhangzókkal, csettegéssel, torokhangokkal és sok más olyasmivel, amit sokan "parasztos"-nak tartanak. (1) Hogy hogyan lehet magyarul visszaadni azt, hogy Glauser folyamatosan utal ezekre a nyelvi különbségekre és váltogat az irodalmi és a svájci német közt? Szalai Lajos, a Studert Magyarországnak (újra)felfedező fordító szerint például így: "Akkor vegye csak tudomásul, hogy neki, Studer őrmesternek ("nekem, csak egy e'ccerű Studer őrmesternek", hangsúlyozta) sikerült már..." "Na de lyányom - mondta Studer..." Van, akit ez nagyon zavar, mert műveletlennek érzi az árnyalatot. Én elég hamar megszoktam, s mindenképpen jobb megoldásnak tartom, mint amit Andrea Camilleri vigatai, szicíliai kisvárosi történeteinél sikerült alkalmazni a hasonló problémára, ezekben a könyvekben ugyanis a nyelvjárási részletek is irodalmi nyelven szerepelnek, de bizonyos szavakat, idegesítő, nem létező formára "fordít" a fordító (2). Tehát a magam részéről kiegyeztem a magyar Schweizerdeutschcsal: de érdemes számítani rá.

Mindenkinek csak ajánlani tudom Glausert és nyomozóját, már csak azért is, mert nagyon kevés nálunk a nem angolszász és nem is skandináv detektívtörténet. Irány tehát - Svájc, Studer őrmesterrel!

Link
Friedrich Glauser Studer őrmester-regényei

(1) Csak ízelítőnek: Auf Wiedersehen - uf widerluege, Sonntag - Sunntig, Drei - Drüü, Neunzehn - Nünzä, Prosit - Pröschtli, magának a berni németnek pedig nem Berndeutsch, hanem Bärndütsch a kiejtése...
(2) Mondjuk így: És mondja,  hogy vannak a csimotái? - Egy abszolút tájnyelvi változat teljesen köznyelvi környezetben, amitől rémesen elüt, ráadásul a csimota mesterségesen visszaállított, sosem létezett ősforma a csemetéből (és külön érdekesség, hogy maga a csemete, de még nem gyerek, hanem növényi hajtás értelemben az olasz cimetta szó rokona, de olaszul a kölyök jelentéshez köze sincs): talán egy huszadik századi regényben már a csemete szó használata is elég tájnyelvi lett volna, főleg ennyire köznyelvi környezetben... Így viszont inkább komikus hatást kelt... Ennél a Studer-regények megoldásai ezerszer jobbak.