Ez a bejegyzés tényleg csak afféle mormogás az orrom alatt. Olyan, mintha magamban beszélnék. Amikor ugyanis mások blogját, meg a Molyt böngészem, sok minden eszembe jut, amit szívesen leírnék, de valahogy sosem került rá sor. Eddig. Most itt következnek ábécésorrendben, már csak azért is, mert idén bokros teendőim közepette teljesen elfelejtkeztem blogom tényleges születésnapjáról, május 2-áról. Így ezzel a személyes poszttal ezt is ünneplem.

Bloggerina: Vagyis nőblogger, bloggerlány. Ez vagyok. Egyébként utálom ezt a szót. A blogger sem tetszik különösebben, de a latinizmusok kínosan megkülönböztető nőneműsítésével egyáltalán nem értek egyet, különös tekintettel a - tárgyhoz egyébként nem tartozó - doktoranda szóra, ami nő-doktoranduszt jelent, nem randa doktort... A bloggerina engem sajnos a dominára emlékeztet, nem a balerinára.

Célközönség: Amikor több mint három éve belevágtam a blogírásba, tisztában voltam vele, hogy ami felkerül az internetre, az nyilvánossá válik - mégis úgy éreztem, leginkább magamnak és a szeretteimnek blogolok. Személyeset magamról már akkor sem igen írtam, de azért sosem képzeltem el egy idegent, amint a szövegem olvassa, csakis ismerősöket... Azután jött a Moly, sok-sok kedves ember - akiket kommentekből és blogokból ismerek -, meglepő hivatkozások, amelyekből kiderült, olyanok is olvassák a blogom, akikre álmomban sem gondoltam volna (szerzők, fordítók, szerkesztők). Jelenleg 11 rendszeres követőm van, s az oldalamon kicsit több mint három év alatt több mint százhúszezer lekérés történt... Számomra ez egészen hihetetlen. A blog maradt, amilyennek elindult: általában összefoglaló írásokat publikálok kedvenc témáimról, íróimról, műfajaimról, sorozataimról, ritkán egy-egy műről szóló lelkendezés is szerepel, bibliográfiák születnek és időnként néhány dühös kritika is. Amióta pedig bekerültem az Ekultúra szerzői közé, megsokasodtak a csak egy műről szóló, meghatározott terjedelmű (vagyis a nálam szokásosnál kicsit rövidebb) írások is. Én azonban úgy érzem, a blog változatlan. És remélem, egyedi.

Díjak: Blogom eddig négy díjat kapott. Nagyon boldog vagyok, hogy adtak nekem kitüntetéseket. Új blogokat ismertem meg a játékok során, érdekes kérdéseket és válaszokat olvashattam, jobban odafigyeltem más posztírókra - és egyébként is, csodás volt átérezni, hogy valaki gondolt a Könyvesházra. Furcsának találom, amikor valaki belefásul abba, hogy állandóan díjakat kap. Talán mert én még távol vagyok ettől az állapottól, meg tudom ígérni, hogy ha olyan díjat kapok, ami nem kell, egyszerűen csak nem fogom kitenni a blogom oldalaira. De nem fogom elutasítani azzal, hogy nekem erre nincs szükségem...

Ezt én írtam?: Időnként visszaolvasom a blogom. Ilyenkor szokott eszembe jutni ez a kérdés. Gondolom, gyakori élmény, hogy képtelen vagy közel kerülni egy-egy régebbi írásodhoz, annyira másnak érzed, mintha nem is te írtad volna.

Halogatás: Immár két éve van egy blogbejegyzésem a többi élén, amit sosem publikálok, egy igazi fantom, Tervezés címmel. Ha eszembe jut valami jó ötlet, amiről írnom kellene, bevezetem ide. Persze a lista folyton változik, mert ahogy telnek a hetek, sokszor lecseng egy-egy élmény úgy, hogy nem volt erőm posztot írnia témáról, később pedig már kedvem nincs. Mindig jönnek azonban újak. Régebben zavart, ha valamilyen bejegyzést halogattam, esetleg hónapokig is. Ma már tanultam az esetből: csak olyat ígérek (be), amit meg is tudok tartani. Ha más blogger ír olyan bejegyzést, amiben olvasói bocsánatáért esedezik és mielőbbi visszatérést, posztolást, beszámolót ígér, mindig minden rokonszenvem az övé. Mindig örülök, ha olvashatok valakinél, még ha a bejegyzés csak azt magyarázza is, miért nem ír az illető...

Könyvet venni bűn: Legalább is több blog és a Moly alapján ezt a következtetést lehet levonni. Márpedig ezt a gondolatot nem tudom elfogadni. Én folyamatosan vásárolok és szerzek könyveket. Az elmúlt évben a legolcsóbb könyv, amit vettem, 10 Ft volt, a könyvtár selejtezésekor. Hiszek benne, hogy ha az ember szemfüles, és pontosan tudja, mit keres, nagyon jó vásárt csinálhat itt és ott. Nem tartom erénynek, ha valaki egyetlen könyvet sem vesz egy hónap alatt. Nem tartom elcsábulásnak, ha valaki nehezen, de összespórol 3000 Ft-ot egy adott könyvre, majd boldogan megveszi belőle a vágyott darabot. Nem iszom, nem dohányzom és nincs költséges gyűjtőszenvedélyem sem: könyvekre viszont szükségem van. Persze eljöhet az a pillanat, amikor az embernek egyszerűen nincsen pénze, még tíz forintja sem olvasnivalóra. Ez azonban már nyomor, így nem kell hozzá önmegtartóztatás.

Könyvtár-olvasottság: A Moly egyik újkeletű ideálja az ember, aki valamennyi könyvét olvasta. Ezzel sem értek egyet, holott az én könyvtáram olvasottsága virtuálisan és a valóságban is száz százalékos. Aki ugyanis örököl egy nagyobb könyvtárat, mondjuk a nagyszüleitől, vagy sok tisztelője van, akik mind meglepik saját köteteik tiszteletpéldányával, netán számos lexikonsorozattal rendelkezik, annak a könyvtára sosem fogja elérni még a nyolcvan százalékos olvasottságot sem, ám ettől még lehet nagyon olvasott ember. Én azért lehetek szerencsés, mert csak olyan könyvet veszek meg, amit el is olvasok. Lexikonom alig van (pl. a Korai magyar történeti lexikon, amit tényleg végig lehetett olvasni), nagyapám könyvtárából pedig csak azok a - főleg történelmi - kötetek jutottak hozzám, melyeket nagyon becsülök, sőt, esetleg már nagyapám életében olvastam őket. (No, és persze dedikált tiszteletpéldányokkal sem szoktak megszórni nem létező íróismerőseim.) Számos nagy íróról is olvasni azonban, hogy a saját könyvtárába járt "búvárkodni", új élményekért, így nem hinném, hogy az ilyesmi szégyellendő lenne. Véleményem szerint az egész olvasottság-kérdésnek legfeljebb akkor van értelme, ha valaki kényszeres shoppingoló: vagyis folyton könyveket vesz tízesével, de évek alatt sem ér egy-kettőnek sem a végére.

Lelkesedés: Néhányszor már előfordult, hogy a Molyon, vagy a blog egy kommentjében meggyanúsítottak, azért írok valamiről lelkendezve, mert a kiadó/cég alkalmazásában állok vagy épp ingyen könyveket kapok tőlük. A legfrissebb efféle feltételezés például az új Karl May-sorozat egy újonnan 650 Ft-ért vásárolt darabjához kapcsolódik, így pár napos. Számomra különös belegondolni abba a relációba, hogy ha megdicsérek egy könyvet, az azonnal megvesztegetést feltételez, ha viszont egy művet szertecincálok a kritikámmal, az sosem utalhat rosszindulatra, csakis igazi objektivitásra... Mindenesetre én továbbra is olyasmikről igyekszem írni, amit szeretek, de továbbra sem tartom vissza a kritikai megjegyzéseimet.

Olvasmányokról írni: Nagyon sok blog lényege, hogy szerzőik az olvasmányaikról írnak. Én sosem követtem ezt a mintát, mivel nagyon sokat olvasok, viszonylag gyorsan, így egyszerűen képtelenség lenne mindenről írni. Ezért is szeretem az átfogó bejegyzéseket. Más bloggereknél is: akik sokszor elnézést kérnek, hogy írásuk "kitérő". Pedig nekem mindenfajta poszt élmény: a borítós, a vágykönyves, az olvasási szokásokról szóló...

Recenziós-példányok: Furamód soha életemben senkitől nem kértem és nem kaptam recenziós-példányokat, sem kiadótól, sem szerzőtől. Lehet, hogy ez azt bizonyítja, hogy antiszociális vagyok - én arra hivatkozom inkább, hogy így lehet a blogom független és öntörvényű... Csak azóta jutottam hozzá több kötethez ilyen módon, amióta az Ekultúrára írhatok. Ezekért köszönettel tartozom, de külön hálás vagyok azért is, hogy 1. az esetek 80%-ban onnan is azt kaptam meg, amit kértem, megvettem volna mindenképp, így az ismertetők írásánál arról írhattam, ami tényleg érdekel és amit szeretek 2. továbbra is írhatok saját köteteimről, amelyek előbb voltak választott olvasmányaim, s csak azután derült ki, hogy ajánlhatom is őket.

Teljesítmény: Ahogy sokan tudják, nagyon gyorsan olvasok. Épp ezért ki nem állhatom a teljesítmény-alapú megbecsülést a Molyon. Egy szemszögből természetesen remek inspiráció benevezni egy 100, 200, 1000 könyves, 100000 oldalas stb. éves kihívásra. Másfelől azonban furának érzem, amikor valaki mentegetőzik, hogy "lemaradt", s 200 helyett mondjuk csak 170 könyvig jutott az évben, vagy - ami rosszabb - képregényeket és kifestőket próbál elfogadtatni a számlálásnál, hogy kijöjjön a 100 könyve az adott évre. Egy könyv is érték, főleg, ha tetszett.

Újraolvasás: A legfelelősségteljesebb bloggerek, akiket ismerek, csak úgy falják a köteteteket és írják róluk a recenziókat. Alig olvasok újraolvasásról, így mindig örülök, ha valaki jelzi, most épp egy kedvenc könyvéhez tért vissza. Mivel gyorsan olvasok, nálam alapvető az újra-, meg újra-, meg újraolvasás. Minden alkalommal mást látok a könyvben: szerintem nagyon jó dolog ismét kézbe venni valamit, amit korábban kedveltünk.

Várólista és csökkentése: Szintén Molyos ideál az ember, aki határozott terv szerint, várólistával olvas, s szép lassan kiüríti azt. Egyfelől igazi bravúr sikerrel részt venni a Várólista-csökkentésen. Még egyszer sem neveztem, de a játék igazán tetszik. Másrészről azonban néha hitetlenkedve olvasom, amikor valaki azon siránkozik, hogy tele van a várólistája és már megint elhelyezett rajta valamit. Világ életemben utáltam a házi feladatokat és a kötelező olvasmányokat. Egy bizonyos határon túl érthetetlen számomra, minek kellemetlen kötelességet csinálni, a kellemes, minden kötelezettség nélküli, örömteli olvasásból. Ha minden könyvet felteszek a várólistámra, aminek tetszik a borítója, a fülszövege, valaki ajánlotta, valaki blogolt róla vagy ígéretes a címe, egyévnyi könyvadaggal sem végzek tíz év alatt. Így én igen udvariatlan vagyok ebből a szempontból: egyrészt nincs várólistám, másrészt nem dicsérek azzal a kötelező udvariassággal egy remek posztot, hogy "feltettem a várólistámra", ha tudom, hogy a könyv nekem szinte biztosan nem feküdne. Ettől még a róla írottak tetszhetnek nagyon.

Vélemény: Mindaz, amit a fentiekben leírtam, magánvélemény. Mindenkinek joga van hosszú várólistákat szerkeszteni, halogatni, magát vagy engem bloggerinának nevezni, megvetni az újraolvasást, hetente összeadni még az általa elolvasott könyvoldalak számát is, csak a 100%-ig feldolgozott könyvtárral rendelkezőket emberszámba venni vagy éppen dőzsölés és önmegtartóztatás állandó hullámai között élni, ami a könyvvételt illeti... Semmi közöm hozzá. De jó volt leírni, mi az én véleményem.