2015. február 2., hétfő
A 2012-ben megkezdett és máig tartó, harminckötetes Indián történetek sorozat darabjai ezt adják az olvasónak. A német Karl May (1842-1912) romantikus kalandregényei igazi, nagy olvasmányélményt ígérnek, az irodalmi romantika legjobb hagyományaihoz hűen.
A Duna Könyvklub sorozatának lelkes gyűjtőjeként jutott eszembe, hogy a sorozat valamennyi darabjáról véleményt írjak. A széria jelenleg a tizenkilencedik kötetnél és a tizenegyedik regénynél tart (a tizenhétből). Miközben alig várom a folytatást (s terveim szerint azokról is írok majd véleményt ide, frissítve a bejegyzést), mindig szívesen olvasom újra az egyes könyveket. Így a mostani poszt a könyvek lelkes bekebelezése után íródik, még mindig igazi, May-féle vadnyugati hangulatban...
A sorozat első regénye azonnal a (második?) legkiválóbb Winnetou-történet, amit May valaha írt. A vaskos könyvben vívhatunk megvadult párduccal, kapzsi vagy félrevezetett indiánokkal és elvetemült trampokkal, szerepel egy titkos bánya, egy még titkosabb aranylelőhely, vasútépítés, vonatrablás, hajóskaland, banditahajszolás, szélhámos csodadoktor, egy farm ostroma és settenkedés titkos csatornákban, egy rettenetes vízcsapda és több indián párviadal, valamint egy tökéletes önuralmú skót lord, aki mindenkivel fogadni szeretne. A regény a May-hősök valóságos találkozóhelye. Benne randevút ad egymásnak a két legnagyobb fehér vadász, Old Firehand és Old Shatterhand. Találkozhatunk a mókás bőrszoknyában rohangáló, szórakozott alaknak tűnő Droll nénivel, akinél a bohókás külső a Vadnyugat egyik legbátrabb, legtisztességesebb és legsikeresebb fejvadászát rejti és Bicegő Frankkel, Shatterhand hírneves, különc társával. Összefut a két mulatságos páros is, a hősies Púpos Bill és társa, a mindig versben beszélő Nyakigláb Jimmy az egyik részről, s Hosszú Davy, a sokbeszédű vadász szófukar barátjával, Vastag (Tömzsi) Jemmyvel a másik részről. A kötet ármánykodó gonosza a hiú és kapzsi cornel, aki a kegyetlen csavargók bandájával újabb és újabb rablásokat, gyilkosságokat követ el, hajszolva az indiánok kincsét és a fehérek pénzét. A párbeszédek lebilincselőek, May remekül vezeti a kavargó kalandokat és a legalább három párhuzamos cselekményszálat a nagy finálé felé. A mulatságos szócsaták kiválóan egészítik ki a rövid, ám velős erkölcstani elmélkedéseket gonoszságról, irgalomról, megbocsátásról. A kalandos, a cselvetésekről szóló és a titokfejtő, egészen krimis jelenetek remek egyensúlyban vannak a hosszabb leíró részekkel, amelyekből megismerhetjük a westman életmódját, s Old Shatterhand elképzeléseit a világról. Ráadásul a kötet fordítása is jól sikerült. Ha egykötetes kedvencet kellene mondanom a sorozatból, ezt a regényt nevezném meg: igazi élvezet!
Izgalmas volt kézbe venni Az Ezüst-tó kincse után egy egészen más típusú könyvet. Mindkét kötet eredetileg az ifjúsági elbeszéléseknek nevezett sorozatban jelent meg (Jugenderzählungen), egyes szám harmadik személyű, hagyományos narrációval íródott, vagyis nem Old Shatterhand az elbeszélője, de természetesen az ő és Winnetou kalandjairól szól. A Medveölő fia azonban sokkal kisebb ívű és sokkal inkább lineárisan haladó történet: elején kiderül, hogy Shatterhand régi ismerőse, a Medveölőnek nevezett Baumann indiánok fogáságba került, ezért ki kellene szabadítani, s ez a könyv végére végül sikerül is. Ettől azonban még nem lesz a történet sem egysíkú, sem unalmas. Megismerhetünk egy majdnem az ifjú Winnetouhoz mérhető indián hőst, Vokadét, másrészt a Medveölő családjának vérfagyasztó története is emlékezetes maradhat minden olvasónak, a fiának, Martinnak pedig érdemes szurkolni. Ebben a regényben is feltűnik Hosszú Davy és Tömzsi (Vastag) Jemmy, valamint Bicegő (Hobble) Frank, aki rengeteg mulatságos pillanatot szerez olvasás közben főzőtudományával, öntudatos szászságával és minden lében kanálságával. Alaposan megformált, megkapó indiánábrázolással találkozhatunk az egyes főnökök és harcosok esetében, akik Shatterhand vándorlása közben tűnnek fel, segítve vagy ármánykodásukkal késleltetve a hőst a szabadító akciójában. Végül megemlítendő, hogy ebben a kötetben tűnik fel először Bob, Bloody Fox néger szolgája, akinek szerepeltetése ugyan némiképp sztereotipikus (töri az angolt, kissé gyerekes), vele kapcsolatban mégis vissza-visszatér az emberek egyenlőségének gondolata. Shatterhand ugyanis sem fehérnek, sem indiánnak nem hagyja, hogy bőrszíne miatt lenézze a négert, az pedig sajátos harci jeleneteiben végül méltóvá is válik a megbecsülésre: egy a westmanek közül, még ha kissé különös is..
Ez a regény nem véletlenül jelent meg szorosan a Medveölő fia után, annak ugyanis laza folytatása. Ott kezdődik, ahol az előző történet dicsőséges véget ért, s számos szereplő is visszatér benne a korábbi kötetből: Vokadé, Martin Baumann, Jemmy és Davy, Bicegő Frank és a már megismert gonosz és jó indiánok. A könyv fő szenzációja a titokzatos Sivatag Szelleme, akit mindenki csak feltűnni és eltűnni látott a sivatagos és pusztítóan sivár Llano Estacado környékén. A különösen öltözött látomás mögött valódi ember bújik meg, aki élete céljának tekinti, hogy végezzen a sivatag keselyűivel, vagyis a "cölöpemberekkel". Ezek a stakemanek ugyanis abból élnek, hogy csapdába ejtik a sivatagon átvándorló szekérkaravánok lakóit, mégpedig úgy, hogy eltávolítják és áthelyezik az egyedüli útmutatóként szolgáló jelzőcölöpöket. A történet kezdetén is ilyen rajtaütésre készülnek, több gyémántkeresőt, s egy egész kivándorlócsapatot akarnak foglyul ejteni és lemészárolni. Ott van azonban Bloody Fox, a titokzatos árva, akit egy ilyen támadás után találtak a sivatagban, s aki most a kaktuszliget mögött, egy kis, golgotavirágokkal körülültetett házban lakik a Llano közepén. Vajon mi köze a gonosztevőket homloklövéssel kivégző Szellemhez? Felfedezheti-e vajon a saját múltját? Sikerül-e szembeszállnia az ál-mormonnal? A csavaros és izgalmas történet ugyanolyan tempósan halad a végkifejlet felé, mint a Medveölő fia, mellékszereplői legalább olyan mulatságosak, kalandjai pedig ugyanúgy kiszámíthatatlanok és fordulatosak. Ráadásul ellentétben az előző könyvekkel, ahol a cornel elég váratlanul bukott el, a végkifejletet meghagyva a gonosz indiánoknak, illetve az ármánykodó főnök életben maradt, itt még a legfőbb gonosszal való leszámolás is alaposan ki van bontva: Nehéz Mokaszin - szinte isteni büntetésként - ugyanazt a halált halja, amit Martinnak és Vokadénak szánt. Egy dolog fontos csak, hogy May az Old Surehand I. harmadik fejezetében összefoglalja az egész cselekményt: így ezt a könyvet érdemes előbb elolvasni annál.
Ez a rövid történet (a harmadik ilyen a Medveölő fia és A Sivatag Szelleme után) majdnem tíz évvel később keletkezett társainál, s hangulatában is kissé más. Nem tartom ugyanolyan jónak, mint azokat, bár még így is pompás indiánregény. Gonoszai remekül kitaláltak: egyikőjük a fiatal félvér, Ik Senanda, a Gonosz Kígyó, aki egyfajta III. Richárd-típusú figura; azért gonosz, mert az akar lenni. Társa a nagyapja, Fekete Musztáng, a komancsok törzsfőnöke, akinek lelkét eltorzítja a kapzsiság és a hatalomvágy. Unokáját kémként használva szövi sötét terveit a vasútépítők, a bányászok és a szomszédos indián törzsek ellen, s miután Shatterhand és Winnetou többször keresztülhúzza a terveit, ellenük is vérbosszút esküszik. Közben azonban Ik Senandának is megvannak a maga elképzelései: nagyapja a legkevésbé sem számít neki, hisz végül maga akar a komancsok főnöke lenni... Aranykutatás, vasúti harc, kínai munkások és nemes indiánok, üldözések és cselvetések éppúgy szerepelnek ebben a regényben, mint egy hatalmasnak tudott örökség utáni hajsza, amely végül meglepő és mulatságos véget ér - mintegy ellensúlyául a komor és tragikus főtörténetnek. A mellékszereplők ábrázolása azonban egy kissé színtelenebb: Droll néni és Bicegő Frank Az Ezüst-tó kincse sodró történetéhez mérten csak önmagukat ismétlik, a Timpe-örökösökből néha egy kicsit sok már, s nem valószínű, hogy a mai olvasó mulatságosnak tartja az (egyébként gyilkos szándékú) kínaiak oly módon történő irgalmas megbüntetését, hogy levágják a copfjukat. (Ez a toposz egyébként Jules Verne több regényében is visszatér (Dél csillaga, Egy kínai viszontagságai Kínában), úgy tűnik, általános európai városi legenda volt ez a copf-mizéria.) Ugyanígy kissé fura a félvér gonosz ábrázolása: még az is elhangzik, a meszticek gyakran csak a rossz tulajdonságukat öröklik a szüleiktől. Mintha mindezt nem is ugyanaz a Karl May írná, aki egy alkalmat sem hagy ki a Winnetouban az emberek egyenlőségének bizonyítására, s az Old Surehandban két tökéletes és ideális félvér szereplőt alkot meg, a Fekete Musztáng megírásával azonos évben...
Egészen kiváló Old Shatterhand-történet: engem kissé Az Ezüst-tó kincsére emlékeztet hangulatában, gonosztevőiben, s abban, hogy ez is harmadik személyű elbeszélés. Talán az egyik leghíresebb May-gonosz szerepel benne, az Olajkirály, akit németül Olajhercegnek hívnak. (A magam részéről nagyon örültem, hogy az új fordítás is meghagyta a magyarul már legendássá vált, bár téves alakú ragadványnév-fordítást.) Az Olajkirály célja, hogy szélhámos társaival együtt elvezessen egy bankárt az állítólagos olajlelőhelyéhez, majd amikor az átadta a területért kért összeget, eltegye láb alól a férfit és társait. Ám természetesen a szerencse nem túl kegyes hozzá: Winnetou és Old Shatterhand nemcsak a cselvetésein és hazugságain lát át, de üldözőbe is veszi, hogy megmenthesse mit sem sejtő áldozatait. Mindeközben egy német kivándorlócsoport szekérkaravánja is nekikezd a vonulásnak, éppen keresztezve az Olajkirály mesterkedése miatt hadiösvényre lépő ellenséges indiánok területét. A nagy vadásznak és a nemes főnöknek így a németeket is meg kell védelmeznie - néha akaratuk ellenére is. A sok helyen humorral átszőtt, nagyon fordulatos, mégsem túl könnyed kalandregényben ezúttal újra találkozhatunk a Winnetouban megismert, felejthetetlen Sam Hawkensszal, a megskalpolt fején pótskalpot, vagyis parókát viselő, mókásan vihogó, kedélyesen zöldfülűző vadásszal és társaival, Will Parkerrel és Dick Stone-nal. (No meg persze Sam öszvérével, Maryvel, és a puskájával, Liddyvel, akik szintén elmaradhatatlan társai.) A három barát természetesen Droll nénivel (Tante Droll) és Bicegő Frankkal is összefut, így valamennyi kedves, mulatságos westman együtt fáradozhat azon, hogy megóvja a németeket. Rajtaütések a prérin, szökés az indián pueblóból, látogatás a Komor-völgyben, olaj, arany, skalpvadászat... Minden együtt van ebben a remek regényben, amely a harmadik nagy kedvencem Az Ezüst-tó kincse és a Winnetou után. Nem utolsósorban azért, mert ebben tűnik fel a szórakozott és folyton elcsatangoló kántor emeritus, vagyis Matthäus Aurelius Hampel, akinek legfőbb vágya, hogy operát írjon a Vadnyugat hőseiről - és bár folyton bajba keveri a társait, mégis megbecsülik, mert nemcsak a kalamajkákhoz, hanem a művészethez is ért.
Ez a regény különös zárvány a Winnetou-sagában. Eredetileg ugyanis az Old Surehand sztorijának része volt (az egyik szereplő rendkívül hosszúra nyúlt visszatekintése), ám mivel évekkel az előtt játszódik, még az elbeszélésmódja is más, s Winnetoun kívül csupa ismeretlen, ehhez a történethez megalkotott hős tűnik fel benne, végül önállósult, s most annak olvasható, ami valójában - a nemes apacs főnök egy önálló, különös, ifjúkori kalandjának. Aki elkezdi olvasni a könyvet, azonnal zavarba jöhet: a megszokott szavannás, préris, erdőséges amerikai indítás helyett ugyanis hamisítatlan európai helyszínekkel találjuk szemben magunkat az első fejezetben. A francia illetőségű, ármánykodó kalózok, köztük a híres Kajmán kapitány, s cseles és vérszomjas alvezérnője, Miss Admiral épp egy nagy rablást terveznek, s - tekintve, hogy a hatóságok épp nemrég fosztották meg őket kalózhajójuktól, s valamennyi matrózuktól is - azon töprengenek, hogyan és miből toborozhatnának új fosztogató legénységet egy új gályára. Csak a második fejezetben érkezünk meg Amerikába, ahol a Colonelnek nevezett Deadly-gun, továbbá a Jemmy-Davy típusú vidám páros, Pitt Holbers és Dick Hammerdull tölti be a későbbi regények alapján már hagyományos "Old Shatterhand és barátai" szerepeket. A trappertanyán futnak először össze a szálak: Treskow detektív ugyanis, aki Európából érkezett, életre-halálra keres egy gyilkos kalózt, a két jó barát különös nyugatjárókkal találkozik, Winnetou pedig azért érkezik meg, hogy elvezesse Deadly-gun vendégeit a legendás vadászhoz. Ezután a főszereplők a szokásos cselvetések, menekülések, ármánykodások, elfogatások és bravúros szökések közepette erednek a kalóz-szélhámosok nyomába, majd nemsokára feltűnik Miss Admiral is, férfiruhában... Amikor először olvastam a regényt, kis csalódás volt: nem tudva róla semmit ugyanis végig vártam Old Shatterhand felbukkanását, s Deadly-gunt sem tudtam igazán megkedvelni. Második olvasásra azonban már fantáziadús és tempós kalandnak találtam: csak tudni kell a belekezdés előtt, mit fogunk kapni.
A Karácsony rokona a Kajmán kapitánynak abból a szempontból, hogy már az indításával is meglepetést okoz. Az első négy fejezet ugyanis Szászországban játszódik, az elbeszélő gyerekkorában, akiről azonnal kiderül, hogy azonos Karl Mayjal. Azt azonban csak az ötödik fejezetben tudjuk meg (ha addig mentesek maradtunk az Old Shatterhand-legendától, vagyis attól, hogyan azonosult hősével May), hogy a zeneszerző, imaköltő, szerény és takarékos iskolásfiú, akit megismertünk, azonos Old Shatterhanddel, a nagy vadásszal. Az anekdotikus, mulatságos, helyzet- és jellemkomikummal telt, szinte önálló kisregényt alkotó bevezetés után - valljuk be, azért - jól esik végre megtérni a Vadnyugatra. Ahol is Shatterhandet épp különös élmény éri: egy meglehetősen megbízhatatlan kinézetű vándorprédikátor azzal a verssel házal, amelyet ő írt a karácsonyéjszakáról diákkorában. Vajon kitől hallhatta? Ki az, aki előkerült a múltból és lediktálta neki ezt a német imát? A hamisítatlanul indiános folytatásban újra összefonódik Shatterhand/May és gyerekkori legjobb barátjának, a csetlő-botló Carpiónak a sorsa. S miközben a nagy vadász megpróbálja megmenteni a barátját kapzsi nagybátyja befolyásától, s önmagától, egy másik rejtély nyomában is elindulhatunk. Vajon mit mond a beszélő bőr? Mi a titka a Hiller-családnak? Miért vádolják a varjúindiánok a kígyóindiánokat és a fehér szőrmekereskedőt gyilkossággal? Az izgalmas történetben gonosztevő indiánok ugyanúgy feltűnnek, mint fehér gazemberek. A harc az aranyért, a bosszúért és a hatalomért folyik, ám Old Shatterhand és Winnetou az indián törzsek összebékítéséért és a vér nélküli megegyezésért kockáztatnak mindent. Az eddig olvasott regények közül abban is kiemelkedik a Karácsony, hogy címéhez illően mindkét idősíkjában télen játszódik: a zárójelenetet a gőzölgő hőforrásból lett tó köré épített kunyhókkal, ahová barátok és ellenségek húzódnak a fagy és a grizzlymedvék elől, nehéz elfelejteni. Fontos azonban, hogy a Karácsony még közelebb áll a Winnetou örökségéhez abban, hogy nagyon erős a keresztény tartalma. Megtérés, ima, bűnvallás visszatérő témái, sokkal jobban, mint az eddig felsorolt könyveknek. Ezért kezdő Winnetou-olvasóknak csak akkor ajánlanám, ha vallásosak.
Ez a regény igazi, monumentális vállalkozás, a Winnetou után a leghosszabb mű a sorozatban. Rendkívül kellemesen, belefeledkezősen olvasható romantikus próza sok-sok kalanddal, igazi, 19. századian óriási léptékű tablókkal, nagy vándorlásokkal, rengeteg szereplővel. Fő történetszála, hogy a neves vadonjárót, az elszánt és titkok övezte Old Surehandet elfogták a komancsok, Old Shatterhand pedig szeretné kiszabadítani. A történet azonban nem áll meg ennyinél (hisz akkor a Medveölő fia dublettjét olvashatnánk): kiderül, hogy Surehandnek kötelességei és rejtélyes feladatai vannak. Így hiába tanácsolja neki megszöktetője, Shatterhand, hogy folytassa másfelé az útját, s térjen ki a komancsok elől egy időre, ő folytatja, amibe belekezdett, ami persze újra és újra veszélybe sodorja. Eddigre azonban már Shatterhand és Winnetou is elköteleződnek az ügy mellett, amiről csak fokonként tudnak meg valamit. A nagy vadász ugyanis találkozik egy furcsa, őrült nővel, aki folyton rejtélyes neveket és egy elvesztett mirtuszágat emleget, majd Winnetou is megismerkedik a nő fiával, az ifjú, nemes, bátor és különös származású Apanacska főnökkel, aki oly rejtélyesen hasonlít Surehandre. Gyilkosság, árulás, őrület, pénzhamisítás kel életre a múltból, Old Shatterhand egyszerre próbálkozik azzal, hogy igazságot szolgáltasson a becsapott indiánoknak, hogy megvédelmezze Surehandet, hogy kinyomozza az őrült nő titkát, hogy megfejtse egy gyilkosság rejtélyét, s végül, hogy még élve meg is ússza az egészet. Új kísérője, az egykor a cowboyok királyának nevezett, matuzsálemi korú, ám makacs és bosszúálló Old Wabble ugyanis újra és újra bajba sodorja. Bár először egy oldalon harcolnak, később Wabble mindenáron Shatterhand életére tör - s akkor még nem is volt szó a szélhámos "tábornokról", aki csavargó bandájával együtt feltűnik a vidéken. Nagyon-nagyon jó regény az Old Surehand, kalandok egész káoszával, amelyből végül kifogástalan, minden kérdésre választ adó rend jön létre. Egyetlen furcsasága, hogy főképp a történet közepén igen sok a moralizáló, keresztény tartalmú (bosszúval, bűnhődéssel, irgalommal összefüggő) rész, amely egyes olvasók számára megállíthatja a cselekményt. Ezért kezdő olvasóknak akkor ajánlanám, ha már sok mást is olvastak Winnetouról. Ettől függetlenül nekem a negyedik kedvenc könyvem a Winnetou, Az Ezüst-tó kincse és Az Olajkirály után.
Egyértelmű, hogy ha csak egyetlen May-regényt lehetne elvinni a lakatlan szigetre, akkor a Winnetou lenne az, legalább is számomra. Az igazi, csonkítatlan szövegű regény megismerése már csak azért is hatalmas élmény volt számomra, mert épp az I. magyar kötet megjelenése után állt le egy időre a sorozat, így a 2013-ban fokozatosan kiadott II., III., IV. kötetekhez erősen hozzákapcsolódott a várakozás, a reménykedés, a megszerzés feletti öröm és az első olvasáskor érzett elégedettség érzése. Ebben a regényben dolgozta ki May annyi próbálkozás és megelőző történet után igazán a nemes apacs főnök, Winnetou alakját. Számomra ő a legcsodálatosabb, legnemesebb és legbölcsebb indián mindazok közül, akik valaha is feltűntek a világirodalomban. Lehet, hogy James Fenimore Cooper Csingacsgukjának jelleme izgalmasabb és összetettebb az övénél. Lehet, hogy Liselotte Welskopf-Henrich Tokei-ihtója valóságosabb, szenvedőbb ember nála. Sat-Okh és Szürke Bagoly könyveiben pedig biztosan több a hitelesség, mint az ő kalandjaiban. Mégis, ha egyetlen indián hőst lehet csak kiválasztani a sok közül, nekem mindig Karl May tökéletes indiánja, az apacsok fiatal főnöke jut elsőnek az eszembe. Winnetou, aki nemes, bátor, békeszerető, mélyen érző és találékony. A „vörös gentleman”, aki annyira megszerette európai barátját, Old Shatterhandet, hogy végül az életét adta érte. A békés és művelt indián, aki az indián nyelvek mellett legalább négy európai nyelven is beszél, aki nem hordja hivalkodó főnöki tolldíszét, s ruháját sem skalpokkal, hanem egy medvefog- és karom nyaklánccal díszíti. Az okos és erkölcsös kereső, aki az indián törzsek néppé tételén dolgozik, s aki halálos ágyán megkeresztelkedik... Mitagadás, a Winnetou befejezése torokszorítóan nagyszerű, de borzasztóan szomorú. Épp ezért kedvemre való, hogy a német eredetiben három könyvként kiadott nagyregény több nagyobb kalandra osztható: Winnetou és Old Shatterhand megismerkedésére és vértestvérré válására; arra a kutatóútra, ahol Shatterhand egy szélhámos nyomában utazgatott és megleckéztette a Ku-Klux-Klant (ebbe épül bele a szeretni való hős, Old Death története), az Old Firehanddel való találkozásra és kalandozásra (akivel az Old Firehandben és Az Ezüst-tó kincsében szerepelnek még együtt), s a két vértestvér végső bosszújának és Winnetou halálának történetére. Így azután megtehetjük, hogy - ha életben szeretnénk tudni Winnetout -, csak az első részt olvassuk el, amelyben először lép elénk az ifjú apacs... Nem lehet eleget dicsérni és eléggé szereti ezt a könyvet. Nem is lelkendezem hát rajta tovább. Inkább csak annyit jegyeznék még meg, hogy aki a May-féle felosztás szerint három kötetként akarja szemlélni a magyarul terjedelmi okokból négy darabban kiadott regényt, a második kötet első fejezetét a Winnetou II.-ben találja (Detektívmunka), a harmadik kötet első fejezetét pedig a Winnetou III.-ban (A Nagy Nyugati Vasútnál).
A regény a legutolsó kötet, amit May a Winnetou-témáról írt. Bár tervezett egy záróművet, amely Winnetounak az ebben a kötetben előkerülő, több száz oldal terjedelmű végrendeletét, eszméinek összefoglalását tartalmazta volna, ezzel már nem készült el: két évvel a Winnetou öröksége megjelenése után, hetvenéves korában elhunyt. Magamban talán örülök is, hogy ez az utolsó utáni Winnetou-könyv már nem készült el: az idős May ugyanis már a Winnetou örökségében is annyira az eszmékre helyezte át a hangsúlyt a kalandokról - az eszmékre, amelyek mélyen humánusak, őszintén üdvözlendők, ám száz év távlatából feltétlenül naivak -, hogy az néhol már a cselekmény rovására ment. Ennek ellenére nagyon kellemes meglepetés volt ez a két kötet: csak azt az aprócska békát kellett lenyelnem, hogy tökéletesen azonosítsam Karl Mayt, a német írót Old Shatterhanddel, Winnetou barátjával. Ez ugyanis ezúttal elkerülhetetlen: az előjátékban, amely betekintést enged az idős író mindennapjaiba, s jól sikerült második házasságába is, két titokzatos amerikai látogatja meg a sikeres szerzőt. Céljuk megvásárolni a Winnetou három kötetét egyedül jogosított, amerikai kiadásra. A bölcs vadász azonban gyanakszik: vajon miért lett kíváncsi egyszerre ennyi mindenki életére és munkáira. Számos levél is érkezik ugyanis hozzá ellenségeitől és barátaitól, melyek mind Amerikába hívják, egy bizonyos titokzatos Mount Winnetouhoz. Mit rejt a sziklabarlang? Kik az erőszakos Enters fivérek? Kinek, miért akar szobrot állítani az elsőre nevetségesnek tűnő alapítvány? May-Shatterhandnek Amerikába kell utaznia, hogy végére járhasson a dolgoknak. Ezúttal azonban kísérőt is kap: kalandvágyó és okos felesége ugyanis elkíséri őt nemcsak a Niagarához, de a Mont Winnetou sziklafészkébe is. Nos, amellett, hogy egy meghatóan boldog házasság rajzát adja, a kötet számos felejthetetlen kalandot tartalmaz. Shatterhand ugyanis még mindig szereti kiadni magát zöldfülűnek, hogy azután meglephesse ellenfeleit. A párbajozásban is ugyanolyan bátor és ötletes, mint amilyen harminc éve volt. Amikor pedig rájön, hogy a történetben szinte mindenki Winnetou örökségét akarja - ki az aranyát, ki az eszméinek a megvalósulását -, maga is teljes erővel veti magát a harcba, hogy testvére emléke méltó módon maradjon fel, s ne leszámolásra, hanem összefogásra indítsa az indián törzseket. Egyértelműen nem a legjobb Winnetou-kötet: kérdésfeltevése azonban, hogy kiválással vagy integrációval maradhat fenn inkább a "vörös nép", modernizált formában sokáig érvényes marad(t). Megjegyzés: a második kötet tartalmazza még A beszélő bőr című elbeszélést.
Erről a regényről egyelőre csak röviden tudok írni, hiszen még csak az első részét olvastam. Az alaposan összebonyolódó szálak egészen Mexikóig utaztatják el mindenki kedvenc hősét, Old Shatterhandet, aki igazi, szatirikus újságíró-modorban számol be arról, miféle csodás kényelmet is ígérhet egy Isten háta mögötti kisváros egyetlen fogadója. Ezután azonban gyorsan megindul egy nagyívű történet, amelyben Shatterhand megpróbálja megakadályozni egy egész hajónyi német kivándorló rabszolgamunkásnak való eladását. Miközben az ostoba mexikói rendőrökkel és a még ostobább hacienda-tulajdonossal küszködik, rákényszerül, hogy maga is a lelkiismeretlen gonosztevők szolgálatába álljon. Az első kötet kétharmadánál azonban, amikor Shatterhand már majdnem elbukik, feltűnik Winnetou, s a két barát szövetségek kötéséhez fog, hogy segíthessen a fehéreken. Ha a rosszul sikerült fordítást nem veszem figyelembe, fordulatos, izgalmas nagyregény készülődik - bár olvashatnám már tovább...
Előkészületben:
21. kötet - Krüger bej (Satan und Ischariot II, 1896)
22-23. kötet - Sátán és Júdás I-II. (Satan und Ischariot III, 1897)
24-25. kötet - Idegen ösvényeken I-II. (Auf fremden Pfaden, 1897)
26-27. kötet - Old Firehand I-II. (Old Firehand, 1875)
28. kötet - Burkers Joe, a félszemű (Joe Burkers, das Einaug, 1882/83)
29-30. kötet - A vérbosszú oroszlánja I-II. (Im Reiche des silbernen Löwen I, 1898)
Olvass tovább!
Annak, aki Winnetouról szeretne olvasni
Vissza a Vadnyugatra - Három megjegyzés a Duna Könyvlub Karl May-sorozatáról
Karl Mayról a blogon:
Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 1.
Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 2.
Ekultura.hu - Karl May: Az Ezüst-tó kincse
Ekultura.hu - Karl May: Winnetou I-IV.
Karl May műlisták:
Karl May leghíresebb regényei magyarul
Az Unikornis Kiadó félbemaradt Karl May-életműsorozata
A harminckötetes Karl May indiánregény-sorozat a Duna Könyvklub kiadónál
A német Karl May-filmek
A terjedelmes Karl May életműnek én csak a töredékét olvastam - Az Ezüst-tó kincse, Medveölő fia, A Sivatag Szelleme, és persze a Winnetou - de egytől egyig gyermekkorom kedvenc olvasmányai voltak, imádtam őket. A Winnetout szinte évente elolvastam, és minden egyes alkalommal megsirattam a halálát, de sokszor előfordult, hogy ama bizonyos fejezet előtt becsuktam a könyvet, mert nem akartam ismét átélni a szomorú befejezést. Azt hiszem, hogyha ismét kézbe venném őket, ugyanolyan élményt jelentenének, mint annak idején.
Nagyon hasonlóak az élményeink!
"Nagyon-nagyon jó regény az Old Surehand, kalandok egész káoszával, amelyből végül kifogástalan, minden kérdésre választ adó rend jön létre. Egyetlen furcsasága, hogy főképp a történet közepén igen sok a moralizáló, keresztény tartalmú (bosszúval, bűnhődéssel, irgalommal összefüggő) rész, amely egyes olvasók számára megállíthatja a cselekményt. Ezért kezdő olvasóknak akkor ajánlanám, ha már sok mást is olvastak Winnetouról."
Ez a pár mondat a regény, illetve az egész May-kutatás legalapvetőbb problémáira hívja fel a figyelmet. Csak néhány magyarázó megjegyzést szeretnék hozzáfűzni:
1) Az Old Surehand-trilógia (mert annak íródott ez eredetileg - a Kajmán kapitány c. regény adta az eredeti II. kötet gerincét) egyáltalán nem ad minden kérdésre választ, sőt. Walther Illmer 1976-os, akkor vitákat kiváltott rövid tanulmányában 15 oldalon keresztül sorolja és elemzi a regénybeli inkonzisztenciákat (maga a cím is jellemző: "Sichere hand auf wackligen Füssen" - "Biztos Kéz [Surehand!] ingó lábakon", online: http://www.karl-may-gesellschaft.de/kmg/seklit/m-kmg/029/index.htm) - kimutatva, hogy igen gyenge kompozícióról van szó alapvetően. A legfőbb probléma pedig a regénnyel: éppen fontos kérdésekre nem ad választ. Mégpedig: Old Shatterhand és Old Surehand a sivatagi kalandok végeztével elváltak egymástól, mert Surehand a "tábornok" után eredt, th'is clear :-). Amikor Old Shatterhand Jefferson Citybe érkezik, ő maga is rábukkan a "tábornok" nyomára, mert ez a gazember lopta el Dick Hammerdull és Pitt Holbers pénzét. Ezért kezd Shatterhand a "tábornok" üldözésébe. A regény végén a "tábornok" persze meglakol - azt viszont soha nem tudjuk meg, hová lett a két "westman" pénze, még ők maguk sem kérdezősködnek utána!!! Ekkora szerkesztési baklövést azért nem kellene elkövetni... (folyt. köv.)
szgabor megjegyzése, amelyet véletlenül kitöröltem az eredeti, szerzői beküldésben:
2) Ami a regényfolyamot többször megakasztó meditációkat illeti - ez nagyon-nagyon fontos meglátás volt. Szögezzük először is le: efféle meditációk csak az eredeti trilógia III. kötetében vannak, amely 1896-ban, két évvel az előzmények után jelent meg. Második megjegyzés: ugyanilyen fontos észrevétel a bejegyzésben, hogy a Winnetou öröksége (1910-ben jelent meg) elsősorban az eszmékre helyezi a hangsúlyt.
Tudni kell, hogy ilyen, "meditatív" regények elsősorban 1900 után, az öreg May alkotói korszakában jellemzőek. Már megjelenésük idején sok May-rajongó nem tudott velük mit kezdeni, mert a kalandregények sodró lendületű cselekményét kérte rajtuk számon. May azzal védekezett, hogy a kalandregényeket életműve kevésbé fontos részének tekinti, csak most jön az "igazi"! Ezekben az években azonban egyre több energiáját felemésztette a folytonos pereskedés, az ellene folyó lejárató kampányok és a végre megtett nagy utazások okozta csalódás (sehol sem talált "nemes vadembereket", az egzotikus tájakon nem azt látta, amit korábban megálmodott), így nem tudni, miket írt volna meg még. Tény viszont, hogy ma irodalomtörténészek az öreg May regényeit Hermann Hessééivel szokták összehasonlítani (!!!) Ami valószínűleg annyit jelent, hogy más szemmel kell őket olvasni, mint a korábbiakat.
NOS: visszautalnék arra, hogy May rajongótábora sem fogadta szívesen az öregkori regényeket. A szerző halála után egy neves May-kutató, Otto Eicke terjesztette azt a koncepciót, hogy a századforduló környékén átélt csalódások miatt (lásd fentebb) May kompozíciójában megtört valami ("Bruch im Bau" - "törés az építményben", így terjedt el Eicke tézise) - azaz ha békén hagyták volna ellenségei, valószínűleg továbbra is a naiv-romantikus kalandregények írásával töltötte volna idejét, nem "zavaros" és "átgondolatlan" misztikum papírra vetésével.
Ma ez az álláspont meghaladottnak tekinthető, és éppen azért, amit a bejegyzés is tartalmaz. Kimutatható, hogy 1895-től May kalandregényeiben is felerősödik a meditatív tartalom (1895: A máhdi országában III. kötete, amelyhez több fejezetet hozzátoldott, amelyek a folyóiratbeli közlésben nem szerepeltek; 1896: Old Surehand III, 1897: Karácsony - igen, ebben is!; 1899: Túlvilágon). Szóval egyre több jel mutat arra, hogy May valóban tudatosan tervezett: mint kalandregény-író akart révbe érni ("beetetni" a rajongótáborát), hogy az "megérjen" a komoly, fennkölt gondolatok, a szerző misztikus szeretetvallásának értő befogadására. Sajnos, a magyar fordítások (hiszen az öregkori regények az Unikornisnál megjelentek) az Eickééhez hasonló, elutasító szellemiségről tanúskodnak - szemmel láthatóan a fordítók sem értették azt a nyelvezetet, amelyet May ekkor használt. Nem tudom, hogy a Winnetou öröksége mennyiben követi ezt a rossz gyakorlatot... (folyt. köv.)
szgabor megjegyzése, amelyet véletlenül kitöröltem az eredeti, szerzői beküldésben:
3) Ami A sziklavár folytatásait illeti: nem biztos, hogy May legsikerültebb regénye, de az életmű egésze szempontjából van egy nagyon-nagyon fontos jellemzője: ebben a (Satan und Ischariot összefoglaló címen megjelent) trilógiában fejleszti Karl May tökélyre az Old Shatterhand-legendát! Ez két dimenzióban is megmutatkozik: a) Winnetou az arab Keleten! Így az "Old Shatterhand-" és a "Kara ben Nemszi-univerzum" pontosan egyesül, ami eddig csak sejthető, az most virtuálisan valósággá válik - ugyanaz, aki a Vadnyugaton Shatterhand, az az arab világban Kara ben Nemszi; b) a szászországi epizódokból az is kiderül, hogy Shatterhand-Kara ben Nemszi a "civil" életben Drezdában él, és "May" névre hallgat! Ennél direktebben talán sehol sem fejezi ki a szerző, hogy saját magában egyesíti az összes remek világutazót. (Ami a szászországi jeleneteket illeti - az eredeti, folyóiratokban leközölt verzió tartalmazott egy "In der Heimat", vagyis "A szülőhazában" című, igen terjedelmes fejezetet. Ezt a könyv-változatból aztán kivették, azóta is külön elbeszélésként fut. Magyarul mint "Két szív, ha elszakad" jelent meg "A szerencsét hozó almásderes" c. kötetben. Nem tudom, az új kiadás tartalmazni fogja-e, mindenesetre a Shatterhand-legenda kiteljesítéséhez ez is hozzátartozik.)
Kedves szgabor!
Először is elnézést kérek, de értékes hozzászólásod két részét véletlenül eltüntettem, és úgy írtam vissza. Bocsánat.
Az Old Surehanddel kapcsolatban fenntartom a véleményem, hogy nagyon izgalmas regény: be kell valljam, hogy a pénz sokkal kevésbé érdekelt benne, mint Surehand és Apanacska családja... Viszont úgy tudom, nem ez az egyetlen ilyen "baki" a May-kötetekben - a sok a szerző általi átdolgozás miatt.
Amit a Kajmán kapitányról és A sziklavárról írtál keletkezés szempontjából, azt többnyire leírtam az előző May-poszomban: http://katherines-bookstore.blogspot.hu/2015/01/annak-aki-winnetourol-szeretne-olvasni.html.
A fordítások kérdésénél nem fogunk egyet érteni, ezt már korábban megbeszéltük: engem magával ragadott a W. öröksége szellemisége az általad leegyszerűsítettnek ítélt fordítás ellenére. Nem hinném, hogy Eicke és társai szellemisége miatt direkt rossz fordítások készültek volna magyarul... Inkább úgy vélem (de megnézni most nem tudom), hogy egyszerűen sok keleti, késői kötet az Unikornisnál igen régi, hiányos fordításban jelent meg.
Ugyanakkor úgy vélem, hogy az Old Surehand eszmeisége azért némiképp megkérdőjelezhető: véleményem szerint ugyanis a makacs (szenilis?) Old Wabble-t nemcsak az öröklött hajlamok, de némiképp a vallásról folytatott didaktikus megbeszélések is belehajszolják a vallásssal való nyílt, csakazértis szakításba. (Nem arra gondolok, hogy már korábban is vallástalan volt, hanem arra, hogy mekkora gyűlölet támad fel benne Shatterhand ellen. Vagy talán az abszolút gonoszt hordozza magában az abszolút jóval szemben? Ezt azért nem hinném, hisz emberek mindketten.) Old Wabble megtérése jelenete persze abszolút gyönyörű.
De én a Karácsonyt és a Winnetou örökségét (eddig ezeket az elmélkedő típusú műveket olvastam még) sokkal kidolgozottabb teológiájúnak-filozófiájúnak gondolom. Hiller lelki fejlődése sokban párhuzamos Wabble-ével, de számomra sokkal-sokkal logikusabb és kidolgozottabb. Bár történetében kevesebb a szenvedély. A drámaiság viszont ugyanakkora: zseniális, hogy a szellemi fejlődés "csúcspontjára" May kalandjelenetet is helyez (Wabble a fában, Hiller a hóba temetve, szemben a grizzly-halállal), megerősítve azt, amit a lelkiek terén már kidolgozott.
Persze nem kell velem egyet érteni.
Hozzátenném, hogy a Satan und Ischariotnál jóval-jóval direktebben adja a May-Shatterhand azonosítást az utolsó regény, a Winnetou öröksége, amelyben Shatterhandtól meg akarják venni a Winnetou könyvjogait, illetve Sascha Schneider borítója kerül a Winnetou-kápolna falára... (Ezt direkt betettem az előző bejegyzésbe: gyönyörű.)
Még valami: a Karl May Wiki szerint az In der Heimat(h) a mai kiadásokban is része a SuI-nak... Sajnos nem tudom, ez tényleg így van-e, vagyis hogy találkozuk-e majd vele. Én mindenesetre erre alapoztam a bibliográfiámat.
Kedves Katherine!
Semmi ok a bocsánatkérésre, lényeg, hogy megvan a szöveg.
Ami a tartalmi kérdéseket illeti, szerintem sokkal közelebb vannak a nézeteink egymáshoz, mint gondolod.
Az Old Surehand szerintem is izgalmas regény, a szerző egyik nagy vállalkozása. Amit én hangsúlyoztam volna, az az, hogy nem mentes bizonyos hibáktól - persze ezek olyanok, hogy csak kb. harmincadszori olvasásra jönnek elő, amikor már nem annyira a sodró lendületű cselekményre figyelsz. Hiba lenne azonban annak elhallgatása, hogy ez is May: a szertelen, kompozíciók megalkotására, betartására képtelen író, aki mindig azt írta le, ami éppen a fantáziájában megjelent. Vannak nagyregényei, amelyek mindmáig vitákat váltanak
ki, mert alapvető kérdések megoldását csak kilátásba helyezte, de végül nem hajtotta végre.
Amit a W. öröksége/Old Shatterhand-legenda kiteljesítése témában írsz: persze, hogy ez sokkal direktebb - de Satan und Ischariot-trilógia sokkal korábbi, ezért vettem példának.
Nem tudom végül megállni, hogy a fordításokról ne írjak valamit. Hogy kinek mi tetszik, persze ízlés dolga. Nem arról van szó, hogy szándékos torzításokkal vádolnám a magyar kiadókat. Bizonyos szempontból rosszabb a véleményem - szerintem tudatlanság volt/van az egész mögött. Mayt a magyar könyvkiadás még mindig CSAK kalandregény-íróként tartja számon, így is promotálják. Az, hogy öregkori művei más megközelítést, más olvasói magatartást igényelnek, elsikkad. Már korábbi kommentjeim egyikében idéztem Ossik Jánost, aki bevallotta, hogy ugyan ő fordította le Az ezüst oroszlán birodalmában-t, de nem tetszett neki, mert hát Mayt "nem ezért szeretjük". Ezt lehet gondolni, mondani is, de akkor tessék a magyar könyvkiadásnak úgy prezentálnia a szerzőt, hogy azok, akik "ezért is szeretik", ne fosztassanak meg a műélvezettől.
Kedves szgabor!
Tényleg sokkal közelebb vannak a nézeteink egymáshoz, mint gondoltam. Még közelebb.
A Satan und Ischariot-trilógiát nagyon várom, mert valahogyan mindeddig elkerült, illetve tudom, hogy A sziklavár egy gyerekrövidítését egyszer régen olvastam könyvtárból, de nem maradt meg bennem. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a benne szereplő lelki és földrajzi "körút".
"Mayt a magyar könyvkiadás még mindig CSAK kalandregény-íróként tartja számon" - ez teljesen igaz, de legalább számon tartja. Magának a Dunánk is ellentmondásos a kommunikációja, hisz a promóciós szövegében így ír: "Karl May régen: az ifjúság számára átdolgozva… Karl May ma: eredetiben, felnőtteknek is." Ez azután így változott meg: "Karl May ma: eredetiben, felnőtteknek és ifjaknak!!!" Mondjuk, nekem tetszik a régies ifjaknak szóhasználat, de azért ez mégis kompromisszum. Ahogy az is, hogy oldalukon a sorozat a Gyermek- és ifjúsági könyvekhez van besorolva...
De: ahogy a legutóbbi, és jó időre utolsó May-bejegyzésemben írtam Cooper irodalomtörténeti szempontból szerintem minálunk Maynél többre becsült köteteiről: "Cooper jelenleg rosszabbul jár Maynál, neki ugyanis nincs életműsorozata, így híres indiánpentalógiája mindig tetemesen rövidítve és átdolgozva jelenik csak meg..."
Hogy máshonnan hozzak példát, Jules Verne művei változatlanul népszerűek nálunk: sok kamaszt ismerek, akikre rátalált egy-két-több Verne-regény. De teljesen eldöntetlen, hogy akkor ő most trendi regényszerző, aki már a kamaszoknak is mondhat valamit, vagy kínosan ifjúsági író, akinek legjobb, ha a könyvei már a borítójukkal gügyögnek.
Előbbire példa Lévay Tamara három könyvillusztráció-sorozata, ez A jégszfinx:
http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Verne_Gyula_A_jegszfinx&id=119685&type=22
A gügyögésre pedig a Könyvmolyképzős 80 nap és a Helikonos Nemo kapitány: utóbbi egyszerűen szégyenletes minőségű, komolyságú Sajdik-rajz:
http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Verne_Gyula_80_nap_alatt_a_fold_korul&id=84508&type=22
http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Verne_Gyula_Nemo_kapitany&id=10402&type=22