Mostanában sikerült elég sokat olvasnom azok közül a könyvek közül, melyeket összefoglaló néven történelmi regénynek neveznek. Olvasás közben jutott eszembe az alábbi eszmefuttatás.

Manapság óriási divat nálunk a történelmi regény, szinte mindenki olvas ilyesmit. Különös módon azonban mintha három fajtája lenne, háromféle olvasónak.

Az első az, amit nem tudok másnak nevezni, mint "női" történelmi regénynek. Függetlenül attól, hogy férfi vagy nő írja őket, s nem törődve azzal sem, hogy természetesen az olvasói között férfi is akadhat, ide tartoznak azok a bestseller külsejű könyvek, amelyek erősen a lélekre, a személyiségre koncentráló, sokszor életrajzot, élettörténetet adó módon, színes, bájos, néha kissé erotikus vagy romantikus történelmi képeskönyvként idézik fel a történelem egy-egy időszakát. Példának lehetne említeni Philippa Gregory nagy sikerű köteteit, melyekre A másik Boleyn-lány óta igencsak vevő a magyar olvasóközönség, s életművét egymást váltva adja ki a Palatinus, majd a Cartaphilus (A Boleyn-örökség, A királynő bolondja, A fehér királyné, A vörös királyné, A szűz királynő szeretője, A másik királynő, Az állhatatos hercegnő, még az Asszonyok a Rózsák Háborújában című könyvbe írt tanulmánya is megjelent magyarul). De ide tartozhat Robin Maxwell is, akinek a Tericum a kiadója, s aki a kötelező Tudor-regények (Boleyn Anna titkos naplója, Boleyn kisasszony, A szűz, A fattyú, A vad írek) mellett izgalmas, titokfejtő könyvet írt Az elveszett hercegekről, akik a hivatalos történelem szerint a Towerben lelték halálukat és Signora da Vinciről, Leonardo anyjáról is. Jó példa lehet még az Egyiptom után a forradalmi Franciaországban kalandozó Michelle Moran (Madame Tussaud, Nefertiti, Az eretnek királyné, Kleopátra lánya), a szintén Franciaországot és hőséül Marie Antoinette-et választó Juliet Grey (Királyné lettem) és a mellesleg történész Evelyne Lever (Egy királyné naplója), vagy épp Jeanne Kalogridis is (Én, Mona Lisa, A Borgia menyasszony, Medici Katalin, a démoni királyné). Hogy férfi is szerepeljen, megemlíteném C. V. Gortnert, aki ugyan angolul a kötelező Tudor-regényeit is megírta, nálunk mégis inkább a spanyol történelemmel kapcsolatos bestsellerei láttak napvilágot (A királynő esküje, Az utolsó királynő), valamint könyve Medici Katalinról, a hölgy vallomásai címén (amely legalább egy kicsit megbízhatóbb, mint Kalogridis könyve)

A fentiekből jól látszik, melyek a leggyakoribb kiválasztott témák: a Tudor-család zavaros magán- és közügyei (lásd még Alison Weir Lady Elizabethjét és Lady Jane-jét), esetleg némi korábbi angol történelem (Alison Weir: A fogoly királyné, Anne O'Brien: A szűz özvegy), Itália izgalmas politikai és érzelmi játszmái (különös tekintettel a Mediciekre és a Borgiákra, valamint a híres festők holdudvarára, mondjuk ahogy Diane Haeger teszi A rubingyűrű - Raffaello titkában vagy Marina Fiorato A Botticelli-titokban, A Mandulaliget Madonnájában, A velencei szerződésben vagy A muranoi üvegfúvóban ((utóbbi két könyv arra is jó példa, hogy a városok külkapcsolatai miatt egy kis törökös háremromantika vagy a francia téma is megjelenhet ezekben a regényekben, előbbihez ajánlható még Helena Marten A kávé illata, utóbbihoz pedig A porcelánfestő című kötete))), a francia történelem a királyság első bukásával bezárólag (lásd még Diane Haeger: A rivális), s némi ókor, de a legritkábban a fegyelmezett és tiszta fejű görögök, sokkal inkább a buja rómaiak és a nagyon divatos egyiptomiak (pl. Kate Quinn: A császár szeretője, Róma lányai, Karen Essex: Kleopátra, A fáraó, mellesleg neki is van Itália-regénye, a Leonardo hattyúi). Külön fejezetet alkotnak a művészéletrajzok "női" módra, mint például Tracy Chevalier Leány gyöngy fülbevalóval, A hölgy és az egyszarvú és Ártatlanok című kötete (érdemes őket összehasonlítani a monografikusan "férfias", bár csak hasonlóképp hiteles, s nemrég friss kiadásban megjelent Henri Perruchot regényekkel - azok, bár szintén festők életéről szólnak, egyszerűen más világba tartoznak). Megemlítendő még a General Press kiadó Regényes történelem sorozata, amely a magyar könyvkiadásban majdnem társtalanul a németföldi történelem megidézései közül is válogat, ilyen a középkori, kora újkori német helyszíneken játszódó könyv például Brigitte Riebe Az éjszaka kapui és A rajnai kolostor, Sabine Ebert A bába titka, A bába nyomában, Iny Lorentz A szajha, A várúrnő, A hagyaték, A bűn lányai, és Andrea Schacht A kölni rejtély, Hozomány és A sólyom visszatér című regénye. (Megjegyzendő, hogy ebben a sorozatban is jelen van azonban az ókori,  itáliai, francia és angolszász érdeklődés, ezt igazolja Brigitte Riebe A holdistennő és A sienai bűnös, Michel de Gréce A Régens gyémánt elrablása vagy Anya Seton Katherine és Elizabeth című műve.)

Ezek a történelmi regények szinte kivétel nélkül két élményre támaszkodnak. Az első, hogy a történelemtől, a múlttól nosztalgiát várunk, illatok, érintések, zsivajok és csendek emlékét, tehát az olvasót máris sikerült megfogni, ha a szuggesztív, és hitelesnek tűnő (nem baj, ha valójában nem az) korhangulat felidézése sikerült. A másik dolog, hogy szeretjük azt hinni, a régmúlt emberei pontosan olyanok voltak, mint mi. (Bár ez csak többé-kevésbé igaz.) Ha tehát egy regénytől megkapjuk ezt az érzést, az nagyon kellemes, hisz épp ezt kívántuk. Lám-lám, Kasztíliai Izabellával épp úgy kiabált a férje, Aragóniai Katalinnak pont úgy kellett fogyókúráznia, Lucrecia Borgia épp úgy nem élvezte a szexet, mint... nos, nem én, de valaki, aki akár most, napjainkban, a szomszédomban is élhetne.

Mielőtt azonban valaki felszisszenne, mondván, most aláztam le az önsegítő háziasszony-könyvek szintjére a kedvenc történelmi regényét, emlékeztetnék rá, hogy a fenti két élmény csak együtt működik: az itt és most ismerős házi bajaira való ráismerésnek mindig titokzatos, akár misztikus, idegenül ismerős múltidézéssel kell találkoznia, csak akkor lesz jó a regény, s benne a hősök és főleg hősnők modern típusú ábrázolása. Az igazán jó efféle kötetek tökéletes szépirodalomként működnek, a kevéssé jók megmaradnak a bestseller szintjén, de általában elég lebilincselők ahhoz, hogy olvasóik - egy állítólag egyre kevésbé olvasó világban! - 300-800 oldalon keresztül folyamatosan átvarázsolják magukat a múltba. (Itt említendő meg még a regényfolyamok népszerűsége, ami már háromszor-hatszor ennyi oldalt jelent: mint például Victoria Holt szerelmes bestsellerből történelmi regénnyé előlépő sorozatai, amilyen a Tudor-hercegnők és a Normann-trilógia, vagy Juliette Benzoni számos sokkötetes, a Geopennél megjelent történelmi szériája, mint a Mérgezések kora vagy A firenzei lány.)

Hogy aztán mennyi igaz ezekből a történetekből? Véleményem szerint a jó történelmi regény sosem igaz és mindig igaz. A valódi történelem bizonyos szempontból mégiscsak unalmas, főleg azért, mert semmi érzéke nincsen a dramaturgiához. A történelem történetei nem kezdődnek el értelmesen, vagy nem akkor érnek véget, amikor kellene. A nagy hadvezér nem dicsősége csúcsán hal meg, hanem megéri, hogy bosszantó, szenilis politikus váljék belőle, a lenyűgözően okos és szép hercegnő, aki ifjan verseket írt és megelőzött egy nemzetközi konfliktust, nem megy hozzá a szerelméhez, hanem rossz házasságot köt mással, és belehal az első szülésébe stb. (Itt elég csak Pocahontasra gondolni, aki az első Disney-rajzfilm és számos regény ellenére sem ment hozzá az általa állítólag megmentett John Smith-hez, ehelyett egy a történetben eddig még elő sem fordult dohánytermesztő arája lett... Mégis, miféle befejezés ez?)

Vagy ott van Spartacus valódi története: egy hős, vagy legalább is hőssé emelkedő figura, aki a semmiből jön, kitör a gladiátoriskolából, megszervezi a csapatait, menekül a rómaiak elől, harcol velük és győzelmet arat, aztán elbukik. De micsoda ostobaság a sorstól, hogy egyetlen nőről sem lehet tudni a környezetében! Ráadásul ha meg is feledkezünk róla, hogy semmit sem tudni arról, mit tervezett a kitörése után, hogy Trákiába akart-e hazajutni, vagy szabadságharcot akart-e vívni Róma ellen (ez nem valószínű), vagy egyszerűen fogalma sem volt, mihez is kezd a következő percben, s épp ezért azt sem lehet megmagyarázni, miért nem hagyta ott Itáliát, amikor még lehetett, miért fordult vissza kétszer is a "rossz" irányba, a főváros felé, amely döntésébe aztán belebukott, - szóval ha ehelyett minden lépését tudatosan eltervező sikerhadvezérnek ábrázoljuk is, akkor is tiszta kiszúrás, hogy a sztorinak nincs rendes vége: Spartacus elment az utolsó csatájába és úgy meghalt, hogy még a holtteste sem került elő soha többé. Mint egy szellemalak: nem tudni, mit gondolt, mit érzett életében, sőt, még azt sem, hogyan halt meg, nincsenek dicsőséges vagy emberi utolsó szavai, a hős eltűnt a tömegben... Nem csoda, hogy Howard Fast teljesen átírta ezt a vacak befejezést a regényében, majd a Kirk Douglas főszereplésével a kötetből forgatott Oscar-díjas film még inkább átformálta a történetet (nem is beszélve napjaink igencsak erotikus sorozatáról és friss Spartacus-könyveiről). De hogy ezeknek a filmes-könyves Spartacusoknak mi közük az igazihoz, ki tudja. Valószínűleg leginkább semmi, kivéve a helyneveket. Ha azonban a történet érzelmileg meggyőző és történelmileg nem bántóan anakronisztikus, működni fog.

Visszatérve tehát a fent felsorolt történelmi regényekre, legnagyobb részük egyáltalán nem "igaz", abban az abszolút értelemben, ha a történelemnek csak azt a részét szabad ábrázolni, ami legalább nyolcvan százalékában bizonyított. Philippa Gregory és Robin Maxwell például direkt alternatív történelmet és új magyarázatokat könyvesítenek meg. Ha a történészi közvélekedés szerint Boleyn Anna egyáltalán nem feküdt le saját testvérével, I. Erzsébetnek sosem született törvénytelen gyermeke, vagy épp a házasságot Aragóniai Katalin és Tudor Arthur herceg, VIII. Henrik bátyja között sosem hálták el - akkor Gregory vagy Maxwell természetesen biztosan ennek az ellenkezőjéről írnak könyvet, szép terjedelemben. Tehetik, mert az írás fantáziajáték, vagyis azt csinálok a múlttal és szereplőivel, amit akarok.

Viszont: épp ezért érdemes elgondolkodni azon a nemes pedagógiai vélekedésen, hogy "én csakis azért olvasok történelmi regényeket, mert többet akarok tudni a múltról". Mert így nem fogok. Pontosabban nagyon erős képem lesz a múlt egy szeletéről, melyet azonban nem a valóság, hanem egy jó író állított elém. Belém ivódik egy hangulat, úgy, mintha egy személyt művészi portréjáról ismernék meg, ám lehet, hogy élőben, vagy egy fényképen már nem találnám olyannak, amilyennek a festmény mutatta. És: nehezen fogok befogadni valami mást, más hangulatot, más képet, ha ez már meggyökerezett bennem. (Elég csak a Sissi legendákban örökké boszorkánnyá változtatott Zsófia főhercegnére gondolni: a fiatal Erzsébet gyötrőjének mesebeli képét nagyon nehéz azonosítani azzal a bájos és intelligens fiatal Habsburg-feleséggel, aki Napoleon egyetlen fiának, a Sasfióknak a nagy szerelme volt... Pedig: ez is Zsófia egy arca...)

Mielőtt valaki ismét közbeszólna, hogy: egek, csak nem azt akarom mondani, hogy a jó történelmi regények károsak a tiszta elméjű történelmi töprengésre nézve, máris tiltakozom, nem ezt mondtam! A jó történelmi regény hatalmas olvasmányélmény lehet (mint bármely jó könyv), és valamit még a történelemről is elmondhat. Példával megvilágítva: a Hitler utolsó napjairól szóló A bukás című film elképesztően jó. Élmény nézni, elgondolkodtat, szembesít, mozgósít - hatásos és szép. Ám annak ellenére, hogy - sok történelmi filmmel és regénnyel ellentétben - tényleg valódi kutatásokon alapul, számos tévedés is van benne, óhatatlanul. Például Magda Goebbels nem saját kezűleg mérgezte meg a gyermekeit, ez egészen biztos. Ám az a szívszorító és közben gyűlöletre ébresztő jelenetet, ahogyan az első számú náci anya Corinna Harfouch alakításában iszonyú kötelességtudattal, fegyelmezett félőrültséggel körbejárja a gyerekeket és méregkapszulát nyom a szájukba, mindent elmond arról, mit tehet az emberrel a fanatizmus. Hogy ezt épp nem tette? Voltak férfiak, akik agyonlőtték, nők, akik megfojtották a csecsemőjüket Hitler halálát hallva, mondván, minden elveszett. És Magda Goebbels tényleg megölte a gyerekeit: parancsot adva fájdalommentes megölésükre a bunker orvosának, a szobaajtóban állva várta, hogy meghaljanak. Ezek tények. A filmbeli jelenet nem hiteles: de ezt a sok tényt egy jelképes formában egyesíti. Így már - igaz. Ezt a történelmi regény is megteheti: olyan fikcióval, ami a valódiból, az "abszolút" igazságból is kifejez valamit.

Persze ehhez jónak kell lennie a könyvnek. Mert ha nem jó, ha semmi más nincsen benne az alternatív történetmagyarázaton kívül, csak, mondjuk, egy teljesen szokványos szerelmi történet Peter és Anne között, csak ezúttal véletlenül Ramszesznek és Nefertarinak hívják őket - akkor sosem jön létre a hangulat, az élmény. Történelemkönyvnek rossz, történetnek pedig érdektelen születik. Mivel van egy olyan szerelmesregény-kategória, a történelmi romantikus, amely elég közel áll a fentebb elemzett "női" történelmi regények csoportjához, egy rossz, fantáziátlan író könnyen átcsúszik bele. Magam szeretem a történelmi romantikát, csak épp a helyén: a szerzőnek el kell dönteni, hogy egy románcról ír a keresztes háborúk hátterével, vagy a keresztes háborúkról, románccal fűszerezve, hisz - nem mindegy. A másik gyakori hiba, hogy a szerzőnek nincs elég története. A rossz "női" történelmi regényt a mérhetetlenül elaprózott és érdektelen részletesség, a legkisebb pillanatok kimerítő elmesélése és a túlzásba vitt táj-, tárgy- és személyiségleírások jellemzik. (Nem mintha ez nem lehetne persze árnyoldala a nem "női" történelmi regénynek is...)

Végül az eddig elemzett történelmi regényműfaj utolsó hibája, hogy szeret a legkisebb ellenállás felé hajlani: imádja felhasználni a múlt mítoszait. Medici Katalin például nem volt boszorkány, s Lucrecia Borgia sem volt szajha. Annak azért igazán örülnék, ha egyszer már inkább a magányos és fenyegetettségben élő politikusnőről olvashatnék Medici Katalin néven, aki azonban igyekezett meghosszabbítani a Valois-ház uralmát a vallásháborús Franciaországban, sikerrel. Jó lenne, hogy amennyiben a cím Lucrecia Borgia, az apja, a pápa által kiházasított, elválasztott, megint kiházasított, majd gyilkossággal megözvegyített fiatal lányról vehetnék a kezembe regényt, amelyből látszana, hogyan köt végre első saját döntésével jó (harmadik) házasságot a még mindig csak 21 éves nő, s próbálja meg férfi családtagjai által rákényszerített "bűneit" jótékonykodással és művészetpártolással levezekelni élete következő tizennyolc évében. Ja, hogy nyolcgyermekes, reneszánsz udvart fenntartó anyák, meg országuk államformáját megmentő francia királynék senkit sem érdekelnek... Igen, talán ennek a műfajnak ez az egyetlen gyenge pontja: hogy benne olyan könnyű átcsúszni az autentikus hangulatú bulvárba. Hiszen, mint tudjuk, a régiek pont olyanok voltak, mint mi. De mikor érdekelne minket kívülállóként a saját életünk? Viszont a mai sztároké...

És itt, a bulvárérdeklődés és az izgalom témájával jutunk el végre a második történelmiregény-típushoz. Nem mintha az eddig felsoroltak nem lennének izgalmasak és nem lepleznének le bennük számos titkot. Azonban a történelmi krimi és az összeesküvés-elméletes történelmi regény véleményem szerint külön alműfajba tartozik, sőt, még itt is szétválasztandó, amennyiben lehetséges.

Az előbbire rengeteg példát lehetne mondani, én most a nem is olyan rég nagyon népszerű Paul Dohertyt (pl. Gyilkosság a császári palotában, A halál álarca, A gladiátor dala, Róma első asszonya, és a hétkötetes Amerotke-sorozat), a megkedveltetni próbált, de sajnos a magyar könyvkiadás süllyesztőiben elvesző, külföldön nagyon híres Ellis Peters Cadfael testvérrel nyomoztató angol középkori köteteit (Az eltévedt holttest, A szent csontjai), Steven Saylor Gordianus-regényeit (a Római vér és még tizenkét regény és elbeszéléskötet), Rory Clements (Mártír, Bosszúálló, Herceg), James Forrester (Megszentelt árulás) és C. J. Sansom (Kard által, Sötét tűz, Az uralkodó, Apokalipszis, A bosszú nyilai) Tudor-tárgyú regényeit, Giulgio Leoni Dante nyomozásait (Dante és a halál mozaikja, Dante és a gorgófő rejtélye) és néhány német tárgyú történelmi krimit (Wolf Serno: Az örökké égő tűz, Halál a patikárius házában, Wilfride Horwege: Gyilkosság a fürdőházban, Andrea Schacht: A sötét tükör, Az ördögasszony műve) emelnék ki. (1)

Érdekes, hogy az itt szereplő szerzők jó része "rendes" történelmi regényeket is ír, a fent elemzett fajtából, vagy az összeesküvés-elméletesből. Steven Saylor nagyszabású családtörténetet (Róma, Birodalom), Paul Doherty az Ehnaton-rejtélyt igen eretnek módon magyarázó történelmi trilógiát (Mahu-könyvek), Wolf Serno sorozatot egy 16. századi spanyol vándorsebészről (A vándorsebész, A capodiosi seborvos, A vándorsebész küldetése), Andrea Schacht pedig a fentebb már említett, a krimikhez hasonlóan Kölnben játszódó háromkötetes történelmi sorozatot (igaz, lehet, hogy az utóbbit eleve a detektívregényekhez kellene számolni). A fent összegyűjtött témáknak is szinte mindegyike megtalálható a történelmi krimiben, angolok, franciák, németek, Itália, Tudorok, Egyiptom, Róma. Ha egyenként keresnénk példákat a témákra, akkor is sikerülne találni minden korszakra, még a magyar könyvkiadásból is, Lucrecia Borgia például Roberta Gellis L. B. és a mérgek anyja című könyvében nyomoz stb.

Ha azonosak a témák, sőt, sokszor a szerzők is, akkor mi a különbség a történelmi krimi és a történelmi regény között? Miért nem alfajai egymásnak?

Véleményem szerint azért, mert más a kiindulópontjuk. Az általam "női"-nek nevezett történelmi regény átfogó képet tervez adni egy személyiségről vagy egy korszakról, annyi titokfejtéssel és azokkal a torzításokkal, melyeket fentebb leírtam. A történelmi krimi viszont elsősorban műfajához hű: először van egy gyilkosság, egy nyomozó vagy nyomozópáros, s ezek után, ezekre ráépülve, támaszkodva jön létre környezetrajz és hangulat, s kezdődik meg a titokfejtés. Bár néha nehéz meghúzni a határt (ahogy néhány igazán jó nem történelmi krimi/regény között is nehéz), a különbségek azért elég jól szembeötlenek. A fent felsorolt összes krimiben van gyilkosság, tettes, detektív, tanúk, s a kalandok és sorsok szövedéke csak ezeket kíséri. A jó ilyenfajta könyv a műfaja ellenére - vagy épp azért - képes egy teljes világot megrajzolni, ugyanúgy, mint nagy testvére, a történelmi regény, mindeközben pedig intelligens rejtélyfejtésre invitálja az olvasót, kikacsint a 19. században megszületett krimiműfajra, sőt, ha akar, még ismeretterjesztő funkciót is betölthet. A rossz ilyenfajta könyv közhelyes krimi, amit csak a váratlan történelmi helyszínek próbálnak meg feldobni, sikertelenül, vagy pedig történelemprofesszoros akkurátussággal összerakott bűnügyi riport a múltból, amelynek azonban nincsen hangulata, s nem idéz fel igazán semmit a régi időkből. Lehet ilyen is, olyan is: a java természetesen az első kategóriába tartozik... A történelmi krimiben azonban fontos, hogy - még ha felsőbb körökbe is vezetnek a szálak - a bűnügyi regény műfaji szabályaihoz alkalmazkodva nem jöhet szóba lehetetlen, teljességgel misztikus vagy láthatatlan összeesküvések hálójához vezető megoldás. Ha a prior, a hadvezér, a lovag vagy a miniszter gyilkolt, kell, hogy legyen indítéka, s elfogásával megnyugtatóan le kell zárulnia az esetnek, vissza kell varródnia a múlt felfeslett szálainak. (Nem krimi, de példának jó: a Koldus és királyfiban ugyan elvész Edward herceg, s majdnem a hasonmását koronázzák királlyá helyette, de a regény végén visszatérünk a történelemhez, és minden úgy folyik tovább, ahogyan egykor lezajlott.)

Ezzel szemben az összeesküvés-elméletes történelmi regény azzal hagyja magára az utolsó lap után olvasóját, hogy eddig mindenben hazudtak neki, és minden, de minden másképpen van. A klasszikus példák rá általában nem vegytiszta történelmi regények, hanem több idősíkban játszódó történetek, melyek klasszikus példája Dan Brown A Da Vinci-kódja. Rég volt, hogy az ókori Egyiptomban eltemették Ehnaton fáraót, de vajon néhány régész kiszabadíthatja-e a 20. században a gonoszt? (Barbara Wood: Haragos istenek). Mi  köze a fél irodalomnak egy titokzatos, Wight-szigeteki apátság könyvárához? (Glenn Cooper: Lelkek könyve) Mi történik, ha az ember Shakespeare okkult titkainak nyomába ered, hogy meglelje a választ a művek titokzatos szerzőségére is? (Jennifer Lee Carrell: A Shakespeare-titok) Hogyan befolyásolhatja az iraki harcokat az Ábrahám kori Agyagbiblia? (Julia Navarro: Az Agyagbiblia) Ki találja meg előbb Nagy Sándor sírját: a jóravaló amerikai főhős, a titkosszolgálat, a Vatikán vagy a terroristák? (Steve Berry: A velencei árulás)

Ki nem állhatom ezeket a könyveket, ezért van ilyen kevés példa és sok előítélet. De magyarázatot is tudok adni arra, miért nem vonzódom a történelmi regénynek ehhez a szeletéhez. Először is különösnek találom, hogyan fetisizálják és emelik embertelen méretűvé, elérhetetlen távolságba e művek azt, ami szerintem a legizgalmasabb és a legközvetlenebbül érdekes a tudományban: a leleteket, kéziratokat, műalkotásokat, mindazt, ami valójában azonosítható, megvizsgálható, megérthető. Persze nagyon izgalmas történetek születhetnek így, s egyúttal azt az ősi félelmünket is kiszolgálják, hogy minden, ami ismeretlen, veszélyes. Ám közben misztikus ködbe burkolják azt, ami józan belátással vagy megelevenítő fantáziával is szemlélhető lenne, s ehhez a ködös zanzához tartozik a világot korról korra átfogó hihetetlen, nem is emberi méretű gonoszság ábrázolása, amely mindig ott lapul a háttérben, mindennek a magyarázataként. Annak ellenére, hogy időnként rendkívül pesszimista tudok lenni, úgy vélem, logikus ésszel is hamarabb hihető Isten léte és a világot minden elemében mozgató pozitív akarat működése, mint az, hogy a világ folyamatait alapvetően öncélú, pusztán a gonoszságért gonosz gonoszok bonyolítják, akik ráadásul időről időre még titkos szervezetet is váltanak, attól függően, mire gyanakszanak az adott korban leginkább az olvasók az egyháztól az orvostudományokon át a saját államunk vezetői által megszervezett terrorizmusig.

A fentiekkel szemben a már tisztán történelmi összeesküvés-elméletes történelmi könyvek közé sorolnám M. C. Scott egy más Jézus-történetet előadó Róma-sorozatát, César Vidal A fény fiai című szabadkőműves-összeesküvős könyvét és természetesen Rita Monaldi és Francesco Sorti Imprimatur-sorozatát. Ezekben a művekben nincsen átjátszás a mába, az események a múltban zajlanak, s ott lepleződnek le a máig ható összeesküvések. Ami Mondaldit és Sortit illeti, vajon hányan tudják Magyarországon (a lelkes és minden kiadást beszerző rajongókon kívül), hogy az Imprimatur egyszer már megjelent nálunk 2004-ben? Sajnos a kutya sem figyelt oda rá, mint ahogy XI. Ince akkoriban tervezett szentté avatására sem, amely miatt az első kötet példányait a túlóvatoskodó kiadó visszavonta az olasz boltokból. Ám amikor az ebből megszületett mítoszt kihasználva a házaspár újra startolt (a mítosz alkotóelemei leginkább a következők: a könyv forgalmazását betiltották Olaszországban, mégpedig a mindenhová elérő kezű Vatikán,  a házaspár emiatt szinte üldözött életet él és retteg, ezért nem hajlandó kiadni műveit olaszul - mintha a gonosz vatikáni titkosszolgálat nem tudna az ötven ország egyikének a nyelvén sem, ahol megjelent a sorozat -, ezért lakik a két szerző - ó, milyen rettenetes - felváltva Bécsben, Rómában és Párizsban, s hogy több pincényi anyag az, amiben kutatnak, ehhez saját pincéjük is van - jó ilyet olvasni a mikrofilm, az internet és a digitalizálás korában...), már sikerrel járt. Tény, hogy ha az Imprimaturról lehántjuk a sok irodalmi játékot (elit füleknek célozgatást arra, hogy a posztmodern szerint a történetírás is irodalom és puszta fikció, konstrukció, gyanakvóknak pedig arra, hogy ebben a könyvben minden igaz ám, csak tessék megnézni, még forrásjegyzéke is van - úgysem fogod végigbogarászni, plusz még azt a poént, hogy minden interjúban elmondják, csak a tények közti űrt töltik ki a fikcióval (arról nincs szó, mennyi a tény és mennyi az űr), és hogy annyira hitelesek, hogy egy meg nem nevezett magángyűjteményben tárolt magánlevélcsomag egyetlen felfedezőiként használják azt, ami narrátoruk levelei közül fennmaradt - nem, a narrátorszöveget persze nem, mert azt saját bevallásuk szerint is ők írják...), akkor marad egy történelmi regény, jó sok összeesküvés-elmélettel, közepes módon megírva, jó pár történelmi tévedéssel és sok szándékos alternatív megoldással. Számomra leginkább az a baj az ilyen összeesküvés-elméletes történelmi regényekkel, hogy ha elkobozzuk tőlük a marketinget, a lábjegyzeteket, az utószavakat (ez a Rómára is vonatkozik), akkor egy közepesen gyenge történelmi regény marad, ami kriminek kevés, unalmas, vagy agyonrészletezett, önmagáért viszont nem tud kiállni, bombaszt. Ezért választanám le mind a történelmi krimi, mind a "női" történelmi regény műfajáról.

És persze a harmadik csoportról is, ami a legtekintélyesebb, de a legrövidebben tudok róla írni. Ez pedig az a történelmi regény, amely úgy írja meg a múlt egy vélt vagy valós (netán teljesen fiktív) szeletét, hogy azzal valami mást kíván mondani: szimbólumként tekint a korra és szereplőire vagy identitásképzést igyekszik elérni a múlt fiktív, megkonstruált darabjainak egymás után fűzésével, netán a történelmi regény narratíváját szeretné arra használni, hogy csavarjon egyet rajta és az irodalomelmélet elvárásain. Iszonyúan megfegyelmezem magam és mindenre csak egy példát említenék, a biztonságos múltból: Mika Waltari: Szinuhe, Walter Scott: Ivanhoe, Umberto Eco: A Rózsa neve. Az első sokak szerint a diktatúrák és a diktatúrában sodródó ember pontos rajza az ókori Egyiptom segítségével. A második az analizáló, feltáró, részletgazdag, rekonstruáló történelmiregény-írás egyik klasszikusa, amely persze távolról sem csak megelevenített, ehelyett fikcionalizált, kitalált, megalkotott egy angol középkort. Végül az utolsó rafinált és megkerülhetetlen posztmodern séta a történelmi regény erdejében. A legtöbb ilyen mű szépirodalom, legfeljebb van, amit kedvelünk és van, amit nem. Ám persze kérdéses, valóban történelmi regénynek kell-e neveznünk, főleg akkor, ha az első vagy a harmadik alcsoportba tartozik, vagyis parabola, illetve posztmodern játék. Vajon történelmi marad attól, hogy magára húz egy történelmi kulisszát? A második, identitásképző változatot pedig komoly veszély fenyegeti: ha a szerző nem tud ellenállni az egyszerű cselekményesség vonzásának, puszta kalandregényt fog írni, amely azonban már nem kell, hogy súlyosan hiteles és történelmien alapos legyen, vagyis benne a történelem megint csak egyszerű díszletté változik.

A fentiek alapján mindenképpen egyértelmű az, hogy a három nagy műfajcsoport, a "női", a krimi-összeesküvés-elméletes és az abszolút szépirodalmi három olvasónak, vagy legalább is (mindenevők esetén) három olvasói kedvállapotnak íródik. Ha elmerülünk Robert Graves Én, Claudiusának nyelvfilozófiai és ironikus rejtelmeiben, legalább néhány pillanatig kevéssé fog bennünket érdekelni, hogy ki lopta el Michelangelo kedvenc ecsetét, és túl könnyednek fogjuk érezni Pilátus feleségének érzelmi hullámzásait is, bármilyen összeesküvésre is jött rá nemrég. (2) Persze másnap már átválthatunk a másik alműfajra...

Nem elég tehát annyit mondani: ez egy történelmi regény. Engem igazán érdekelne az is, milyen? No és, persze, az is, hogy jó-e? Mert utóbbit érzem nagyon fontosnak: véleményem szerint számos kiváló, szépirodalmi rangú kötet az első csoportból a lektűrök kupacában végzi sznobizmusból, előkelősködésből, megszokásból, mintha nem ezeket olvasnák a legtöbben. Pedig talán csak arról van szó, hogy bár a történelmi krimi műfaját sokkal könnyebb elkülöníteni, ez is egy saját, külön műfaj. Lehet, hogy a "női" szerencsétlen szó rá, ki lehet találni mást. De nem minden ebbe a csoportba tartozó könyv egyszerű bestseller, feledhető lektűr vagy épp sokak által lenézett történelmi romantika. Ez valami más. Valami olyasmi, ami mellesleg a magyar szerzők palettájáról teljességgel hiányzik...

Zárásképpen ezért a magyar történelmi regénnyel kapcsolatban szeretnék felírni néhány engem érdeklő problémát. Fontos viszont, hogy itt aztán különösen odateendő minden mondat elé a véleményem szerint kifejezés. Akár többször is.

Nálunk a történelmi regénynek alapvetően csak az identitásképző fajtája született meg a huszadik századra, az viszont még ma is túlreprezentált, óriási nosztalgiának örvend és nemigen engedi át a helyét másnak. Kemény Zsigmond, Jósika Miklós, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán megkerülhetetlen nagyságok, történelemteremtők és regényteremtők, túllépve azonban az árnyékukon Gárdonyi Gézához, Herczeg Ferenchez, Kodolányi Jánoshoz, Móricz Zsigmondhoz, Makkai Sándorhoz jutunk: az identitásképzés, az erdélyiség, magyarság, kereszténység, parasztság meghatározásának változataihoz. A mai történelmi regények többsége megőrizte hagyatékukból a rekonstrukció pontosságának és részletességének igényét, ám ezzel együtt átvette azt a - véleményem szerint téves - hitet, hogy a történelmi regény egyetlen célja megismertetni idegen históriákkal és saját történelmeddel, meghatározni téged és növelni tudományos és a néplélekkel kapcsolatos ismereteidet. (Ez már a romantika idején sem volt igaz, még ha az akkori szerzők magukra nézve annak is érezték.)

Azok a szerzők, akik az elmúlt ötven évben művelték a történelmi regény rekonstruáló, megelevenítő formáját, általában "lecsúsztak" az ifjúsági regények íróinak körébe, még akkor is, ha egyáltalán nem illettek oda. Itt utalnék Hegedűs Gézára, Fekete Istvánra, az általam rendkívül nagyra tartott Erdődy Jánosra, Fehér Tiborra és Révay Józsefre. Holott egyes történeteik felfogása, történetvezetése inkább a történelmet jelképként használó (Erdődy János: A fenséges köztársaság nevében), vagy a beszippantó múltbéli hangulatot rekonstruáló, nagyon jó szereplővezetésű, általam eddig "női"-nek nevezett történelmi regények (Révay József: Aranygyűrű, Fehér Tibor: Vasjogar) közé sorolná a műveiket.

Jelenleg reneszánszát éli a magyar történelmi regény, állítólag. Az egyetemi disszertációkban azonban csak olyan kötetekről olvasni, mint Esterházy Péter Harmonia Caelestise, Háy János Dzsigerdilenje, Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regénye vagy Szilágyi István Hollóidője. Ez a kissé elitista felfogás viszont nem vesz tudomást arról, hogy a folyton-folyvást járatlan utakat kereső legmodernebb irodalom nyomában - legalább is külföldön - ott szokott szaladni az előbbi útjait már másodikként bejáró, de még mindig izgalmas, érdekes és igényes, ellenben kissé már könnyebben olvasható szépirodalom. Ilyen nálunk nincs a történelmi témában. Teljességgel hiányzik az általam "női"-nek nevezett regényvonulat (hacsak azt nem mondom, hogy Rakovszky és Szilágyi olyan sajátos írók, hogy könyvükkel ezt az igényt is ki tudják szolgálni).

Ami tényleg reneszánszát éli, immár nem ifjúsági regény köntösben, az ismét csak az identitásképző regényírás, némi kalanddal, összeesküvés-elmélettel, netán krimivel keverve, vegyítve a műfajt. Benkő László, Bán Mór, Bíró Szabolcs vagy Marcellus Mihály neve jó példa ennek illusztrálására. Egészen biztos, hogy az, hogy nemrég létrejött a TRT, a Történelmiregény-írók Társasága, azt jelenti, hogy a magyar történelmiregény-írásban új szelek fújnak. Sajnálom viszont, hogy az egyesület szerzői elődeik között a két bekezdéssel korábban felsorolt írók közül senkit sem említenek meg nyilatkozataikban (az előző mintegy hatvan évből mindig csak Passuth László kötetei kerülnek szóba), s azt is, hogy - bár némiképp joggal - arra igyekeznek inspirálni, hogy leginkább magyar vonatkozású kötetek szülessenek a jövőben, s a világtörténelmi témájúak egyik célja is a történelem népszerűsítése, a "tanító funkció" legyen.

Úgy vélem, hogy a művészet nem lehet azonos a pedagógiával. Lehet játszva tanítani, de nehéz tanítva játszani. Ráadásul nagyon hiányolom azt az - akár magyar témájú - történelmi regényt, amely nem fél pletykálni, szexet mutatni, csevegni, mindennapi titkok után nyomozni.

Tudom, tudom, olyan ez, mintha épp most akarnék túl könnyed, értéktelen lektűrt íratni legjobb szerzőinkkel. De csak arra akartam rávilágítani, hogy a magyar történelmi regény még mindig túlságosan komolyan veszi magát. Talán, mert főleg (komoly) férfiak írják. Ezért érzem azt, hogy a témaválasztásnak, a tökéletes hitelességnek és a nemzeti identitás fenntartásának felelőssége egyfajta patriarchális, "családfői", áthagyományozói szerepet oszt a szerzőkre, s még mindig nyomasztóan rajta ül a magyar történelmi regények nagy részén. Magam hazafinak érzem magam, de szabadon szeretnék szórakozni. És érzelmeket, hangulatokat, pillanatokat kapni puszta kőkemény cselekmény helyett. A "női" történelmi regény ugyanakkor nem érzelmekben való tapicskolást és magánéleti burjánzást jelent számomra. Ilyen is van a műfajban, de nem véletlenül soroltam ide Révay József vagy Fehér Tibor a legkevésbé sem "nőies" köteteit. Talán csak azt mondhatnám, hogy ezek magánéletibbek, mindennapibbak, élőbbek, mint a sár-vér-férfiasság történelmi nagy regényei.

Egyszóval: várom az általam "női"-nek nevezett magyar történelmi regényt, az akár Mátyás-kori történelmi krimit (3) és azt a posztmodern nyelvi játékot, ami kielégíti a részletek szerelmeseit is, és mégsem Rakovszky vagy Esterházy írta...

Egyben viszont biztos vagyok: nem igaz, hogy nem lehet többé történelmi regényt írni. Lehet és kell. Hiszen itt ülünk, és lelkesen olvassuk.

(1) Megfogadtam, hogy ilyen mérföldhosszú szájtépésben jegyzetelgetni már nem fogok, de le kell írnom, hogy szándékosan hagytam ki a 19. században vagy később játszódó történelmi krimit Kondor Vilmostól és Baráth Katalintól Caleb Carron át Borisz Akunyinig. Ezeknél ugyanis el kellene gondolkodni, mennyiben történelmi regények (azon belül krimik) és mennyiben parafrázisai a detektívregény hivatalos 19. (nálunk 20.) századi megjelenésének. Hiszen ma már Sherlock Holmes is a távoli múltban, a történelemben nyomoz, sőt a hard boiled klasszikusainak hősei is. Vajon Gordon Zsigmond egy a maga idejében magyarul ki nem talált Marlowe, vagy csak egyszerű történelmi krimihős? Mennyiben játszik Caleb Carr modern, mégis a múltba tekintő Conan Doyle-t írás közben, s mennyire egyszerű krimiszerző? Ugye... Viszont ez a probléma külön mérföldes jegyzet témája lehetne. Így maradok azoknál a koroknál, amelyekből sem krimi, sem történelmi regény nem maradt fenn, minthogy nem is létezett.
(2) Itt egyik kedvenc gyerek-történelmikrimi-szerzőmre, Fabian Lenkre és a Michelangelo és a halál színe című kötetre, illetve Antoinette May Pilátus felesége című "női" történelmi regényére szerettem volna utalni...
(3) Amely a felnőtteknek szólna, hisz gyerekkönyvben már megvan a műfaj pl. Gáspár Ferencnél - igaz, modern kori részletekkel keverve.