2015. február 28., szombat
2006-ban, nyolcvanöt éves korában egy krakkói klinikán elhunyt Stanisław Lem lengyel író, Lengyelország kommunista-szocialista időszakának nagy tanúja, nem mellesleg pedig a science-fiction egyik klasszikusa, s a lengyel irodalom nagy öregje. S sokak szerint csalódottan halt meg.
Bár Lemet haláláig kísérte a vitathatatlan népszerűség, az őszinte tisztelet, s a nagyrabecsülés politikai, filozófiai és művészeti állásfoglalásai iránt, ha az ember felületesen olvassa el késői esszéinek szövegét (s még inkább korabeli sajtóvisszhangját), úgy érezheti, Lem nagyot csalódott mind a világ sorsának alakulásában, mind a lengyel történelem és közélet rendszerváltás utáni változásaiban. Ez azonban nem (egészen) így van.
Épp ezért úgy gondolom, nagy kaland kézbe venni Lem magyarul megjelent három esszékötetét, amelyből mint pesszimista filozófust ismerhetjük meg. A Szempillantás (Typotex, 2000, magyarul 2002, 2005), a DiLEMmák (Typotex, 2003, magyarul 2005, 2006) és a Sex Wars (Typotex, 2004, magyarul 2007) az író utolsó munkái, amelyek tökéletesen beleillenek abba a sorba, amely késői pályáját jellemezte: a rendszerváltás után soha többé nem írt szépirodalmi művet, regényt, ehelyett a kilencvenes évek elejétől haláláig esszék és apró szövegek hosszú, heti sorozatában mondta el a véleményét politikáról, művészetről, kultúráról, tudományos eredményekről és a lehetséges jövőről. A három könyv ezekből válogat.
Mivel szerzőjük érzékelte, hogy korábbi, kiváló sci-fijeivel, melyek mindig filozófiai és etikai kérdéseket válaszoltak meg a fikció és a fikciós esszé eszközeivel, egyfajta hivatásos jós szerepébe kényszerült, alaposan rá is játszott erre - ha a jelennek sarlatán jövőjós kell, hát tessék -: így ironikus morgolódásaiban és kemény hangú minielemzéseiben azt is bemutatta, hogy jövőnkből legfeljebb általános tendenciák elemezhetők ki és jósolhatók meg előre; ezek azonban olyan negatívak és elkeserítőek, hogy talán jobb lenne őket nem is ismernünk. Vagy épp szembe kellene velük néznünk.
Legyen szó e kis írásokban a veszedelmesen túlnépesedő Földről (amelyet akkor, amikor majd összeomlik ellátás és elosztás szempontjából, egyáltalán nem fogja érdekelni a sok kis európai nemzeti önérzet, amely korábban mind csak és kizárólag a maga népességszámát kívánta emelni mások vesztére, s fütyült össz-világunk közelítő demográfiai katasztrófájára), az emberi kultúra és művészet felhígulásáról (az érdektelenné és a bulvárrá válásról, a tömegkultúra elértéktelenedéséről vagy épp a valóságshowk és az emberi ösztön összefüggéseiről), a politikai játszmák igazi arcáról (terrorizmusról, orosz-ukrán-lengyel viszonyról vagy épp az amerikai gazdaság problémáiról), netán a tudomány fantasztikus csodáiról (amelyeket bár léteznek, érdekek vagy a pénzhiány megakadályoz abban, hogy valóban mindennapi használatúvá váljanak) - Lem mindig érdekeset és értékállót gondolt. Némely cikkben talán túl sok témát érint, de szinte minden írásban kapunk gondolkodnivaló bölcsességet, felháborító, de elmélyülésre késztető téziseket, s bizony sok igazságot is.
Hogy a kortársak úgy érezték, az öregúr egyfajta káráló mindentudó szerepét öltötte magára? Sok szempontból jól érezték: e könyörtelen írások mind fricskák az önelégült és magát szabadnak érző modern kor lelkes hívei számára. Ám elgondolkodtatnak arról is, hogy a kitágult és globalizálódó világ miért is tesz minket ilyen önteltté: amikor valójában aggódnunk kellene jó néhány dolog miatt... Lem, akinek nemzedéke megérhette a remény és a diktatúrából való kitörés napjait, nem csalódott, csak realista. Míg a kommunista és cenzúrázott Lengyelországban sci-fi köntösbe bújtatott gondolatai egy optimista jövőben reménykedhettek, egy szabad Lengyelországban, ahol bátran leírható volt minden, ám mindennek az ellentéte is, a lassanként megvalósuló jövő egyre sötétebbnek tűnt számára.
Borúlátása elgondolkodtat: s megóvhat a túlzó optimizmustól. A késői Lem nem csalódott: egyszerűen bölcs. Bölcsessége kellemetlen teher a gyönyörű jövőt akaró, abban mindennek ellenére, "csakazértis" reménykedő optimisták számára, akik közé magam is sorolom. Szórakoztató figyelmeztetés is azonban. Érdemes elolvasni.
Bár Lemet haláláig kísérte a vitathatatlan népszerűség, az őszinte tisztelet, s a nagyrabecsülés politikai, filozófiai és művészeti állásfoglalásai iránt, ha az ember felületesen olvassa el késői esszéinek szövegét (s még inkább korabeli sajtóvisszhangját), úgy érezheti, Lem nagyot csalódott mind a világ sorsának alakulásában, mind a lengyel történelem és közélet rendszerváltás utáni változásaiban. Ez azonban nem (egészen) így van.
Épp ezért úgy gondolom, nagy kaland kézbe venni Lem magyarul megjelent három esszékötetét, amelyből mint pesszimista filozófust ismerhetjük meg. A Szempillantás (Typotex, 2000, magyarul 2002, 2005), a DiLEMmák (Typotex, 2003, magyarul 2005, 2006) és a Sex Wars (Typotex, 2004, magyarul 2007) az író utolsó munkái, amelyek tökéletesen beleillenek abba a sorba, amely késői pályáját jellemezte: a rendszerváltás után soha többé nem írt szépirodalmi művet, regényt, ehelyett a kilencvenes évek elejétől haláláig esszék és apró szövegek hosszú, heti sorozatában mondta el a véleményét politikáról, művészetről, kultúráról, tudományos eredményekről és a lehetséges jövőről. A három könyv ezekből válogat.
Mivel szerzőjük érzékelte, hogy korábbi, kiváló sci-fijeivel, melyek mindig filozófiai és etikai kérdéseket válaszoltak meg a fikció és a fikciós esszé eszközeivel, egyfajta hivatásos jós szerepébe kényszerült, alaposan rá is játszott erre - ha a jelennek sarlatán jövőjós kell, hát tessék -: így ironikus morgolódásaiban és kemény hangú minielemzéseiben azt is bemutatta, hogy jövőnkből legfeljebb általános tendenciák elemezhetők ki és jósolhatók meg előre; ezek azonban olyan negatívak és elkeserítőek, hogy talán jobb lenne őket nem is ismernünk. Vagy épp szembe kellene velük néznünk.
Legyen szó e kis írásokban a veszedelmesen túlnépesedő Földről (amelyet akkor, amikor majd összeomlik ellátás és elosztás szempontjából, egyáltalán nem fogja érdekelni a sok kis európai nemzeti önérzet, amely korábban mind csak és kizárólag a maga népességszámát kívánta emelni mások vesztére, s fütyült össz-világunk közelítő demográfiai katasztrófájára), az emberi kultúra és művészet felhígulásáról (az érdektelenné és a bulvárrá válásról, a tömegkultúra elértéktelenedéséről vagy épp a valóságshowk és az emberi ösztön összefüggéseiről), a politikai játszmák igazi arcáról (terrorizmusról, orosz-ukrán-lengyel viszonyról vagy épp az amerikai gazdaság problémáiról), netán a tudomány fantasztikus csodáiról (amelyeket bár léteznek, érdekek vagy a pénzhiány megakadályoz abban, hogy valóban mindennapi használatúvá váljanak) - Lem mindig érdekeset és értékállót gondolt. Némely cikkben talán túl sok témát érint, de szinte minden írásban kapunk gondolkodnivaló bölcsességet, felháborító, de elmélyülésre késztető téziseket, s bizony sok igazságot is.
Borúlátása elgondolkodtat: s megóvhat a túlzó optimizmustól. A késői Lem nem csalódott: egyszerűen bölcs. Bölcsessége kellemetlen teher a gyönyörű jövőt akaró, abban mindennek ellenére, "csakazértis" reménykedő optimisták számára, akik közé magam is sorolom. Szórakoztató figyelmeztetés is azonban. Érdemes elolvasni.