2012 - ekkor ismerkedtem meg Robert E. Howarddal és műveivel. S a hősökkel: Kull királlyal, Conannal, a barbárral, a puritán Solomon Kane-nel vagy épp a cseles Cormac Mac Arttal. Kissé talán későn, hiszen sokak szerint Howardot és egyáltalán, fantasyt és kalandot kamaszként kell olvasni, nem pedig felnőttként. De még éppen időben jött az élmény: a találkozás pedig egy gyönyörű barátság kezdete lett. Elbűvölt az író gazdag fantáziája, különleges, helyenként utánozhatatlan stílusa, szuggesztív írói világa. Nem egy olyan írása is nagy kedvencem lett, amelyet - a kísérő jegyzetek szerint - a kritika nem is tart igazán tökéletes műveknek. S szokásommá vált, hogy időről időre újraolvasom a magyarul is hozzáférhető köteteit: mert annyira jó ismételten elmerülni szövegei birodalmában, a félelmek, látomások, végzetek, harcok képei és jelenetei között. Mindig új dolgokra bukkanok az elbeszéléseiben, s folyamatosan vágyakozom újabb, még ismeretlen írásaira.

Az, hogy a rajongásom kialakult, persze nem csak a szerzőn múlott, hanem egy magyar kiadón is. Robert E. Howard 2012 előtt is a fantasy műfaj meghatározó megteremtője és az amerikai irodalom egyik - lassanként a kényes ízlésűek által is el-elismert - nagy alakja volt. Én azonban húsz éven át figyelmen kívül tudtam hagyni az 1990 óta nálunk is kiadott történeteit, sznobul és érdektelenül. 2011-ben azonban megindult a Delta Vision Kiadó MesterMűvek sorozata (akkor még csak a Klasszikus folyam), amelynek zászlóshajója ma is a Robert E. Howard életműkiadás. A mai napig négy kötete jelent meg (Kull király és az ősök, 2011, Bran Mak Morn és a piktek, 2011, Cormac Mac Art és a vikingek, 2012, Fekete Turlogh és a kelták, 2014), amely tematikus válogatásban nyújtja az életmű egy-egy szeletét, a teljességre törekedve. Így olvashatunk bennük prehisztorikus, reinkarnációs-időutazós, pikt, római, viking, kelta és persze a mitikus korba elvezető, a történelem előtti történelmi elbeszéléseket is. A sorozatban hangsúlyozottan az eredeti Howard-történetek látnak napvilágot, ami azt jelenti, hogy az esetleg korábban már magyarul kiadott változatoknál is teljesebb, megbízhatóbb, a lapszerkesztők és posztumusz szöveggondozók átírásaitól megtisztított műszövegeket olvashatunk, ráadásul kiváló, igényes, mondhatni tökéletes fordításban.

A könyvek megformálása talán nem mindenkinek tetszik, bennem azonban ez ültette el az igazi rajongást. A novellákat ugyanis kis bevezetések helyezik el az életműben, amelyek beszámolnak keletkezésükről, s beavatnak abba a világba, amelyben Robert E. Howard is élt és dolgozott: amikor - jobbára a húszas-harmincas években - hihetetlen tehetségek tűntek fel írásaikkal a ponyvamagazinokban (amilyen a leghíresebb, a Weird Tales volt), és egyszer használatosnak, egyszer olvasósnak gondolt műveikkel csendben megváltoztatták az angol nyelvű irodalmat, ugyanakkor folyamatos bizonytalanságban éltek saját tehetségük, írásaik piacképessége és az olvasók - főképp szerkesztők által elképzelt - elvárásai felől. Ami pedig mindebből megmaradt: hihetetlenül értékes, felfedezésre váró életművek, amelyeket a maguk valóságában, a később rájuk tapadt legendáktól és előítéletektől megfosztva érdemes szemügyre venni.

Ez a szemlélet indított el a rajongás útján, s vett rá, hogy érdeklődni kezdjek a műfaj nagy megalapítói, az őshorror, a korai sci-fi és a klasszikus hősi fantasy iránt, s lelkesen olvassak M. R. James, Clark Ashton Smith, E. F. Benson, Jack London, Ambrose Bierce, Abraham Merritt, H. P. Lovecraft vagy épp Stanley G. Weinbaum vonatkozó írásaiból - amelyek közül már nem is mindet a Delta Vision jelentette meg. Nemcsak megváltozott tehát a szemléletem Howard és könyvei hatására, de ki is tágult az érdeklődésem, s folyamatosan vonz magához ez a különleges és minőségi, ódon pulp-világ.

A fentebb felsorolt kiadási dátumokból azonban látszik - s azt hiszem, a rajongók körében közismert -, hogy a Howard életműkiadásnak immár három éve nem jelent meg folytatása. Igaz, maga a MesterMűvek sorozat - különféle alsorozatokkal bővülve, mint a Dark, a Fantasy, a Science Fiction és végül a Történelmi - immár 24 kötetet számlál, mégis, több okból, éveken át lelassulás, sőt leállás jellemezte ezeket a szériákat. A 2015-2016-os évben talán sokan elvesztették a reményt, hogy a megszokotthoz hasonló, igényes és minőségi kötetek valaha még a kezükbe kerülnek. De tévedtek!

A MesterMűvek sorozat eddig megjelent kötetei

Bízom benne, hogy 2017 mindenkit megnyugtathatott! A MesterMűvek sorozat szépen feltámadt: szinte az összes régi ígéret beváltására sor került, az új kötetek pedig nemcsak tartalmukban voltak pompásak, de végül fizikai megvalósításuk is remekül sikerült!

S az év végéig megjelent négy könyv reményt adott rá, hogy 2018-ban legalább negyedévenként egy új kötettel mindenképpen számolhat az, aki szeretne különleges, ínyenceknek való sci-fiket, fantasykat, s klasszikus pulp-műveket olvasni a Delta sorozatában. Dicsérni kell, nem pedig temetni a MesterMűveket: ajánlom minden kételkedőnek, csüggedt rajongónak és kitartó olvasónak, aki az elmúlt években - hozzám hasonlóan - legfeljebb azzal tudott kitartani, hogy újra-, újra- és újraolvasta régi kedvenceit: vegye meg az új köteteket!

Mindenképpen nyugtázandó azonban, hogy a Delta sorozatának akadozása nemcsak annyit jelentett, hogy egy kicsit várni kellett a könyvekre. Felszínre hozta azt az olvasói éhséget, ami bennem is feltámadt: hogy például új és új Howardokra vágytam (miután már a régen kiadott összes köteteket is elolvasgattam). Úgy gondolom, hogy ma Magyarországon van egy olyan olvasóközönség, amelyik - sok különböző indokból a nosztalgiától az irodalmi ínyenckedésen át a szerepjáték-rajongásig - keresi, szereti és vásárolja a pulp-nemzedék szerzőinek írásait, a fantasztikus irodalom klasszikus műveit, a Weird Talesben és máshol színre lépett szerzők munkáit. Ennek az olvasóközönségnek a létrehozásában a Delta szériái meghatározó szerepet játszanak. Nemrégen azonban jelentkezett egy másik kiadó, egy új sorozattal, amelynek megvan az esélye, hogy éppoly legendássá váljon, mint a MesterMűvek.

Az Attraktor Kiadó 2017-ben indította meg A fantasztikus irodalom klasszikusai című szériáját, amelynek eddig két kötete jelent meg, idén pedig előkészületben van a harmadik. Első szerzőjüknek ők is éppen Robert E. Howardot választották, a másodiknak pedig a (véleményem szerint teljesen ismeretlen, ám annál különlegesebb) Nictzin Dyalhist. Szintén sorozatot hoztak létre Sir Arthur Conan Doyle rejtelmes történeteinek kiadására, amely ugyancsak két válogatással indult el 2017-ben, s előkészületben a következő.

Engem nagyon boldoggá tesz, hogy immár két különböző ötlet, szerkesztési prioritás és szemlélet alapján megjelenő, alakuló sorozatban is találkozhatom új és új írásokkal a klasszikus fantasztikus irodalom szerzőitől. Bízom benne, hogy a két klasszikus széria nem öldöklő vetélytársat lát a másikban, legfeljebb inspiráló versenytársat. S a Doyle-novellaválogatásoknak is nagyon örülök: a Delta ugyanis egy pompás Doyle-könyvet állított össze hét évvel ezelőtt, ám sajnos ezt nem követte újabb eddig.

Éppen ezért furcsállottam a Delta fórumában olvasgatva, illetve olvasó ismerőseimmel beszélgetve, hogy néhányan kötelességüknek érezték utálni az Attraktor könyveit, szerzőit, fordításait. Sokszor előre, tehát úgy megítélve a másik kiadó könyvét, szerzőjét, hogy a borítófotóján kívül mást nem is ismernek. Magánvéleményem szerint (amelyet korábban őszintén le is írtam itt a blogon) a MesterMűvek sorozat néhány kötetének ritka csúf borítót sikerült adni: igencsak rosszul jártam volna, ha pl. a számomra abszolút meghatározó Kull király és az ősök írásait az egyáltalán nem tetsző borítófestmény alapján akartam volna megítélni. (Az Attraktor borítóit egyébként az adott szerző írásait megjelentető pulp-magazinok címlapfotói díszítik, amit hangulatosnak találok.)

Nagyon sznobnak tartottam magam utólag, hogy míg a Delta Vision rá nem vett az olvasásra, könnyedén és nagyzolva rálegyintettem az egész klasszikus fantasy-sci-fi-horror műfajra. Most úgy vélem, másoknak sem kellene olyan sznobnak lenniük, hogy egyes szerzőket csak azért kedvelnek, mert a Delta adja őket a kezükbe, míg másokat csak azért utasítanak el, mert az Attraktor jelenteti meg őket. Különösen szemet szúró ez Howard esetében, akit - mivel mindkét sorozatban feltűnt - nehéz a kiadó alapján megkövezni: ezért lett téma, hogy járhatott-e Vörös Szonja a 16. századi Bécsben, vagy nem, s elég jó-e a frissen megjelent fordítás, vagy nem. (Járt. És igen, nagyon is. Viszont magazinmegjelenésből készült.)

Természetesen nem azt akarom mondani, hogy az egyik vagy másik sorozat jobb; hogy hagyjuk a Deltát és rajongjunk az Attraktor szériáiért; vagy hogy bármelyik kötetben ne lehetnének apróbb hibák. Az meg, hogy kinek melyik szerző melyik írása tetszik, nyilvánvalóan ízlés dolga, tehát itt sem szeretnék hasonlítgatni. De különösnek találom, hogy ha - nemsokára - megírom itt, mennyire tetszett a Vörös Szonja és A zafír szirén az Attraktor kiadásában, talán egyesek szemében árulónak tűnök majd, mint aki hűtlen lett korábbi rajongása tárgyához.

Továbbra is a Delta Vision hűséges olvasói közé számítom magam. Akinek csak tudom, ajánlom a MesterMűvek köteteit: még a munkahelyemre is bevittem őket... Mindegyiket megveszem, s a kiadó többi könyvét is meg lehet találni a polcaimon a M.A.G.U.S.-tól a Dragonlance-könyveken át Moorcock és Piers Anthony műveiig. De szeretném, ha békésen élvezhetném az Attraktor köteteinek írásait is.

Remélem, hogy az Attraktor könyvek kiváló beltartalma, valamint az, hogy - úgy tűnik - a fantasztikus sorozat olyan újabb szerzőkkel folytatódik, akik vélhetőleg sosem voltak célszemélyei a MesterMűveknek, tehát nem hátráltathatják ottani kötetek kiadását, lecsendesíti az indulatokat. Azzal ugyanis csak veszíthetünk, ha kihagyjuk a lehetőséget, hogy jól fordított és igényes kiadásban találkozzunk a Weird Tales és más magazinok legjobbjainak vagy épp Doyle-nak a még ismeretlen írásaival.

A megbékéléssel végeredményben mindenki nyerhet, az olvasók például feltétlenül, de talán a legtöbbet - haló porukban - a szerzők. Az a lelkesedés és pártoskodás, amely a két (három) sorozatot övezi, egy dolgot ugyanis fennen bizonyít: hogy a magyar olvasóknak nagyon fontosak a pulp-irodalom nagyjai, így köztük Robert E. Howard is. Vajon mit szólna, ha tudna róla, mekkora sikert arat, s mennyi magyar rajongója és védelmezője van az írásainak nyolcvankét évvel a halála után is?