Ismét történelmi regény, magyar szerzőtől, a magyar históriáról. De nem úgy, ahogy megszokhattuk. Rozsnyai János A táltos keresztje című kötete a Könyvhétre jelent meg, s miközben egy legenda nyomába ered (a Maros folyó közelében álló híres Kunkereszt legendáját írja meg), arra keresi a választ, miképpen állt szemben vagy éppen simult egymásba a 13. századi Magyarországon pogányság és kereszténység, ősvallás és katolicizmus.

A regény főhőse, Ketel egy változó világban próbál ugyanaz maradni: magyar, vitéz, bűntelen. Vezeklésképpen jut el majdnem a Szentföldig, először II. András keresztes hadjáratával tartva, majd saját útját járva, messzi, idegen földekre kalandozva, s számos másféle kultúrát, vallást megismerve. Nem tudós filozófus, hanem egy romantikus, kalandos regény hőse, mégis mindent saját – és ősei – hitéhez viszonyít: így lesz egyszerre modern, vívódó, a mai emberhez közel álló, másrészről viszont hiteles, Árpád-kori hős.

Az író átélhetően és élvezetesen ábrázolja a 13. századi magyar és világtörténelem helyszíneit, szereplőit, a mindennapi élet apró részleteit, a harcokat és a szerelmeket. Érdekesek a történet mellékszereplői is: Bölény és Vadász, a két harcos, vagy épp Makó úr, aki szólásainkban is messze került Jeruzsálemtől. Ami talán kissé nehézkes, a nyelv: különösen a párbeszédek igyekeznek archaikusan zengeni, ehelyett inkább nehézkesek, s szakszóhasználatuk is kissé vitatható. Igaz, a szöveghez mellékelt szójegyzék is jelzi, hogy „nem teljesen bizonyított” az, ami benne szerepel. Ez azonban véleményem szerint nem túl jó megoldás, mivel a listára felvétettek olyan egyszerű szómagyarázatok (kerál – király, surbankó – fiatal legény), amelyek semmilyen bizonyítást nem igényelnek, úgy bizonyítottak, ahogy vannak, viszont olyan megoldások is (hogy a pogány ősvallás istene az Ősten névre hallgatna, vagy hogy az őrdög jó vagy rossz őrszellem lenne), amelyek nem többek a nyelvtörténeti érveket semmibe vevő népetimológiánál.

Mindezt csak azért érdemes szóvá tenni, mert a kötet az előszó szerint „egyre kevésbé olvasó ifjúságunk”-nak szól, akiket a színes, szép történet joggal fog elszórakoztatni. Mégis, jó lenne, ha egy egyszerű utószó jelezné, mi volt a valóság, amelyet a régészet, nyelvészet már igazolt, s mi a feltételezés, a fikció, a játék a történelemmel. Már csak azért is, mert a kor megválasztása, melyben a regény játszódik, kissé problematikus: Könyves Kálmán törvényei alapján úgy tűnik, a 12. század elején Magyarországon jószerével megszűnt („kihalt”) a ténylegesen gyakorolt egykori pogány ősvallás, lett légyen az bármilyen. A nagy király törvényei részletesen foglalkoznak az izmaeliták (vagyis magyarországi mohamedánok) és a zsidóság beilleszkedési problémáival, négy cikkelyt szentelnek a részegeskedésnek, eközben azonban a pogányságról mindössze egy cikkely szól, s abban is azt olvashatjuk, hogy a pogánykodás bűnét, amit Szent István még a bíróságnak való átadással, vagyis akár halállal, míg Szent László egy ökör árának megfizetésével büntetett, Kálmán legszigorúbb büntetésként is már csak verésekkel sújtja. Így feltételezni, hogy e törvények születése után több mint száz évvel is még mindig élők voltak pogány hagyományok (olyasmire gondolok, hogy azért hajtanak végre valakin istenítéletet, mert a Gönüz, a rossz isten megszállta) merész írói fogás. Bár igen izgalmas, és következetesen végigvitt. A regény önmagában, tanító célzat nélkül, mint érdekes történet, megfog, lebilincsel és igényesen szórakoztat.

S hogy ehhez mi köze a magyarcsanádi Kunkeresztnek (melyet a régészek inkább a 16. századra, a néphit pedig Kun László király korára keltez)? Kiderül a kötetből.

A cikk az Ekultúrán: Rozsnyai János: A táltos keresztje
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
A könyvet az Atlantic Press adta ki. A harmadik, gyönyörű kép innen való.