Négyszáz oldalnyi nevetés. Korrajz az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásnak korából. Szereplői hírességek és névtelenek, bírák, katonák, kereskedők, nemesek, orvosok, papok, polgárok, színészek, ügyvédek és úriasszonyok. Bárhol felüthető, könnyed kötet, amely feltámaszt egy régi világot, s ma is szórakoztat. Ilyen a Gracza György dualizmus-kori újságíró által szerkesztett és írt könyv, A nevető Magyarország, amelynek első kötete látott napvilágot idén a Helikon kiadónál.

A magát „A magyar könyvműhely”-nek nevező Helikon már eddig is igényes kultúrmissziót teljesített. Hogy csak a legfrissebb megjelenéseiket említsem, ők adják ki az erdélyi Bánffy Miklós és Makkai Sándor életműsorozatát, Lackfi János prózaköteteit, köztük a nagysikerű Milyenek a magyarok?-at, ők jelentették meg a nálunk inkább csak a Mesél a bécsi erdő írójaként ismert Ödön von Horváth két megdöbbentő, sőt szinte sokkolóan éleslátó regényét a fasizmus előretöréséről, erkölcsről és demagógiáról, az Istentelen ifjúságot és a Korunk gyermekét. De Weöres Sándor verseit, Jurij Poljakov vagy Alessandro Baricco regényeit is az ő kínálatukban lehet megtalálni.

A nevető Magyarország egy 1901-es gyűjtemény és korhangulat feltámasztása, nagyon magyar és mégis nagyon monarchiabeli, nagyon modern, mégis igazán ódon. Kezdődik mulattató anekdotákkal legnagyobbjainkról: Deák Ferenctől Kossuth Lajosig, Viktória angol királynőtől Erzsébet királynéig, vagyis Sisiig, Petőfi Sándortól Munkácsy Mihályig, Schillertől Verdiig minden nagy emberről találhatunk legalább egy jó történetet vagy egy nevezetes szállóigét. Hogyan tartotta meg Kossuth Lajos élete első szónoklatát? Mit mondott a tragikus sorsú Rudolf osztrák-magyar trónörökös I. Vilmos német császárnak? Milyen táviratot kapott fiától Viktor Emmánuel olasz király? Mit tett Andrássy Gyula gróf, a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök, amikor bizalmaskodni próbáltak vele? Mit mondott a szivarokról I. Ferenc József császár atyjának, Károly főhercegnek? A könyv első részében mindezekre a kérdésekre választ kaphatunk, sőt olvashatunk Mátyás-mesét is, vagy épp anekdotát a búr tábornok tréfájáról.

Ezután pedig tematikus sorban következnek a különböző társadalmi rétegeket, falut és várost, zsidóságot és egyházi embereket, nőket és férfiakat megidéző viccek, sztorik, történetek: hol meghatóak és pátosszal teltek, hol mai válogatásba illően mulatságosak, néha kicsit durvák – de mindet jó olvasni. Mutatóba íme, három: mindegyik korjelző, elmond valamit keletkezése idejének világáról, társadalmáról, mégis teljesen mai.

„– Nos, hogy tetszik a földalatti villamos? – kérdezi egy ismerőse egy vidéki embertől.
– Sehogysem! – válaszol megvetőleg a vidéki. – Háromszor is felültem rá, de mindétig csak kifelé, a Városligetbe vitt.”
„– Rokonságban van Ön a vádlottal? – kérdi a bíró a tanútól.
– Nem tudom, kérem alássan – feleli a tanú szörnyű aggodalmasan –, mert hát talált gyerek vagyok.”
„– Mit tartasz új szomszédnőnkről?
– Ó, ő valódi fonográf!
– Hogyhogy?
– Beszél anélkül, hogy gondolkoznék.”

Csak abban lehet reménykedni, hogy mielőbb napvilágot lát a kétkötetes munka második darabja is, amely további tíz fejezetben mutatja be a falu, az iskola, a munka vagy épp a gyerekek világát. Jókai Mór írta A magyar nép élce című saját anekdotagyűjteménye előszavában, hogy „A humor csak szabadelmű és felvilágosult népek tulajdona (…), akik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor.” Reméljük tehát, hogy mi, mai magyarok elég felvilágosultak, szabad elméjűek és szabadelvűek vagyunk ahhoz, hogy elolvassuk ezt a százéves gyűjteményt. Érdemes!

A cikk az Ekultúrán: A nevető Magyarország (Összeállította: Gracza György)
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én