Ártatlan: pontosan ezt gondolta magáról Rusty Sabich helyettes főügyész az 1987-ben megjelent Turow-regényben, az Ártatlanságra ítélvében. Akkor egyik kollégája, Tommy Molto képviselte a vádat abban a perben, amely megkísérelte bebizonyítani, Sabich nemcsak szakított munkatársával és egykori szeretőjével, a gyönyörű Carolyne-nal, de meg is erőszakolta, majd pedig meggyilkolta őt. A per kimenetelét mindenki ismeri, aki olvasta a regényt: abból kiderült, hogy Sabich miért érezhette úgy, „ártatlanságra ítélték”. Scott Turow első kötete volt a fenti történet, s azonnal elismertté, sőt híressé tette szerzőjét. A könyvből film készült Harrison Ford főszereplésével, Turow pedig a későbbiekben hét további remek regényt írt, melyek mindegyikével a jogi krimi műfajának megteremtőjévé lépett elő. Egészen 2010-ig azonban ragaszkodott hozzá, hogy minden műve független történet legyen. Bár szinte mind az Ártatlanságra ítélvében kitalált Kindle megyében játszódott, valamennyi önálló eseménysor volt. Huszonhárom évvel az Ártatlanságra ítélve után azonban megszületett az Ártatlan, amely folytatja és új fényben láttatja Rusty Sabich történetét.

Ártatlan: ezt állítja magáról Sabich ebben a regényben is. Pedig ott találták a felesége, Barbara holtteste mellett, ráadásul egy teljes napig üldögélt a lakásban a halottal, s kitakarított, rendet rakott körülötte. Mi ez, ha nem tipikus példája a tökéletes gyilkosságnak, ami után az elkövető sokkot kap, s mindent „elront” azzal, hogy nem értesíti időben a hatóságot? Tommy Molto ezúttal biztosra megy: úgy érzi, Sabich megérdemli, hogy a friss gyilkosságért életfogytiglan börtönfalak közé zárják, hiszen egy halálesettel kapcsolatban már megúszta a felelősségre vonást. Az igazságszolgáltatás gépezete beindul, s mindenkinek el kell döntenie, hova is áll Rusty harcában: mellette vagy ellene lesz? Döntenie kell Rusty titkárnőjének, sőt, szeretett fiának, Natnek is. Vajon bebizonyosodik-e még egyszer Sabich ártatlansága? Vagy már korábban is tévedett mindenki, így az olvasó is? Megváltozhat egy gyilkos személyisége? És egy ártatlané?

Az Ártatlan előszavában Turow azt írja, az egész regény egy ötletből, egyetlen gondolatból született meg: „Egy férfi ül az ágyon, amelyen egy nő holtteste hever.” Ezzel a lidérces képpel kezdődik a könyv valóban, ám nagy változás az előző kötet narrációjához képest, hogy az eseményeket Sabich fia mondja el. A könyv minden fejezetet más meséli: hallhatjuk Nat, Rusty és Molto gondolatait is, ilyen módon a már ismerős szereplők lelkébe is jobban beleláthatunk, s (újra) felfedezhetjük személyiségüket. Molto sorsa valamiképpen Sabichéval lesz párhuzamos, de ellentétbe állítható Natéval is. Jobban megismerhetjük azokat az indítékokat is, amik egy ügyészben vagy egy védőben dolgoznak. Az első könyvvel összehasonlítva, amely erősen Rustyra és a nyomozásra koncentrált, úgy éreztem, az Ártatlan személyesebb, sokfélébb, kissé szenvedélyesebb, esetleg (komoly férfimódon!) érzelmesebb. Ilyen módon Turownak sikerült megújítania egy maga kitalálta stílust, ami talán a legtöbb, amit egy író megtehet…

Be kell valljam, az Ártatlan sokkal jobban tetszett nekem az Ártatlanságra ítélvénél. Miközben Turow a „modern” világ összes kihívását elfogadta és reagált rájuk (van a könyvben számítógépes bűnözés, DNS-vizsgálat, gyógyszerelmélet, Google-keresések lekérése és e-mailek utáni nyomozás, melyek nélkül nem lehetne hiteles egy mai regény), egy sokkal jobban az emberekre koncentráló krimit írt, aminek már-már lélektani mélységei vannak, s benne szinte nagyobb veszélyt jelentenek szereplői életére saját emberi gyöngeségeik, egykori hazugságaik, fölösleges büszkeségük, ostoba kis titkaik, mint a (remekül kidolgozott) jogi és nyomozati csapdák, melyekkel tele volt már az előző könyv is.


Mindenkinek lelkesen ajánlom tehát az Ártatlant. Még egy kérdés maradt hátra: elolvashatja-e olyan, aki nem ismeri az Ártatlanságra ítélvét, vagy már igen rég volt a kezében? Szerintem erre is igen a válasz (bár most, hogy az Agave pompás új fordításban, néhány hónappal ezelőtt újra kiadta az első regényt is, kár volna nem újraolvasni). Az Ártatlan pont annyit idéz fel az első könyvből, amennyi az érzelmek mozgósításához szükséges. Turow eljátszott a lehetőséggel, hogy folytassa egy korábbi történetét, de még így sem bizonyult játékrontónak: a teljes igazságot az előző bűnesetről az Ártatlanságra ítélve rejti… Az Ártatlannak megvannak a maga titkai: érdemes őket megfejteni.

A cikk az Ekultúrán: Scott Turow: Ártatlan
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Az előző kötetről: Scott Turow: Ártatlanságra ítélve